Apám, most átugrottál a fejem fölött! – Haumann Máté a Mandinernek

Nem tudom nem észrevenni a gyűrűt a kezén: szép, régi darab, története is van?
Mindennek van története. A gyűrűt a nagymamámtól kaptam még a kétezres évek elején. Én akkor kezdtem az életet, ő meg már kifelé haladt belőle, és amikor hazajöttem Angliá­ból az egyetemi évek után, diplomaajándékul adta nekem. Családi örökség volt, a nagyapámé. Ehhez illő ünnepélyességgel, egy kis kék bársonytasakba csomagolva nyújtotta át, amibe bele volt vágva a nagypapa, Juhász Ede tüzér őrnagy egykori vizitkártyája, a hátulján ezzel a felirattal: „Máténak avatására.” Sokáig nem mertem hordani, talán mert akaratlanul is éreztem, hogy egy ilyen ékszert nem lehet csak úgy felvenni, meg kell érni, fel kell nőni hozzá.

És egyszer csak eljött az idő?
Igen. De amíg nem volt mindig a kezemen, addig is nagyon kötődtem hozzá. Nemcsak azért, mert szeretett nagyapámra emlékeztetett, aki egyébként a nagymamám második férje volt, így vér szerint nem is álltunk rokonságban. Hanem a rajta lévő szimbólum miatt.

Mi ez a szimbólum?
A nagypapám anyai ágának, a Sziklay családnak a címere van belegravírozva. Ez két szőlőfürtöt tartó szarvast ábrázol, az egyik egy hegyorom előtt áll, a másik egy tóban. A szarvas időről időre felbukkan az életemben. Fizikai valójában is. Ráadásul mindig a legjobb pillanatokban.

Emlékszik az első ilyen felbukkanásra?
Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor apu elvitt magával vadászni. Biatorbágy környékére mentünk, ami akkoriban még alig volt beépítve, csak az M7-es haladt át rajta, egyébként rekettyés és szántók, amerre a szem ellát. Ott álltunk hajnalban mindenféle nagydarab pasassal, szándékosan mondom így, mert egy annyi idős kamasz ilyenkor tényleg úgy érzékeli, óriások veszik körül. Pláne, hogy többségében munkásemberek voltak, hentesek, kovácsok, kőművesek, nagy, kérges tenyérrel, amiben kézfogáskor, akármennyire keménynek is akarsz látszani, eltűnik a tiéd. Haladtunk előre csapatban, apám elejtett egy nyulat, összespárgázták és a vállamra rakták, lógott rajtam az a szegény összes tagjában kibicsaklott állat. Egyszer csak elértünk egy szálfaerdőhöz, és néztem, ahogy ezek a marcona figurák megpróbálják átszuszakolni magukat a réseken, szenvedtek, küszködtek, a fegyverük fennakadt. Hátrébb maradva vártam a soromra, amikor valaki elkiáltotta magát, hogy „jön a bak!”. Előbb mintha feldübörgött volna az erdő, aztán ott álltam teljesen egyedül, szemben a hatalmas állattal. Talán másfél másodperc sem telt el, amíg egymás szemébe néztünk, de sokkal többnek tűnt: egyszerre megállt és kitágult minden, azóta vannak más fogalmaim az időről. Végül tett egy lépést balra, egyet jobbra, én közben ösztönösen leguggoltam, ő meg nagy lendülettel átugrott a fejem fölött. Akkor, ott történt valami bennem, ami, talán nem hangzik fellengzősnek, ha így fogalmazok, az egész életfilozófiám alapja lett.

Meg lehet ezt röviden fogalmazni?
Anyukám tapintott rá a lényegre, amikor hazaérve elmeséltem neki, mi történt. Valami olyasmit mondott, hogy látod, ha az életedben egyszer majd megint ilyen sűrű erdőbe érsz, ne az a nyuszi legyél, amelyik az oldaladon zötyögött kibicsaklott testtel és lógó nyelvvel. Tessék kihúzni magad, mint a szarvas, a szügyeddel széttörni az utadba álló összes ágas-bogas vackot, és menni csak azért is előre. Ezért annyira értékes számomra ez a gyűrű, mert bármikor ránézek, erre is emlékeztet. És egy másik hasonló szarvasos találkozásra, ami ugyancsak vízválasztónak bizonyult.

Az mikor volt?
2008-ban. Éppen Los Angelesben próbáltam szerencsét.

Itthon nem akadt elég feladat?
Szó sincs róla. Miután hazajöttem Londonból – ahol az egyetem elvégzése után még jó ideig a BBC legendás rádiójátékában, a The Archersben dolgoztam –, szép szerepeim voltak, játszottam többek között a Nemzetiben, a Radnótiban és az Örkényben. 2006-ban, alig huszonhat évesen megkaptam életem addigi talán legösszetettebb színészi feladatát is. A Spinoza-házban mutattuk be a Nizsinszkij utolsó tánca című monodrámát, amiben mind a hét karaktert én alakítottam, estéről estére alászálltam ennek a kivételes tehetségű, homoszexuális balett-táncosnak a testi-lelki poklába. Mégis úgy éreztem, valami belülről folyton noszogat, hogy muszáj mennem, és megint kipróbálni magam a nagyvilágban. Az ötlet jó volt, de nem is időzíthettem volna rosszabbul.

A gazdasági válság miatt?
És mert akkor tört ki a hollywoodi írósztrájk. Eredetileg egyébként a Universal stúdió hívására utaztam ki egy sci-fi-sorozat egyik főszerepének a meghallgatására. Amiből nem lett semmi. Az utolsó körre ketten maradtunk, de nem engem választottak, majd a pilotepizódot is elkaszálták. Utána rögtön jött az a bizonyos sztrájk, a menedzseremmel is elég recsegőssé vált a viszonyunk; ezért hogy megéljek és legyen tető a fejem fölött, kénytelen voltam a kinti barátaim segítségét kérni. Az ő közvetítésükkel jutottam munkákhoz, egy ideig például egy használt játékokat áruló üzlet raktárában csomagoltam a babákat meg a babakocsikat. Malibuban laktam ennél a bizonyos magyar házaspárnál, amelyik ily módon segített, és amelynek örökké hálás leszek. Los Angeles őrületéhez képest olyan volt náluk lenni, mint egy csendes, nyugodt, emberléptékű kis szigeten. Az óceánparttól felvezető kanyonokban egyre ritkásabban álltak a házak, hangulatában minden a Hegyvidékre emlékeztetett, ahol a születésem óta élek, és ahol a leginkább otthon érzem magam a földön.

És ott, Malibuban egyszer csak megint ott termett a semmiből egy szarvas?
Pontosan. Cammogtam felfelé az olcsó kis Mazdámmal, a lassan leszálló estében a fényszórók csíkokban világították meg a kanyarokban előbukkanó bokrokat, egy sötétebb szakasz kellős közepén meg ott állt az út közepén ez a gyönyörű, méltóságteljes állat; tiszta David Lynch-es volt az egész. Néztük egymást, talán egy percig is, aztán lassan visszaballagott oda, ahonnan jött, a fák közé. És ugyanúgy, ahogy Biatorbágynál gyerekként, egyszerre megint megállt és kitágult az idő. Én meg tudtam, hogy az üzenet ugyanaz, amit az anyukám olyan jól megfogalmazott: hiába jönnek az ágas-bogas történések, felemelt fejjel ki kell tartani.

Akkor is, ha nem biztos, hogy meglesz a jutalom?
Olyan nincs, hogy a befektetett energia kárba vész. Dolgozni kell, menni állhatatosan előre, nem visszafelé nézegetni folyton, és azt elemezni hosszan, mi lehetett egy-egy kudarc oka. „Forever fucking forward!”, ahogy egy jó barátom mondta. Én tényleg e szerint élek. És azt hiszem, kezd beérni a munka gyümölcse.

Az Oppenheimerre gondol?
Arra is. Az angliai egyetemi képzést beleszámítva huszonöt év munkám van abban, hogy eljátszhattam Szilárd Leót Christopher Nolan Oscar-díjas filmjében. Nyúlfarknyi szerep, de annyira komolyan vettem, hogy több mint tíz kilót felszedtem a hitelesség kedvéért. És őszintén mondom, hogy a forgatáson töltött összes pillanat ezerszeresen megérte. Nemcsak azért, mert ez lehet a legjobb ugródeszka a nemzetközi filmes jövőmre nézve, vagy mert Nolan elképesztően jó ember, akinél jobban kevesen tisztelik a színészeket. Hanem azért az eksztatikus pillanatért is – tessék, még egy kimerevített képkocka az életemből –, amikor egyszer csak körülnéztem a díszletek között, és villámsebesen lepergett előttem minden. Az út, ahogyan rengeteg munkával és próbálkozással eljutottam idáig.

Mi volt ennek az útnak a kezdőpontja?
Amikor hároméves koromban elhatároztam, hogy színész leszek.

Az édesapja miatt?
Olyan értelemben igen, hogy akkor láttam őt először színpadon, a Macskákban, és rettenetesen tetszett. De a játékra való folyamatos vágy – hiszen mégiscsak ez az egésznek a lényege – szó szerint otthonról jön. Van ebben egy csodálatos ív: a fodrász apai nagypapám, akit nem ismerhettem, mert egyéves voltam, amikor meghalt, de állítólag kiköpött ő vagyok, kezdte titokban, amatőr színészként; apám folytatta hivatásosként, országos szinten; az én vágyam meg a kezdetektől az volt, hogy Magyarország határain túlra tágítsam a kört. Körülbelül tizenhat éves koromban kaptam még egy óriási löketet ehhez.

Mi történt akkor?
Lehet, hogy csalódást fog okozni, de egy brightoni nyelvkurzus során a helyi moziban megnéztem a Mission Impossible első részét. Letaglózott, utána csak ültem egymagamban a tengerparton, és romantikus álmokat szőttem arról, hogy egyszer majd én is ilyen Tom Cruise-féle akcióhős leszek. 

és hát melyik kisfiú ne szeretne kardot ragadni, lovagolni, elnyerni a legszebb lány szerelmét? Apu meg, ha lehet, még ilyenebb volt. Amikor a 2010-es évek közepén a Herculest forgattuk Magyarországon, bevittem a díszletbe, ő meg, mintha egy óriási játszótéren lenne, egyesével megtapogatta a díszletköveket, és nem győzött ámulni rajta, hogy mindegyik más. Akkor láttam életemben először igazán megszeppenve. Bemutattam John Hurtnek – akinek a testőrét játszottam, jóban voltunk –, ott állt két közel ugyanolyan korú és ugyanolyan zseniális színész, csak a különböző lehetőségeik miatt az egyik világhírű lett, a másik nem.

Az édesapjával is többször játszott együtt, de a nagyközönségnek talán a magyar színházbeli A fösvény lett a leginkább emlékezetes, hiszen abban Petra nővérével együtt három Haumann állt egyszerre színpadon.
Ez a nézőknek talán szenzáció volt, nekünk természetes. Mert ugyanazt csináltuk, mint a születésünktől fogva mindennap a házban, a kertben, a hegyvidéki utcákon, utazás közben: játszottunk.

Szakmai tanácsot azért kaptak időnként az édesapjuktól?
Igen, de inkább technikai jellegűeket, mintha mondjuk vezetni tanított volna: „ott kicsit küldd meg jobban”, amott „vegyél vissza kettőt”. Dicsérni se nagyon dicsért, eleve nem volt babusgató fajta. Egyszer mondott nekem egy nagyon szép mondatot, arra ma sem tudok megrendültség nélkül visszagondolni.

Mi volt az?
Eljött megnézni a Vadkacsában, a Veszprémi Petőfi Színházba.A premier után volt egy kis fogadás, kérdezgettem, „na, hogy tetszett?”. Hümmögött, mormogott, majd egyszer csak rám nézett, és azt mondta, mert mindig így szólított: „apám, most átugrottál a fejem fölött”. Kérdeztem, ez mit jelent, ő meg, hogy „néztelek a színpadon, és az apámat láttam”. Így ért körbe szépen három generáció. Szokták kérdezni, nem nyomasztott-e a Haumann név súlya. Szívből mondom, hogy nem. Boldog vagyok, hogy ebbe a családba születtem, és nemhogy nem zavar, de kifejezetten büszke vagyok rá, ha időnként tetten érem magamban az apám és az ő közvetítésével a nagyapám gesztusait.

Most pedig újra az egykor közös színpadon áll, hiszen az idei évadban a Magyar Színház társulati tagja lett. 
A Hamlettel indítani nem éppen gyenge kezdés. Pláne, hogy apu még ebben is benne van!

Hogyan?
Egy mozdulatsorban, ami pontosan ugyanígy játszódott le A fösvényben is.

Melyik az?
Amikor Hamlet megöleli a Színészkirályt, akiben már a belépésekor felismeri az apját; a mi felfogásunkban ők abszolút egyek. Annak idején A fösvényben volt egy jelenet, a nézők szerették, amikor előbb lassan elindultunk egymás felé, majd összeölelkeztünk. Amit akkor átéltem apuval, most a Hamletben is minden alkalommal ugyanolyan intenzitással idéződik fel bennem. Mintha az ő valója, lenyomata, az elmúlással dacolva, örökre ott maradt volna a színház terében.

Vagyis nem mindig baj, ha kizökken kissé az idő.
Nem, de hogy a tovább élő élet érdekében jól helyre lehessen tolni, ahhoz az apák bölcsessége és jó szándéka is kell. Mert mi történik a Hamlet elején? Apukának van egy csúnya húzása, amikor nem bírván felülkerekedni a saját hiúságán, önzőségén, átlép szépen a másik partról, és a fiára rakja a bosszú elképesztően súlyos terhét – nem lehet más a vége, csak tragédia. És mi hozza el a megoldást az alapvetően mulya, tétova, túlérzékeny, a férfiasságában is igencsak megtépázott, az örökségéből kiforgatott, a szerelmétől megfosztott királyfi számára? Mi az, ami miatt képes felülemelkedni a „galambepéjűségén” és végre cselekedni? A színház. Mert

A nagy elődök miatt tétje van annak is, ha egy színész Hamletet játszik. Nem ijedt meg kicsit sem, amikor Eperjes Károly úgy döntött, öné lesz a címszerep?
Nem igazán. Sem filmen, sem színpadon soha nem másból, kizárólag a karakterből akarom megfogalmazni magam. A darabban Poloniust játszó Viczián Ottó, aki korábban volt Hamlet is, mondta nekem ezzel kapcsolatban a legmegnyugtatóbb mondatot: „ne aggódj, mert minden Hamlet más”. Persze vannak jobb és rosszabb előadások és alakítások, de mivel a receptúra benne van a darabban, elég csak menni utána. Legalábbis én egy percig sem gondolkodtam rajta, hogyan legyek minél különlegesebb vagy másabb Hamlet, mert úgy érzem, akkor a lényeg tűnt volna el. Shakespeare ezt nálam sokkal egyszerűbben megfogalmazta: „menj saját ép érzésed vezérlete után”. Vagyis higgy magadban, a lelkedben, az agyadban, a tehetségedben, a rátermettségedben, a mértékletességed és a szenvedélyességed egyensúlyában. 

Az egész próbafolyamatot végigedzettem például, hogy ne csak a lelkem és a szellemem, de a testem is a lehető leginkább készen álljon.

Ez az előadás egyvalamiben mégis különleges: egy klasszikust egyre kevésbé szokás klasszikus módon, aktualizálás és csinnadratta nélkül, korhű jelmezekkel és díszletek között színre vinni. Itt ráadásként a rendező, Eperjes Károly ragaszkodott a csodálatos, de nem könnyen befogadható Arany János-i szöveghez is.
Teljesen egyetértek ez ügyben Eperjes Károly szándékával. Egy ilyen tökéletes művet, ami éppen ezért az adott kortól függetlenül mindig is korszerű lesz, nem feltétlenül kell sem a külsőségekben, sem a tartalmában így vagy úgy kicsavarni. Különben is csupán attól, mert farmernadrágban, fejjel lefelé lógva mondom el a Lenni vagy nem lennit, nem leszek még aktuálisabb annál, mint ami már eleve ott van az orrunk előtt a maga zsenialitásában. Ezért boldog vagyok, hogy pont így és pont most lehetek a dán királyfi. A többi kollégámmal együtt hiszek benne, hogy Arany az eredetihez nem mellesleg szerintem legközelebb álló fordításának szépsége, igazsága, pontossága végül képes azokra is hatást gyakorolni, akik elsőre talán túl régies­nek vagy távolinak érzik.

Eperjes Károllyal többször dolgozott már együtt, tavaly október óta Nagy Viktor vezetése mellett ő a Magyar Színház művészeti igazgatója. Miatta is döntött úgy, hogy feladja a függetlenségét?

Ami nem azt jelenti, hogy mindig mindenben egyetértünk. Sőt! Vitázunk sokat, de jól, aktívan és nyílegyenesen meccseljük le egymással az efféle gondolatain­kat. Hagyja, hogy saját magam lehessek, és ez nagy öröm.

Attól sem tart, hogy éppen Eperjes és a Magyar Színház miatt skatulyába kerül?
Őszintén? Ami igazán érdekel, az az, hogy hozzám tesz-e valamilyen módon az adott feladat, megvannak-e a munkához megfelelő körülmények és a kellő hozzáállás egymás felé, vagy sem. Tudok-e érdemben, teljes valómmal szabadon fogalmazni és adni? De nem akarom a kérdést kikerülni, nyilván látom, hallom, érzékelem, milyen ellentétek vannak a szakmánkban, ami elkeserítő tud lenni. Én viszont tényleg igyekszem mindettől függetleníteni magam, és csakis a jó munkára törekedni. Ha hívnak, és érdekesnek, előrevivőnek találom a felkínált feladatot, az öncélú és sekélyes bulvárt leszámítva, szívesen belevágok. Már csak azért is, mert sosem készültem B tervvel az életre. Színész vagyok: ez a dolgom, ez a hivatásom. 

Nyitókép: Mandiner/Ficsor Márton