Magyarul is megjelent a legutóbbi Star Wars-filmhez, Az ébredő Erőhöz készült látványterveket bemutató album. Persze nem csak képeket kapunk, hanem kommentárt is, amely betekintést enged az alkotói folyamatba. A lapozgatás után egyszer csak rájöttünk, hogy a film mozikba került változata valójában egy több helyszínes kamaradráma. Pedig a terveken még élő és viruló helyszínek szerepeltek.
Mára sztenderd, hogy egy igazán nagy film nem önmagában áll, vákuumban létezik, hanem gigantikus vállalkozás-szörny: készül hozzá egy sor játék, videójáték, bábu, póló, plüssállat, iskolai eszköz, képregény és könyv. A Star Wars-univerzum ebből a szempontból is kiemelkedő talán, hiszen megszámlálhatatlan ilyen merchandise-termék készült már hozzá, így a franchise ikonikus elemeit, mint a fénykardokat, vagy éppen Darth Vader fizimiskáját bárki felismeri a világon.
A külső borító
Nem egy esetben láttuk azt is, hogyan befolyásolja ez az alkotói munkát: például nem árt, ha egy karakter több gúnyát is magára ölt a film során, hiszen így többféle figurát lehet gyártani belőle. De arra is van példa, hogy azért írnak át, vagy írnak ki egy-egy karaktert a készítők, mert a gyártó cég szerint nem lehet velük eladni a játékokat: mint tudjuk, ezért nem lett például női karakter a Vasember 3 főgonosza. Lehet ezt nem szeretni, de ezt diktálja a fogyasztói piac, az üzlet gyakran nem is a mozibevételekben, hanem ezekben a kiegészítő termékekben van. Az ilyen termékek gyakran semmit nem tesznek hozzá a történethez, sőt; van azonban kivétel.
Ilyen a Star Wars: Az ébredő Erő világa című album is, amelyben végigkövethetjük a hetedik Star Wars-mozi alkotói folyamatát az első látványtervektől kezdve az utolsó simításokig. A filmről megoszlottak a vélemények, sokakat zavart az, hogy a plot nem kifejezetten kísérletező módon másolt az első SW-filmet. Én élveztem a filmet, azt írtam róla, hogy „nem tartom az év filmjének, nem hiszem, hogy olyan meghatározó lenne, mint az első trilógia volt, de egy biztos: nagyon magabiztos, nagyon tisztességes folytatás lett ez a film, méltó az eredeti trilógiához”.
A belső borító
A Kolibri Kiadó által megjelentetett albumnak három nagy erénye van. Egyrészt nagyon szépek a látványtervek. Másrészt az ezekhez fűzött kommentárok bepillantást engednek abba, hogyan folyik egy ilyen nagy mozi alkotói folyamata: hányan dolgoznak rajta, honnan jönnek az inputok, mi történik egy-egy ötlettel, hogyan kristályosodik (jegecesedik!) ki a végső verzió. Harmadrészt ezzel összefüggésben olyan képek, történetszálak villannak fel, amelyek végül ugyan nem kerültek a filmbe, de mindenképpen izgalmasak.
Rendkívül érdekes például, hogy hogyan lett a kezdetben „Jedi Killer” nevet viselő, a gyártási fázis elején kissé természetfelettinek tűnő, majd Darth Vader-imposztorként tetszelgő főellenségből az az emós Kylo Ren, akit aztán a mozivásznon láttunk. Vagy ott vannak a rajzok Darth Vader középkori kastélyáról, amelyre egy korai verzió szerint ellátogattak volna főhőseink. A rajzok és festmények tengerében kifejezetten izgalmas olyan pillanatokra vadászni, amelyek aztán ugyanúgy visszaköszöntek a filmben is.
Egy korai vízió Reyről és Finnről
A legnagyobb tanulság azonban számomra az album átlapozása után az, hogy bár élveztem a film látványvilágát, bizony lehetett volna ez sokkal érdekesebb is. A Jakku például eredetileg nem egy Tatooine-klón volt, hanem egy mocsaras bolygó kalózokkal meg egy rendes, nagy várossal, melynek óceánjaiba belezuhant a második Halálcsillag, és a hősöknek ide kell ellátogatni. Eredetileg Maz kocsmája sem egy magányos lebuj a dzsungel közepén, hanem egy nagy, egzotikus kikötőváros része. De a már Jakkura hasonlító „roncsbolygó” terve is sokkal élettel telibb, monumentálisabb, mint a végül filmbe került verzió.
Helyszínek, kontextusban
A tervek tudatában visszagondolva a filmre kissé klausztrofóbiás érzése lesz az embernek: a nagy, nyílt, élő terekből, a kontextusban létező helyszínekből valahogy végül egy többhelyszínes, de mégis színpadinak érződő kamaradráma lett. A jakkui roncsváros a semmi közepén van, és nincs is ott semmi; Maz kocsmája is csak mintha díszletként létezne, az ellenállás bázisa is csak egy tér kontextus nélkül; és a birodalom bázisa sem sokkal élőbb. Az eredeti tervrajzokon ezek mind egy-egy élő, mozgó város, vagy ökoszisztéma részei.
Összességében tehát rendkívül tanulságos volt a Star Wars: Az ébredő Erő világa átlapozása nekem is, aki nem vagyok hardcore rajongó; hardcore rajongóknak pedig egyrészt kötelező darab, másrészt – ha máshogy nem – remek ajándék a fa alá.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Az aztékok emberáldozatra épülő vallását a hódító spanyolok és a katolikus egyház a Sátán legintézményesültebb kultuszának tartotta.
Bizonyítékkal állt elő a Fidelitas elnöke.
„Isten sosem fárad bele a megbocsátásba” – ha csak annyit ér el a Café Francesco, hogy ez a falára írt üzenet bevésődik a szívekbe, már megérte.
