Így még nem láthatta a Kill Billt – olyan formában került mozikba, ahogyan annak idején Tarantino megálmodta

Harvey Weinsteint kétségtelenül borzalmas bűnökért ítélték el, de már azért megérdemelt volna néhány évet minimum felfüggesztve, amiért a Miramax fejeseként nem engedte Quentin Tarantinónak, hogy a Kill Bill a teljes terjedelmében kerüljön a mozikba, hanem két részre vágva kellett bemutatnia. A rendező azonban később összeillesztette a két epizódot egy négyórás változatban, ahogyan azt eredetileg megálmodta, de eddig csak egy-egy fesztiválon vagy speciális vetítésen lehetett elcsípni, például Tarantino saját Los Angeles-i mozijában. Most, több mint húsz évvel később szélesebb forgalmazást kap, és teljesen más élményt nyújt ez a verzió, de nem úgy, ahogyan sokan gondolnák.

Van ugye az úgynevezett Mandela-effektus, azaz hogy sokszor tömegek kollektíven hamisan emlékeznek valamire. A jelenség névadójáról, Nelson Mandeláról például sokan úgy gondolták, hogy a nyolcvanas években a börtönben ülve meghalt, noha valójában csak 2013-ban hunyt el. A leggyakoribb popkulturális példa pedig A birodalom visszavág: a legtöbben biztosak benne, hogy a fináléban Darth Vader azt mondja, hogy „Luke, én vagyok az apád”, noha eredeti nyelven és a magyar szinkronban is úgy reagál a főszereplőnek, amikor az hozzávágja, hogy megölte az öregét, hogy „Nem, én vagyok az apád!” Hasonló zavart okozhat a Kill Bill – A teljes véres történet is, ugyanis arra hegyezték ki a marketinget, hogy 

És nyilván valóban így is van, de ezeket gyanítom, csak azok veszik észre, akik korábban rongyosra nézték mindkét epizódot. Aki hozzám hasonlóan mindössze kétszer látta azokat, és a legutolsó alkalom óta is eltelt húsz év, annak ezek aligha fognak feltűnni. Egy plusz extra szekvencia nem sok, annyit sem vettem észre a bővített verzióban, ellenben minden képsor, még az állítólag ehhez a változathoz készült animációs betét is ismerősnek tűnt. 

De mielőtt ebbe belemennék, helyezzük el a rendező életművében, mert igencsak sajátos helye van. Például annak ellenére, hogy az első etap az IMDb-szavazatok alapján minden idők 153. legjobb filmje, mégis rengetegszer tapasztalom, hogy ha szóba kerül Tarantino neve, sokan úgy vélekednek, hogy tökre szerették régen, de a Kill Bill miatt elvesztették, mert az már gagyi volt. És annak ellenére, hogy nem értek ezzel egyet, teljesen megértem, ha valaki így érez. 

A rendező fő trükkje ugyanis mindig is az volt, hogy teljesen mást nyújtott, mint amire a közönség számítana. A Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény esetében még viszonylag egységes képet alkotott: mindkettő egy véres jelenetekkel és humoros párbeszédekkel teli pörgő gengsztermozi. Aztán jött a Jackie Brown, amely ugyan tematikájában ezt a vonalat folytatta, de abszolút más hangulattal. Nem sok vadulás volt benne, a legtöbb gyilkosság a képernyőn kívül történt, jóval lassabb tempójú és melankolikusabb volt annál, mint amit addig megszokhattunk a rendezőtől – szerintem a csúcsfilmje, de ez már tényleg ízlés kérdése. 

Aztán 

ebben is voltak emlékezetes karakterek, de a virtuóz párbeszédekre kevesebb súly került. Ahogy ezúttal a csavaros sztori is elmaradt, a történetet egy rövid mondatban össze lehetett foglalni: adott egy exbérgyilkos nő, aki hátrahagyná a múltját, ám az esküvője főpróbáján a korábbi csapata rátalál, megölik a férjét, őt pedig terhesen fejbe lövik, de túléli a támadást és brutális bosszúhadjáratba kezd. Érthető, hogy mindez soványul hatott sokaknak: 

Leszámítva egy szűk filmrajongói réteget. Egyetemistaként végtelenül oda voltam Tarantinóért, de nem elsősorban a rendezéseiért, hanem azért, mert feltárta nekem a fél filmtörténelmet. Sok szakember elítélte, mert például a Kutyaszorítóban esetében pofátlanul sokat lopott a hongongi Lángoló városból, de mások mellett Stanley Kubrick korai művéből, A gyilkosságból vagy a Hajsza a föld alatt 1974-es változatából is nagy kanállal merített – én viszont pont ennek köszönhetően ismertem meg ezeket a kevésbé népszerű alkotásokat. Ugyanígy, a Kill Bill is új kapukat nyitott meg, lehet, hogy e nélkül sosem mélyültem volna el az ázsiai harcművészeti filmekben, hát még a wuxiákban, amely előbbinek egy kissé véresebb, fantasyelemekkel tarkított kínai alműfaja. De aztán hirtelen olyan címekkel kezdett gyarapodni a DVD-gyűjtemény, mint A repülő guillotine vagy A sógun orgyilkosa. Ezek miatt a felfedezések miatt a Kill Bill önmagában bőven túlmutató élménnyé vált. 

És aztán jött a második rész, amiben 

és alaposan kiábrándította mindazokat, akik a vérgőzös első felvonás után hasonló ámokfutásra számítottak. A szamurájkardok ugyanis túlnyomórészt a tokban maradtak, volt egy-két vadabb jelenet, de alapvetően nyugdíjas tempóban haladt a finálé felé, majd az alkotói szemtelenség csúcsaként, amikor a menyasszony végre szemtől szembe kerül Bill-lel, brutális párbaj helyett leültek beszélgetni.

Az egybegyúrt változatban azonban érdekes módon ez a kontraszt kevésbé érezhető, jóval egységesebb a hatása. Az adrenalindús akciói ugyan lecsendesednek a játékidő felénél, miközben a karakterdrámák egyre hangsúlyosabbá válnak, így jóval egyenletesebben tartja fenn a feszültséget. Két külön részletben nézve olyan, mintha ledobnának egy lóról két óra után, majd lassan próbálnák visszakecmeregni, így viszont sokkal inkább egy intervallumedzéshez hasonlít, amikor a pulzus néha alábbhagy kicsit, de azért mindvégig kellőképpen egyenletesen magas ahhoz, hogy perzselje a testünk a felesleget. 

A négyórás terjedelmével pedig olyan nagyszabású eposszá válik, mint a westernben a Volt egyszer egy vadnyugat vagy A jó, a rossz és a csúf, a gengszterfilmek estében meg A keresztapa vagy Martin Scorsese klasszikusai. Abból a szempontból még az említetteknél is unikálisabb, hogy 

És mindez talán fel sem tűnt volna e változat nélkül, amellett, hogy Tarantinónak nem tudok elég hálás lenni. Áldott állapot, amikor valakinek a hobbija a munkája, ugyanakkor időről időre ki is lehet égni benne, és a jelenlegi mozis kínálat sem segít általában az őszinte lelkesedés fenntartásában. A Kill Bill azonban most visszahozta az egyetemista kori tüzet, emlékeztetett arra, 

Kill Bill – A teljes véres történet – amerikai akciófilm. Május 14-től a Vertigo Média forgalmazásában a mozikban. 

Kill Bill – A teljes véres történet. (Vertigo Média)