Szarajevó nem enged

(Nyitókép: Wikipedia/Julian Nitzsche)

A horvát–bosnyák határnál leszállítanak a buszról, egyesével megyünk a bódéhoz, mint régen a román–magyar határon. Szkennel a határőr, felvétel is készül mindenkiről. A horvát oldal is és a bosnyák is külön rögzíti az érkezésünket. Két órát töltünk ott, mielőtt alászállunk a Balkán puskaporos hordójába. Még három óra kanyargás a Boszna folyó völgyében, és meg is érkezünk Szarajevóba. A városba, ahol száztíz éve Gavrilo Princip kezében eldördült a 20. század tébolyát elindító startpisztoly. A Latin hídnál, amely a szocializmus idején Princip híd is volt, két lábnyom, a terrorista lábnyoma „emlékeztet az egyszer-volt ragyogásra”. A szerbek ma is hősnek tartják Gavrilo Principet. Szarajevó külvárosában, Belgrádban és a vajdasági Bácstóvárosban is szobra áll, utóbbit Emir Kusturica filmrendező, Szarajevó szülötte leplezte le, aki filmet is forgatott a merénylőről. Ilyen a történelem. Minden attól függ, hogy kinek az érdekei szerint rendezzük be a múltat. Egy autó áll a sarkon az első világháború történetét bemutató múzeum mellett, olyan, amilyenben Ferenc Ferdinánd és Zsófia hercegnő utoljára utaztak.

Fellanovkázunk a Trebević hegyre, ahol az 1984-es téli olimpiát rendezték. Negyven év telt el azóta. Tízolimpiányi idő, ebből négy év háború. A Trebevićen sétálni ma is csak a kijelölt utakon érdemes, mert az 1992–96-os háború alatt elaknásították a területet. 

A hegyről nagyon szép kilátás nyílik Szarajevóra, amely 1425 napig volt ostrom alatt. Tizenkétezer halott és ötvenezer sebesült csak ebben a négyszázezres városban. Bosnyák útitársunk meséli, hogy a szerbek 300-400 márkáért adtak bárkinek fegyvert, és lehetett az ostromlott város kimerészkedő civil lakóira is lőni. Mint egy videójátékban.

Visszatérve a hegyről a szarajevói sörgyár mellett megyünk el, ahol a háború alatt nem sört palackoztak, hanem onnan látták el a várost ivóvízzel. Vele szemben áll a Szent Antal ferences templom és kolostor. 

A ferencesek nem mentek el a háború alatt sem. Ellátták a sebesülteket, gyógyszert, élelmiszert osztottak. Ezért is tisztelik őket a városban. Nem mentek ők el a török időben sem, noha negyven kolostorukból és templomukból mindössze kettő maradt, a többit lerombolták. Szabadban miséztek, tanítottak, gyógyítottak; sokakat bántalmaztak, megöltek közülük, ezért civilben jártak, de akkor sem hagyták el Boszniát. 

Ott vannak 1291 óta, amióta Dragutin István király behívta őket, hogy térítsék meg a pogányokat, ott vannak ők ma is több mint háromszázan. Az első kolostorukat Srebrenicában alapították − boszniai ferencesek alapították jó háromszáz éve a dévai ferences kolostort is, ahol Böjte Csaba több mint harminc éve szolgál –, talán joggal nevezik őket Bosznia őrzőinek.

Este bemegyünk a Baščaršijába, a török bazárba, ahol a kis girbegurba utcácskákban bosnyák kávésok, egyiptomi baklavások, üvegmosót és szőrkefét árusító kézművesek kínálják a portékát. A müezzin imára hívja a muzulmánokat. Több minaretből száll fel az imára hívó ének. Egy későig nyitva tartó könyvesbolt előtt kis asztalkára könyvek vannak kitéve, köztük egy angol nyelvű munka Bosznia történetéről. Egy asszony felveszi, beleolvas, majd dühösen visszadobja. Láthatóan nem ért egyet a könyv tartalmával. Ráncos öregasszony néz ránk egy nagy méretű plakátról, „You are my witness” − írja. A srebrenicai mészárlás emlékkiállítása, egy utcával arrébb az emberiesség ellen elkövetett bűnök múzeuma. A földön piros vért imitáló festék, ahol a katedrális előtt orvlövészek gyilkoltak meg három embert. Aztán egy márvány iránytű a lábunk alatt, amelyik kelet és nyugat felé mutat. „Sarajevo meeting of cultures” – hirdeti mellette a felirat. Sűrű hely ez a Balkán. Sokféle történelem és sokféle kultúra találkozik itt minden pillanatban. Talán igaza volt Churchillnek, amikor azt mondta, „a Balkán több történelmet gyárt, mint amit el tud fogyasztani”.

Mi csak egy jó Sarajevsko sört fogyasztanánk a viszonylagos békeidő közepén. Találunk egy kis kocsmát Wine Not felirattal. Sarajevsko Premiumot iszunk, amit ott főznek, ahol a háború alatt vizet palackoztak, szemben a barátok templomával.

Másnap már a határnál járunk visszafelé, amikor pittyen a telefonom. A Wine Not csinos pincérnője küld egy fotót a személyimről. Otthagytam a szarajevói kiskocsmában. Szarajevó nem enged el, fut át rajtam. Le kell szállnom a buszról és visszastoppolnom. Amikor pakolászni kezdek, eszembe jut, hogy indulás előtt, biztos, ami biztos, az útlevelemet is beraktam. Megírom pincérlánynak, hogy ha ideje lesz, dobja fel a postán, legközelebb ha arra járok, viszek valami ajit. „I think this is the beginning of a beautiful friendship”, mondja Grga bácsi a Macskajajban valahol a Balkán sűrűjében.