Szokták mondani, hogy csak az öregszik meg, aki megéri…
Hadd játsszam a szavakkal: „megéri” megöregedni, ha az ember mer szépen élni.
Beethoven, Mozart, Debussy, Wagner – e nevek hallatán kívül-belül rögtön ünneplőbe vágjuk magunkat. Bősze Ádám zenetörténész, antikvárius, műsorvezető hosszú ideje azon dolgozik, hogy oldja a komolyzene világára oly jellemző merevséget. Ezt a célt szolgálja a Nagy zenészek, nagy szerelmek – A zenetörténet hálószobatitkai című kötete is.
Örök vita, vajon etikus dolog-e a nagy elődök, idolok hálószobatitkait kutatni. Az?
Nem tudom, mert ennek a könyvnek és az alapjául szolgáló előadás-sorozatnak egyáltalán nem az öncélú hálószobatitok-kutatás a célja.
Hanem mi?
Olyan embereket mutatok be, akik ugyanúgy éreztek, mint bármelyikünk, ha szerelembe esik, és ugyanúgy vagy boldogok lettek a szerelmükkel, vagy nem, mint mi. A rájuk háruló nagy figyelem miatt tűnik érdekesebbnek a magánéletük egy, fogalmazzunk így, átlagemberéhez képest. Különleges titkokról pedig már csak azért sem tudom fellebbenteni a fátylat, mert a források teljesen nyilvánosak; a sztorik főleg levelekből, naplókból, kortársi visszaemlékezésekből vett információkon alapulnak.
Nincs új a nap alatt, régebben is pont ugyanúgy ki kellett találni, hogyan lehet valamit eladhatóvá, kapóssá tenni”
Ezek alapján mennyire lehet mélyre ásni a lelkekben is?
Nem könnyű, hiszen ez a közvetettség távolságtartással jár, de nem is éreztem ezt különösebb feladatomnak, pláne nem missziómnak. Egy biztos, a zeneszerzők esetében sokkal nagyobb a távolság mű és magánélet között, mint például az íróknál, akiknél a szövegből esetenként egyértelmű következtetést vonhatunk le. Bátor embernek kell lennie annak, aki azt mondja, hogy egy Haydn-szimfóniában felfedezhető Haydn szeretője. A zene, főleg a hangszeres ennél sokkal elvontabb. Egy-egy operaalakban lehet némi reláció, mondjuk Puccininél, de ezekkel a megfeleltetésekkel is óvatosan kell bánni.