Ha „elég jól” vagyunk, működünk, az a legtöbb helyzetben bőven elég – pszichológus a Mandinernek

Nyitókép: Böjtös Gábor

Egy korábbi cikkemben, a WMN blog-minőségű bejegyzéseire reagálva jegyeztem meg, hogy „már amennyire manapság bárkinek is egészséges lehet még a lelke, egy ilyen világban – erről egy pszichológussal szerintem érdemes lenne komolyabban is elbeszélgetni” – ezt a gondolatot pedig annyira komolyan vettem, hogy valóban megkerestem egy szakpszichológust a témával. Mert az internetnek köszönhetően felgyorsult élet, a megváltozott világnézetek és emberi interakciók, valamint a számos kihívás miatt, ami a modern világ része, egészen új utakon járunk, új behatásokkal küzdünk meg. Ezekkel, a Covid hatásaival, valamint a párkapcsolatok minőségének megőrzésével kapcsolatban kérdeztem Törőcsik Tibort.

Először is arra vagyok kíváncsi, hogy van olyan szakmai meghatározás, amely pontosan leírja, hogy mentálisan ki egészséges?

A pszichológia máig egyik (ha nem a) legnagyobb figurája, a pszichoanalízis iskoláját is megteremtő Sigmund Freud szerint mindenki egészséges lehet, aki megfelel két alapkritériumnak: tud dolgozni és képes szeretni. Ezek noha szükséges, mégsem elégséges feltételei annak, hogy a mai olvasatban valakit egészségesnek lehessen hívni, de ne szaladjunk ennyire előre.

Történetileg sokáig negatív irányú definícióval illették az egészséget: úgy tartották, hogy az egészség nem egyéb, mint a betegség hiánya. Eszerint az a személy mondható egészségesnek, akin nem lehet látni tüneteket. Az orvoslás, jelesül a pszichiátriai ellátás jellemzően még ma is azon az úgynevezett biomedikális elven működik, hogy ha nincs komoly látható tünet, akkor tulajdonképpen betegségről sem lehet beszélni. A pszichológia azt mondja, hogy azért nem árt e mögé benézni. 

A WHO (World Health Organization) a II. világháborút követően már egy jóval közelebbi, harmonikusabb definíciót kínált, miszerint az egészség nem csupán a fogyatékosság vagy tünetek hiánya, hanem a teljes mentális, fizikai és szociális jóllét állapota. Itt jelent meg elsőként az integratív szemlélet, ahol már a társadalmi tényezőket is beemelték az egészség meghatározásába. Valamivel később, az 1980-as években alakult ki az a megközelítés, ami pszichológiai szempontból ma is egészen jól tartja magát, hogy az egészség annak a mértéke, hogy az egyén (vagy csoport) mennyire tud hatékonyan megküzdeni az őt érő nehézségekkel, mennyire képes megváltoztatni a környezeti feltételeit, amennyiben az szükséges, és mennyire tudja felismerni saját törekvéseit, s a szükségleteit adaptívan kielégíteni.

Ugye mennyivel komplexebb ez az egészségdefiníció? Sőt ilyen értelemben már senki sem számít betegnek, aki felismeri és képes változtatni a saját állapotán, illetve alkalmazkodni ahhoz, legyen szó cukorbetegségről, skizofréniáról, vagy egy megbetegítő emberi kapcsolatról. Ebben a megközelítésben már bármilyen testi vagy mentális betegség hátterében állhatnak biológiai, pszichológiai és szociális kiváltó okok is, amik nem csupán kiváltó okként működnek, hanem betegséget fenntartó tényezőkként is szolgálhatnak.

A modern világban szerintem már önmagában a felgyorsult életnek és az internetnek, a digitális behatásoknak hála torzul, sérül az emberek mentális állapota. Van olyan még manapság, hogy valaki teljesen egészségesnek mondható?

Ahogy a humoros bölcsesség szól: nincs egészséges ember, csak olyan, akit még nem vizsgált a pszichológus. De azt is tudjuk, hogy minden viccnek a fele igaz – mert valamilyen szempontból mindenkinek lehet tere a fejlődésre. Ez nem csupán mentális aspektusból igaz: például ott vannak a modern klinikai képalkotó eljárások (mondjuk az MRI), amik ma már annyira részletes felbontással dolgoznak, hogy – bizonyos életkoron túl végképp – elkerülhetetlen, hogy találjanak rendellenességet, anomáliát. Persze attól, hogy találnak valamilyen elváltozást, vagy ami tankönyvileg nem lenne odavaló, még működhet a szervezete „elég jól”.

A pszichológiában ez utóbbi fogalom aranyat ér – amit egyébként D.W. Winnicottnak köszönhetünk –, hiszen azt mondja, nem tökéletes szülőnek kell lenni, hanem elég jónak. Ennek mintájára azt is mondhatjuk, hogy nem kell „teljesen egészségesnek”, hanem elegendő elég egészségesnek lenni. 

Tudjuk, hogy mi felé megyünk, de ne csalódjunk, ha nem érünk oda. Ha „elég jól” vagyunk, működünk, az a legtöbb helyzetben bőven elég – és ahogy az előzőekben is láttuk, mindenki tud eléggé egészséges lenni, aki képes hatékonyan alkalmazkodni, megküzdeni a helyzetével.

Az mennyire figyelmeztető jel, ha valaki úgy gondolja, hogy ő teljesen egészséges? Létezik még a megállapítás, miszerint az kételkedik a szellemi épségében, aki normális?

Egy híres autóversenyző, J.M. Fangio mondta egykor: 

Azt gondolom, az már egy jó kiindulási alap lehet, ha valaki kritikus tud lenni saját magával szemben. Az arany középutat viszont nehéz megtalálni, a szélsőségek pedig veszélyesek lehetnek. Hiszen aki mindig kőkeményen kritikus magával, és képtelen elnézni a saját hibáit, az megbetegítő helyzetet teremt. Az ilyen karakter legtöbbször rigid, görcsös, perfekcionista, szorongó, ezért csak nehezen élheti meg a spontaneitást vagy az ellazulás örömét.

Aki pedig sosem kritikus saját magával, nem akar, vagy nem tud rálátni a saját működésére, és úgy gondolja, hogy mindig mindent jól csinál, ott is komoly zavarokat találunk a háttérben. Akinél nincs elegendő önreflexió, az nem is lesz konfrontáltatható a saját viselkedésével – gondoljunk csak pl. a grandiózus nárcisztikus zavarra. 

Éppen ezért a súlyos személyiségzavarok fontos jellemzője is az, hogy sokszor a környezet sokkal jobban szenved a tünetektől, mint maga az érintett személy. Tehát a feladat nagy, mert bár érdemes hinni saját működésünkben, mégsem kifizetődő vakon hinni, elbízni magunkat, mert mindig lehetnek más szempontok. Korunk egyik méltatlanul elfeledett figurája, Birtalan Balázs szerint, aki azt hiszi, hogy teljesen megismerte önmagát, az tért le csak igazán az önismeret útjáról. Ez ugyanerről szól: legyünk óvatosak.

2020-ban itthon is berobbant a Covid. Ha korunk a közvetlen háborúkból ki is marad, ez azért elég komoly hatással bírt a társadalomra. Szerinted a hosszúra nyúlt vírushelyzet mennyiben változtatott a korábbi szokásokon, az embereken?

Ismerjük azt a közhelyet, miszerint az ember társas lény. Ez egyébként pszichológiai szempontból igazabb, mint gondolnánk, mégis nagyon komoly eltérések lehetnek abban, hogy ez kinek mit is jelent pontosan. Van, akinek arra van szüksége, hogy minél több, és ebből adódóan inkább felszínesebb interperszonális kapcsolódása legyen: sok inger érje és pezsegjen az élet. Valakinek pedig inkább arra van szüksége, hogy kevesebb, de sokkal mélyebb emberi kapcsolatokat ápoljon, még ha ritkábban is. Előbbi csoportot hívhatjuk extrovertált, utóbbit introvertált személyeknek – ez a híres klasszifikáció C.G. Jungtól származik.

Az extrovertált emberek a Covid idején elrendelt lezárásokat, korlátozásokat nagyon nehezen viselték: ebben az időszakban szépen meg is szaporodtak a családon belüli konfliktusok és a párkapcsolati krízisek. Sokan munka nélkül maradtak, vagy home office üzemmódra tértek át, és azok az emberek, akiknek mindene a társasági lét, az ismerkedés, utazás, koncertek, ezeket a szükségleteiket a négy falon belül nem tudták érdemben kielégíteni. 

Azok, akik eddig kerülték az ingereket, a „maradj otthon!” vezényszó lelkük egyik titkos vágyát adta parancsba. Nem, vagy csak ritkán kellett emberek közé menniük, többnyire írásban kommunikáltak, otthonuk biztonságában maradhattak, ingerszegény melegségében.

Bár a vírus és a korlátozások szigorúsága hullámokban érte el az embereket, ez a nagyjából két esztendő bőven elég volt ahhoz, hogy az utóbbi halmazba tartozó egyének örömmel adaptálódjanak az izoláció körülményeihez. Aztán fordult a kocka: a vészhelyzet feloldása után az extrovertált emberek buzgón ugrottak fejest a közösségi programokba, vásároltak repülőjegyet, vagy tértek vissza a kedvenc vendéglőikbe. Az introvertált egyének számára pedig inkább ijesztő volt, hogy ismét kinyílt a világ. Terápiás tapasztalataim szerint főként a serdülők és a fiatal felnőttek korosztályát érintette ez a jelenség: sokaknak szinte lehetetlenné vált visszatérni a munkahelyre, vagy visszaülni az iskolapadba, olyan mértékű szorongás és elveszettség lett rajtuk úrrá, mivel annyira belekényelmesedtek a komfortzónájukba.

Nekik ismét adaptálódni kellett a változáshoz, újra kellett tanulni „megszokni” az embereket, s a világ ingereit, ami sokaknak komoly erőfeszítésbe került. 

Hogy szükség esetén online is le lehet vizsgázni. Aztán valamelyik szervezet élt ezzel a megszerzett tapasztalattal, valamelyik pedig úgy állt vissza a régi kerékvágásba, mintha a Covid járvány meg sem történt volna.

A fiatalokat nemcsak az internet vitte el a korábban megszokottól más irányba, de a már említett Covid még erre is rátett egy lapáttal. Mennyiben lehet más emiatt a 2005-2010 után született fiatalok élete és mentális fejlődése?

A gyermek fejlődésének, érésének horgonypontja és záloga elsősorban a szülő. Patkánykísérletekből tudjuk, hogy a jó kognitív képességekkel rendelkező egyedeknél elhanyagoló környezetben nagymértékű romlás, visszaesés tapasztalható, a gyengébb képességű élőlények fejlődésén pedig a támogató környezet rengeteget javíthat.

Az úgynevezett alfa generáció, ami a jellemzően 2010 után született demográfiai csoportot jelöli (jó eséllyel az Y-generáció gyermekeiről beszélünk) már abban nő fel, hogy az internet a mindennapi élet olyan természetes velejárója, mint számunkra a telefon vagy a televízió. Sőt az okostelefonok elterjedése is erre az időszakra tehető, amivel minden szülő markában tarthatja az egész internetet, bárhová is megy, bármit is csinál épp.

2024-ben az európai ember már rengeteg mindent intézhet online: dolgozhat, kapcsolatokat ápolhat, vásárolhat, játszhat, üzletet köthet, számlákat fizethet be, filmet nézhet, könyvet olvashat és így tovább. De mit lát ebből a gyermek? Hogy anyu vagy apu bámul előre és nyomkodja a telefonja képernyőjét. Félreértés ne essék, az internettől és általa az élet felgyorsulásától a világunk nem lett feltétlenül rosszabb, csupán más. Ez egy komoly változás, amivel számolni kell, és tudni kell integrálni, helyesen használni és egészséges kereteket felállítani: 

Továbbá szerencsés, ha legalább közös étkezés, játék közben, vagy a gyermek altatásánál a szülői is leteszi a telefonját, és csak a gyermekre fókuszál, így próbál igazán jelen lenni, érzelmileg adekvátan rezonálni. Ma már sok gyermek ezt nem kapja meg, vagy csak részben. Kiskamasz és kamasz korban szintén érdemes korlátozni a digitális anyagokat, de egyre több teret és szabadságot adva, facilitálva a kritikusság kifejlődését a tartalmak fogyasztása mentén.

Az internetnek, digitalizációnak hála, a mai fiatalok kognitív szempontból gyorsabban fejlődnek, és IQ-juk folyamatosan magasabbá válik, mint az előző generációé (ez az ún. Flynn-hatás), mégis, ha kedvezőtlenebb (azaz elhanyagoló, kiszámíthatatlan, bántalmazó stb.) környezetben nőnek fel, s a szülők az emberi, társas értékeket nem elég jól hangolják össze a felgyorsult világ körülményeivel vagy követelményeivel, szegényesebb szociális készségekkel fognak bírni.

Megkésettség vagy torzulás fordulhat elő a nyelvfejlődés és az emocionális fejlettség (jelesül az érzelmi intelligencia fejlődése) terén is, s ezzel összhangban alacsony önszabályozási képességgel, frusztrációs toleranciával bírnak, ami az impulzuskontroll zavarok melegágya lehet. 

És mivel az otthonról hozott csomagban a legkülönbözőbb minták lehetnek, később ezekből az eltérésekből nőhetnek ki a párkapcsolati konfliktusok is.

Manapság sokszor kerül szóba a nárcizmus, de akár a bipoláris zavar is, miközben ezek néhány évtizede még nem voltak ennyire általános betegségek, vagy legalábbis az ember nem vette észre. Ez is csak az internet információáramlásának köszönhető, vagy tényleg több a sérült, ezért mások mentális egészségét is veszélyeztető ember?

Nagyrészt ez egy percepciós változás: ami jobban előtérben van, azzal többet foglalkozunk, többet gondolkodunk róla és jobban észre is vesszük. Egy fontos dolgot azért tisztáznék: a klinikai értelemben vett mentális zavarok prevalenciája (előfordulási gyakorisága) átlagosan csupán néhány százalék szokott lenni az adott populáción belül.

Különösen a nárcizmus vált felkapott fogalommá, és sokan előszeretettel, túlságosan könnyedén ragasztják ezt a címkét a másik félre, néha pont azért, hogy saját magukat felmentsék. 

Az általad említett zavarok a szélsőségeket jelentik, alapkritérium, hogy tartósan fennálljanak és egész életet átható mintázatot alkossanak. Abban egyébként lehet igazság, hogy a fogyasztói társadalom szemlélete hozzájárul akár a nárcizmus, akár a hangulati zavarok kialakulásához és/vagy fenntartásához. Mert mi is az üzenet magja? Hogy mi vagyunk a fontosak, nem a másik, éljünk tehát jól, éljünk a mának, fogyasszunk, élvezzük az életet, mindent megérdemlünk és javítás helyett inkább cseréljünk!

Akiben van valamilyen alapsérülés, ez a szemlélet (mint társadalmi kontextus) szépen felerősítheti azt: vagy a feljogosítottság élményét duzzasztja, vagy pont, hogy a vágyak el nem érése és ezek megvalósítási képtelensége miatt – a frusztráció – generálja tovább azt a letapadt dühöt és csalódást, ami a depressziós emberek működését jellemzi.

Fiatalabbak vagy idősebbek, azt gondolom, mindegy: milyen irányba változtak a párkapcsolatok? Van-e komoly, észrevehető változás, és ha igen, milyen jellemzőkkel?

Ahogy korábban is láttuk, a világunkba beköszöntött digitalizáció és felgyorsulás az emberi kapcsolatokat is formálta, formálja, így természetesen a párkapcsolatokat is, már egészen a kezdetektől. Manapság az ismerkedés folyamata is gyakran online térben zajlik, nemcsak fiataloknál, de az egyedül maradt idősebb korosztály esetében is.

Személyes találkozókra csak a kapcsolat egy bizonyos pontján szokott sor kerülni, addig csak írásban vagy telefonon érintkeznek a felek, ami kommunikációs tévutakat is magában rejthet. 

A „keressünk újat, jobbat, mintsem dolgozzunk a nehézségeken” a már több éve futó kapcsolatokat is jellemezheti. Nyilván vannak helyzetek, amikor ténylegesen a szakítás vagy válás a legjobb megoldás a két ember között fellépő nehézségekre, de mintha túlságosan könnyedén tennék ezt az emberek. Jellemzően az első nagyjából másfél-két év után erősödik ez a tendencia, ugyanis biokémiailag (lásd fenil-etil-amin) ekkor száll fel az a bizonyos rózsaszín köd, ami segít idealizálni a másikat. Könnyebben megválunk attól, amit már kevésbé tartunk értékesnek, viszont mindenki szereti értékesnek érezni magát, akár friss a párkapcsolat, akár nem.

Újabban sok emberrel beszélgettem, akik a sorozatos monogámiában hisznek, azaz, hogy nem feltétlenül egy ember lesz az életük párja (de egyszerre csak egy!), hanem egy bizonyos idő után (kb. 3-7 év) az adott kapcsolat kimerül, mint az elem, ami után szerintük érdemes tovább menni, és újat építeni a nulláról. Ebből is adódik az inkább filozófiai természetű a kérdés, hogy egy adott ember összes szükségleteit képes-e kielégíteni egyetlen másik ember? Azt gondolom, nincs olyan, hogy tökéletes partner, nincs olyan, hogy „az igazi”.

Sok igazi lehet, és ha az embernek szerencséje van (és itt a véletlen igenis egy komoly faktor), akkor a sors összehozhatja egy olyan személlyel, aki mellett a tág értelemben vett szükségletei legnagyobb részét elég jól tudja kielégíteni, meg tudja élni, és ez oda-vissza, kölcsönösen igaz lehet. A fennmaradó különbségekre pedig ott a kompromisszum (engedményekkel járó megegyezés, de nem alárendelődés), ha mindkét fél képes arra, hogy türelmesen és empatikusan figyelembe tudja venni a másik fél igényeit, és törekedjen rá, hogy a legtöbbet adja bele a kapcsolatba.

Mit tanácsolsz, miképpen lehet manapság egy párkapcsolatot egészségben és szeretetben “tartani”? Mik az aranyszabályok, ha léteznek ilyenek?

Először is saját magunkkal érdemes tisztában lenni: a „hozott anyagunkkal”, kötődési mintáinkkal, szükségleteinkkel, igényeinkkel, a defektusainkkal, fejlesztendő területeinkkel, valamint a párkapcsolati piacon betöltött körülbelüli pozíciónkkal. Egy kapcsolat akkor fog jól működni, ha az ember nem a másik felét keresi kétségbeesetten, hanem megfelelő mélységű önismerettel bír és képes arra, hogy egyedül is jól tudja magát érezni. Mert így nem egy támaszkodás vagy függőség lesz a kapcsolatból, hanem két egészséges ember egyesített ereje születik meg. Ekképpen minden ember elsősorban a saját boldogságáért felelős, tehát ha az elképzelésünk és a valóság nem találkozik egymással, az nem a másik hibája.

C. Rogers szerint minden jól működő pszichológiai terápiás folyamat alapja három tényező: az empátia, a hitelesség (kongruencia) és az elfogadás. Vagyis azok a terápiás kapcsolatok fognak hatékonyan – gyógyítóan – működni, ahol ez a három dolog megtalálható. Úgy vélem, ezek a pillérek jó kiindulási alapot adnak akkor is, amikor a harmonikus párkapcsolat alapjait keressük. 

Elsősorban párkonzultációs munkáimból származó tapasztalatom, hogy sok kapcsolat úgy kezd el hanyatlani, hogy a felek nem gyakorolnak elegendő önvizsgálatot, kritikát a közös út során. Amikor kicsit sem nézik külsőleg magukat és a másikat, hanem mindketten benne ragadnak a saját szemszögükben és ezért folyamatosan elbeszélnek egymás mellett. Nem hallják meg a másikat, és így nem veszik észre a figyelmeztető jeleket sem, vagy nem tulajdonítanak neki elég jelentőséget. Hiszen ha belegondolunk, olyan természetes, hogy a dolgok működnek – azért vannak, hogy működjenek. 

Ennek mintájára a legtöbb ember hajlamos lehet belekényelmesedni a kapcsolatokba és elfelejteni azt, hogy szervizelni, karbantartani az emberi kapcsolatokat is muszáj. A másikért bizony nap mint nap meg kell dolgozni, meg kell küzdeni. Különösen a házasságkötés utáni időszakban figyelhető meg a belekényelmesedés jelensége. Amikor olyasmi lehet az emberek élménye, hogy már meg lehet pihenni, mert nincs ennél „feljebbi szint”. Nem véletlen, hogy a házasságok nagyjából kétharmada válással végződik, holott kezdetben minden fiatal pár azt gondolja, hogy velük ez sosem történhet meg.

A mai ember az egész életéhez hajlamos lehet így hozzáállni: úgy véli, tengernyi ideje van, szinte örökké fog élni. Ha jobban tudatosítanánk magunkban, hogy valójában mennyire kevés időnk van (a másikkal együtt is), hogy a végpont elérkezése bizony akár bármelyik nap benne lehet a pakliban, sokat szelídülnénk, lassítanánk és a konfliktusok terhének súlya is könnyebbé válna.

Van abban a közmondásban valami, miszerint „akkor szeress legjobban, amikor legkevésbé érdemlem meg, mert akkor van rá leginkább szükségem”. Fontos az is, hogy tudjuk tartani a másikat akkor, amikor épp szüksége van rá. Adni, emelni, táplálni a kapcsolatot – hiszen a boldogságot nem lehet kapni, mindig csak adni, ahogy J. W. Goethe is írja. Viszont ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha mi magunkat is képesek vagyunk tartani, uralni, szabályozni – azaz szervezett, terhelhető, érett felnőttek vagyunk. És ha ez időnként mégsem következik be, vajon meg tudunk-e bocsátani a másiknak és magunkat? Helyre tudjuk tenni azt, ami elveszett, eltörött, félrement?

Végül fontos megemlíteni, hogy a felnőtti énműködés mellett egy jó kapcsolatban a gyermeki oldal megélése is elengedhetetlen. Hiszen mennyire sótlan és üres lenne az élet, ha az önfeledtség, a spontaneitás, a kíváncsiság, a játékosság, a bolondozás, az ösztönös törekvéseknek való engedés kimaradna a kapcsolatból. 

Így ne ijedjünk meg, ha időnként figyelmeztető jeleket tapasztalunk a párkapcsolatunkban, mert azok bizony nagy természetességgel jönni fognak, s üzennek nekünk. Ezekkel a momentumokkal viszont kötelező foglalkozni, már a legapróbb jelekkel is, ha az ember meg szeretné őrizni a kapcsolatot: fogalmazzuk meg, mondjuk ki, beszéljünk róla, vállaljuk fel, és nézzük meg, mit lehet vele kezdeni – s ha ez önerőből túl nagy feladatnak bizonyul, bátran kérjünk hozzá segítséget! A kapcsolati egyensúlyt hosszútávon csakis így találhatjuk meg.