Egy kert ideje

Apám húgával sosem beszélgettem igazán komolyan. Zárt, rejtőzködő lény volt, a belső világát megtartotta magának. Valójában nem ismertem. És most már nem is fogom megismerni.

1963 nyarán egy baráti társaság Zebegénybe költözik, indián törzset alapít, és szabadságot mímel egy csak látszólag szabad világban. Az unoka sok évvel később nyomozásba kezd, tényleg minden olyan idilli volt-e, mint az a nagypapa naplójából kitetszik. Az eredményt most Székesfehérváron láthatjuk az Apacsok című, különleges díszletű előadásban.
A magyar társadalmat évtizedek óta megosztó számtalan téma közül az egyik még ma is az ügynökkérdés, pláne, mert a kibeszélés, mint oly sok más ügyben, ebben is elmaradt. Az utókor pedig, ahogyan oly sokszor, elég hálátlan: ítélkezünk, vagdalkozunk anélkül, hogy testközelből tapasztaltuk volna meg a hatvanas évek fortélyos félelem igazgatta világát. Akárhogy is, az érdeklődést jól mutatja A besúgó sorozat sikere, amelynek a történelmi hitelességét lehet vitatni, mégis elkapott valamit a korszellemből. A Bereményi Géza és Kovács Krisztina jegyezte Apacsok – bár eredetileg a Radnóti Színház számára íródott nagyjából tizenöt éve – ezért soha nem is tud, fogalmazzunk így, kimenni a divatból; a bemutató után nem sokkal tévéfilm is készült belőle Török Ferenc rendezésében, most pedig a Veszprém–Balaton 2023 Európa kulturális fővárosa támogatásával került újra színre, először Veszprémben, aztán, immár repertoárdarabként, nemrégiben Székesfehérváron. A történet alapja a főként éppen Bereményi Géza és Cseh Tamás révén jól ismert legendárium: 1963 nyarán egy baráti társaság Zebegénybe költözik, mindannyian választanak maguknak egy indián nevet, lefektetik a játékszabályokat, és szabadságot mímelnek egy csak látszólag szabad világban.