A forrás szelleme

Meghalt az ufós bácsi. Nem tudom, mi volt az igazi neve, szerintem senki nem tudta a környéken. Igaz, az ufós bácsinak nem is nagyon volt „környéke”, mert egyedül élt az erdőben, egy közeli völgyben, legközelebbi szomszédja is jó pár száz méterre lakott tőle. Egy hetvenes években készült, kicsi faházban élt. Egy olyan házban, amilyenből annak idején elég sok akadt errefelé is, de mára jórészt összedőltek vagy lebontották őket. Az ufós bácsiról megemlékeztem már egy korábbi írásomban. Ő volt az, aki egy zsebrádióval a nyakában ballagott le hetente egyszer a buszmegállóba, ment a váci piacra farhátért, gyertyáért, petróleumért, és ki tudja, mi mindenért még. A házában nem volt villany, vizet a közeli forrásból hordott. Olykor beszélgettem vele, bár ezek nem voltak igazi beszélgetések. Ő beszélt, mondta a monológját, én pedig hallgattam. Egyszer azt mondta, hogy ha elapad a forrás, az azt jelenti, hogy közel a világvége. Az a helyzet, hogy a forrás majdnem elapadt már, éppen csak csepeg belőle a víz. Azt is mondta, hogy a forrásban lakik valaki vagy valami, szokta hallani a hangját, és úgy kommunikál ezzel a valakivel vagy valamivel, hogy papírfecnikre írja fel a kérdéseit, és beledugdossa a vascsőbe.