A kérdés, mely a zsidó állam előtt áll 2023 októberében: merre tovább, Izrael, merre tovább, cionizmus?

A harmincas években egy magyar zsidó kiadvány látványos grafikát közölt. Az egyik oldalon egy menekülő, sovány zsidó nő és gyermeke volt látható, mely alá az volt írva: gálut. A gálut héber szó, száműzetést, tágabb értelemben diaszpórát jelent. A túlsó oldalon egy egészséges, ép zsidó család szerepelt, alatt a felirat: Erec. A szó Erec Jiszraelre, a zsidó nép hazájára, a Szentföldre utalt. Az ellentmondás egyértelmű volt: a zsidóság számára a diaszpóra pogromot, üldöztetést jelent, az önálló zsidó haza pedig biztonságot. Ez az állítás a harmincas években még igaz is lehetett, és a cionizmus azóta a diaszpóra zsidóságának azt a reményt (is) jelenti, hogy ha valaha újra üldöztetés érné őket, Izrael megvédi és befogadja őket.

2023 októberében azonban a zsidó állam biztonságérzete súlyosan megingott. Izrael több áldozatot szenvedett el egy nap alatt, mint az 1967-es hatnapos háborúban, ráadásul most a döntő többségük civil. Ezúttal nem három arab állam hadserege támadta meg a zsidó államot, „csak” egy terrorszervezet, amelyet az utóbbi években annyira lesajnáltak, hogy egyes elemzők már izraeli–iráni és nem izraeli–arab konfliktusról beszéltek. A támadás nemzetközileg elfogadott határai között érte Izraelt, és egyes kibucokban tizenkét órán át vagy még több időn keresztül magukra maradtak a civilek az őket kényükre-kedvükre mészároló terroristákkal szemben. Mint egy túlélő fogalmazott egy interjúban: „Nincs államunk.” Egyes túlélők részéről az ítélet egyértelmű: az Izraeli Védelmi Erők, melyet a világ egyik vezető katonai erejeként tartanak számon – nem is beszélve a rendvédelmi szervekről, a különleges egységekről, egyebekről –, magára hagyta a civileket.

A támadás súlyos kérdéseket vet fel Izrael önbizalmával, erejével, de identitásával kapcsolatban is. A Moszadról és a Sin Betről ha máshonnan nem, a Fauda sorozatból úgy tájékozódott az átlagos olvasó, hogy mindent lát és mindent hall. Ezek szerint ezer terrorista behatolását nem sikerült észrevenni. Egyes hírek szerint Egyiptom tájékoztatta Izraelt, más hírek szerint a hadsereg az előző este észlelt valamit, de arra jutott, hogy a Hamasz csak gyakorlatozik. A kormány persze tagad, de hát ki ismerné be szívesen, hogy voltak jelek?

Józan ésszel nehéz megérteni, hogy a világ egyik leg­jobban őrzött határszakaszát hogyan lehet nemcsak áttörni primitív eszközökkel, de rajta keresztül zavartalanul ki-be hordani túszokat is kilométerekre fekvő településekről, s nem páncél­autókon, hanem golfkocsikon. Izrael most mozgósított, de a hírek szerint a mozgósítás is hagy némi kívánnivalót maga után. Egyes helyeken a katonák nem kapnak rendes ellátást, otthonról hozzák a kötszert, a térdvédőt, egyebeket. Tiszta ukrán, orosz jelenetek – csakhogy nem egy lesajnált posztszovjet hadseregről van szó, hanem egy profi haderőről, mely elméletben készült hasonló forgatókönyvre.

A következő nagy kérdés, amivel meg kell birkózni: elérkezett-e az idő, amikor a diaszpóra országai egyértelműen biztonságosabbak a zsidóság számára, mint Izrael? A cionizmus alapítói úgy gondolták, hogy a diaszpórában üldöztetés lesz a zsidóság sorsa, egy saját államban viszont biztonságban lesz a népük. Egyes radikális nacionalisták, mint Zeév Zsabotinszki, hozzátették: a zsidóság csak akkor lesz biztonságban, ha „vasfalat” húz maga köré. Nos, most Izrael is van, nacionalista-vallásos kormány is van, zsidó hadsereg is van, és „vasfal” is volt – mégis megtörtént a mészárlás, mely számait tekintve a legsúlyosabb a holokauszt óta. A diaszpóra zsidósága biztonságos otthonából megdöbbenve figyelte a borzalmas híreket. A kudarc nem fogható a baloldalra, nem fogható a pacifizmusra. A kérdés, mely a zsidó állam előtt áll 2023 októberében: merre tovább, Izrael, merre tovább, cionizmus?

Nyitókép: Shutterstock