Az LMBTQ-kultusz már jó ideje nem a diszkrimináció/stigmatizáció ellen, nem is a felnőtt emberek szexuális magánéletének szabadságáért küzd, hanem militáns politikai aktivizmussá vált.
A cikk szerzője pszichiáter professzor, c. egyetemi tanár, az MTA doktora
A pszichiátria mai értelemben, mint az orvostudomány része, szűken 220 éves. Tudásanyaga azóta igen gyorsan fejlődött; a mentális egészség, illetve a mentális zavarok mögött rejlő agybiológiai és pszichológiai ismereteink döntő része 30-40 évnél fiatalabb.
220 év alatt a mentális problémák megítélése is sokat változott. Egyes viselkedésformákat a régiek egyszerűen tudomásul vettek, későbbi korokban (akár halállal!) büntettek, hogy azután a megelőző egy-két évszázadban betegségnek, legújabban pedig divatos „másságnak” minősüljenek – de ennek fordítottja is előfordult néha. A pszichiátriát mindeközben végig ugyanaz a cél vezérelte: megőrizni az egészséges, másfelől felismerni és korrigálni a kóros működéseket.
A pszichiátria mint gyógyító hivatás kritikus feladata ezért a kettő között határozott és világos különbséget tenni.
A szexualitás már az állatvilágban sem kizárólag a hatékonyabb génátadást szolgálja, hanem az érzelmi élet és a társas kapcsolatok alapvető eleme. Az emberi közösségek ősidők óta ismerik a szex sajátosan eltérő, „öncélú” formáit, mint amilyen a homo- vagy a transz-szexualitás (példák sorakoztathatók Ganümédesztől Hermaphroditoson át Apuleius „Aranyszamaráig”).
Néha még mulattak is az ilyesmin, meséket költöttek róluk, de ünnepelni azért nem volt szokásban.
Ma sem tudjuk pontosan, hogyan jön létre például a homoszexualitás vagy a nemi diszfória – de egyértelműen meg tudjuk különböztetni az interszexualitást (az anatómiai-biológiai nem köztes, „felemás” állapotát) erotikus vágyaink célpontválasztásától (a szexuális orientációtól), vagy nemi azonosságunk, nemi szerepeink pszichológiai megélésétől (a nemi identitástól). Ezek alapvetően különböző dolgok, és egymástól függetlenül alakulhatnak.
Az LMBTQ-aktivista „csapatépítés” egyik megtévesztő taktikája (sok egyéb mellett), hogy ezeket szándékosan összekeveri, mintha mindegyik esetben ugyanarról lenne szó.
Miért kell védeni tőlük a gyerekeket?
Mert a természetes, egészséges fejlődés során is vannak bizonytalanságnak látszó kitérők (pl. Freud „homoerotikus fázisa”), de ezek elmúlnak, a legtöbb gyermek ezeket kinövi – ám külső beavatkozással ilyenkor jóvátehetetlen károkat lehet okozni.
Ismert, hogy a felnőttkorra rögzült homoszexualitás aránya 2-4%, de a serdülők akár 10-15%-a is átélhet egy-egy alkalmi, múló homoszexuális fantáziát, mielőtt stabil, énazonos heteroszexuálissá nőne fel.
A „transz” emberek arányát korábban 1-2 tízezrelékre becsülték, ma egyes országokban 10-20 százalékról(!) beszélnek.
Ráadásul ezt biológiai gyökerű állapotnak mondják – márpedig ha az volna, akkor abban ilyen mértékű változás pár évtized alatt teljes képtelenség.
Gyermekkorban sem a később várható szexuális orientációt, sem az identitást nem lehet biztosan megjósolni, mert az még alakul. Főleg nem lehet egyértelmű, objektív és megbízható kritériumok nélkül! Ha a pszichiátereknek azt az irányelvet kellene követniük, hogy a kézzelfogható, objektív valóságot figyelmen kívül hagyva mindenki az, aminek (abban a pillanatban) érzi magát, akkor a pszichiátria mint orvostudomány megszűnne létezni.
Hiszen akkor egyetlen téveszmét, egyetlen hallucinációt sem minősíthetnénk kórosnak
(tehát nem is szabadna gyógyítanunk), hanem éppen ellenkezőleg: a beteg testét kellene minden esetben a fantáziáihoz hozzáigazíttatnunk!
Az LMBTQ-kultusz már jó ideje nem a diszkrimináció/stigmatizáció ellen, nem a felnőtt emberek szexuális magánéletének szabadságáért küzd, hanem militáns politikai aktivizmussá vált. A „queer forradalom” nyíltan kimondott célja a „normális” fogalom eltörlése (amit ők „normativitásnak” mondanak és a szociális elnyomás eszközének tekintenek). Ezért is nevezik a nem maguk közül valókat előszeretettel „ciszhetero”-nak, ami – akárcsak a „homofóbia”, a „transzfóbia” és a többi – már-már úgy hangzik, mint valami rendellenesség, kvázi betegség-diagnózis…
Az egyik fő veszély az, amit ők megoldásként javasolnak: gyermekek, serdülők testének erőszakos átalakítása.
Valóságos nemváltás (a veleszületettől eltérő nem „megerősítése”) ugyanis nem létezik, mert nem lehetséges; amit így neveznek, az vagy hormon-indukált torzítás, vagy sebészi csonkítás (ivartalanítás plusz külsődleges, művi plasztika), vagy mindkettő egymás mellett.
A másik veszély a gyermekek identitáspolitikára indoktrinálása. Arra, hogy a szexualitás (vagy a bőrszín, vagy a szociális helyzet stb.) egymagában, azonnal és teljes mértékben meghatározza az ember egész lényét és hovatartozását.
Ettől válik az LMBTQ-mozgalom egyre inkább szektává: azzal, hogy tagadja az ember egyéniségét.
Azt, hogy a nemi identitás csupán egyike a számtalan testi-lelki tulajdonságnak, amelyek sajátosan egyedi kombinációja tesz minden embert egyénné – akárcsak a termete, a temperamentuma, a szeme vagy a haja színe, a kedvenc étele, vagy az allergiái…
(Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt)
Myilvánvalónak látszik, hogy az a liberális (át)nevelés fog eluralkodni az oktatásban, nevelésben, amelytől az Orbán-kormány a gyermekvédelmi törvénnyel igyekezett óvni a gyerekeket.
Könnybe lábad az ember szeme: Ursula leírta, hogy ez az egyik legfontosabb feladatuk.
A Szociális Munkások Magyarországi Egyesületének elnöke szerint a családi pótlék egy univerzális, és nem munkatípusú jövedelem.
A párt álláspontja szerint legalább az egyik szülő munkaviszonya alapvető feltétel kell legyen a juttatás igénybevételéhez.
Erre otthon is érdemes odafigyelni – például az íróasztalhoz használt székeknél!
Az 'Ilyen egy kórház' c. könyvem sokat segíthet a gyermekeknek leküzdeni félelmeiket az orvosok és a kórházak irányába.
A Politico megerősítette, hogy semmilyen megállapodás nem született ma uniós pénzek kifizetéséről.
A sok videózás miatt majdnem két óráig tartott a finálé első, veszprémi mérkőzése.