„Édesanyám, ne keressenek, én garabonciás vagyok”

A Bestarium Hungaricum nem más, mint a magyar néphagyományban élő különféle csodás lények és teremtmények gyűjteménye – azonban nem csupán önmagában a téma miatt érdekes, hanem amiatt is, ahogyan a szerzők feldolgozták.

Szándékosan nem veszem külön a szöveges részek megalkotójának, Magyar Zoltán néprajzkutatónak egyébiránt és egyebek mellett MTA-főmunkatársnak a munkáját az illusztrátorokétól: Németh Gyuláétól, akinek egyebek mellett képregényes múltja is érzékelhető az illusztrációk dinamikáján, és P. Szathmáry Istvánétól, aki ezúttal egy kis Derkovits Gyula-beütéssel alkotott elképesztően élő linómetszetekkel egészítette ki a kötetet. S akkor mindehhez jött még a Gutenberg kézisajtóját idéző tipográfia, egy kis kódexes iniciálé minden furcsa teremtményt bemutató szöveg elején, no meg a fejezeteket elválasztó, címerállatszerű piktogramok, és a maga eklektikusságában teljes is a mű, kilóra (fontra, uncziára) megvásárolva hangulatával az embert, még ha bele sem kukkantottunk addig a szövegbe.

Pedig a betűk türelmesen várják, hogy sort kerítsünk rájuk is.

Szerencsés korban élünk, mert ugyan élő forrásaink – vulgus in populo – elapadtak, ugyanakkor a szándékos sorvasztási folyamatok mára átadták helyüket a kissé elidegenített és eltávolított, ámde ezáltal egzotikussá vált népi kultúránk újrafelfedezése igényének. S ha más nem, a kelta-ógermán fundamentumra felépített fantasy-világfranchise (utóbb pedig a szláv alapokon nyugvó Vaják-könyvsorozat; s ha már lexikon: a Legendás állatok és megfigyelésük című J. K. Rowling-féle kötet) megágyazott olyanok érdeklődésének is, akikére kevéssé számíthatott volna a népi kultúra akár tudományos vizsgálódás, akár a hagyományok megőrzésének tekintetében.

A felsorakoztatott lények között van a történelmi okokból rögzült mondákból ismerős mágikus szerzet – turulmadár, csodaszarvas –, hétköznapi, ám a képzelet által varázserővel felruházott – kígyó, óriásharcsa, vérmedve –, s számos kitalált figura a lidérctől a törpén át a mágikus erejű emberekig.

De lássuk a kötet szövegét, amely – a felépítésének köszönhetően – könnyen fogyasztható; ugyanis a szócikkek első felében az adott lényt mutatja be a szerző, annak esetleges eredetét, helyét a magyar folklórban, megjelenési formáit, s egyebeket, ezt követik a mesék és hiedelemszövegek, sokszor Magyar Zoltán saját gyűjtéseiből.

Így nem csak azt tudhatjuk meg a kellően szikár szakszövegből, hogy

de kapunk aztán egy borzongató erdélyi „prikulics”-történetet is, meg egy csepp ízelítőt az egymás mellett élő népek sokszínűségéből („a románok itt nálunk olyan karincások”). Tudták, hogy a román folklór hatására Kolozsvártól keletre, Belső-Erdélyben a mesékben nem farkassá változnak az alakváltók – hanem kutyává? S hogy a lidércek legendái régebbiek, mint maga a honfoglalás? Vagy hogy a sokat emlegetett bányarém nem más, mint a törpe – akit Göcsejben „földpicinynek”, Szatmárban „kópénak”, a palócok „apróembernek”, Erdélyben „földi pulyának” vagy „fekete pulyának” neveznek?

Mert hát a szöveg emellett virtuális kalandozás is a Kárpát-medencében, az ország egykori területén, különösképpen Erdélyben, ami a szerző egyik legkutatottabb területe is. A sűrű, sötét erdőségekben, a tekintélyes hegyormok között könnyen megszalad a fantázia; s érezhető, hogy valahogy hasonlóképpen tekintettek rá a helyiek, mint ahogy a németek a saját mitikus erdeikre Spessarttól a Spreewaldig, tovább táplálva a titokzatos lények legendáit –

Meg persze a tájnyelv, tágabb hazánk különféle dialektusai is időről időre felbukkannak a forrásokban, még egy-egy újabb ízzel megörvendeztetve az olvasót – így teljes, kerek az egész. Mint a világ.

***

Nyitóképünkön Németh Gyula grafikája