Sőt, ő maga is utazott így, először 1999-ben Párizsba.
„Elképesztően izgultam, sőt, egy másik hamis jegyet is vittem magammal az Erasmus-ösztöndíjjal kint lévő évfolyamtársamnak, aki ezzel jött vissza. A jegyeket a Kék Pelikan főszereplőitől vettem akkoriban, így ismertem meg őket, illetve a vásárlás és felhasználás folyamatát is” – meséli a rendező.
A különösen a hetvenes években születettek számára tömény nosztalgiabombaként sem utolsó mozi más értelemben is hű marad a valósághoz. Nagy szerepet kap benne például a zene; az Induljon a banzáj!-tól (Bonanza Banzai) a Lidocainon (Hiperkarma) át a Húsrágó hídverőig (Kispál és a Borz) szólnak a dalok, miközben feltűnnek olyan ikonikus egykori szórakozóhelyek, mint a Fekete Lyuk, nem beszélve a kazettás üzenetrögzítők és – a tizenéves gyerekeim szerint ma újra menő – susogós Adidas melegítőfelsők szegélyezte korabeli tárgykultúráról.
Utóbbi szerves eleme volt a Pesti Est, ami nemcsak arra szolgált, hogy mindenki tudja, merre hány méter a budapesti éjszakában, hanem történetesen éppen megfelelő volt a mérete is ahhoz, hogy a hamis vonatjegyeket belerejtve azok nyilvános helyeken is feltűnés nélkül gazdát cserélhessenek. A Kék Pelikan premierjének apropóján ezért most egyetlen szám erejéig,
a régi szerkesztőség összefogásával életre kel az egykor egy komplett generáció szórakozását irányító programmagazin.