„Nincs olyan, hogy osztrák nemzet” – Ripoff Raskolnikov a Mandinernek

A saját hazájában is próféta, vagy csak nálunk?

Nem lehetsz próféta a saját hazádban. Én, hogy őszinte legyek, nem sokat érek Ausztriában.

A magyar klubéletben, fesztiválokon viszont ismert és elismert... Hibátlanul beszél magyarul és egy háza is van Vas megyében. Mi volt előbb, a ház vagy a zenei kapcsolat?

'87-ben jöttem először Magyarországra, a házat meg '99-ben vettem. Akkor tehát már 12 éve jártam Magyarországra koncertezni. 

Miért épp Vas megye?

Nem túl romantikus a válasz, nincs benne semmilyen nemzethez kötődés vagy országszerelem. Ausztriában sosem tudtam volna megvenni egy vidéki parasztházat. Nem lett volna rá pénzem. Ilyen egyszerű. Magyarul is akkor kezdtem rendesebben megtanulni, amikor meglett a ház. A falubeliekkel nem lehetett már angolul vagy németül beszélni, mint a pesti zenészekkel. Nem csak a nyelvet tanultam meg tőlük egyébként. Amikor megvettem a házat és a telket, sokáig nem csináltam semmit az almával. Aztán szóltak a szomszédok, hogy nem jó ez így, Pali bácsi megmutatta, hogy kell cefrézni, aztán elvittük a főzdébe. Lassan beletanultam. Szóval van saját pálinkám. Tölthetek?

 „Pali bácsi megmutatta, hogy kell cefrézni, aztán elvittük a főzdébe”

Amerikai zenét játszó osztrák ember magyar pálinkáját inni... Ki nem hagynánk!

Jó, ugye? 

Nagyon.

Negyven-negyvenkét fokos. Így szeretem. Nem olyan erős mint Pali bácsié. 

A magyar népzenét is ott szerette meg, a magyar vidéken? Csak mert még el is énekelt egy magyar népdalt – osztrák blues-zenészek közül bizonyára elsőként a történelemben. 

Az korábbi történet. Amikor a nyolcvanas években másodszor jártam Pesten, megkérdeztem egy barátomat, akinél laktam, hogy van-e itt olyan népzene, amely nem hagyományos. Akkor mutatta meg a Muzsikásnak a Nem arról hajnallik, amerről hajnallott című lemezét. Azok a dalok nagyon tetszettek inkább, amelyekben keveredik a modern a népivel. Milyen gyönyörű már a basszustéma az Azt gondoltam, eső esikben. 

Ezért akarta elénekelni?

Nem akartam én. Kaktusz, a paksi bluesfesztivál szervezője kért meg, hogy énekeljek valamit magyarul is. Gondoltam, megteszem neki ezt a szívességet. 

Nagy sikere lett vele.

Nem tudom, mennyire örüljek neki, hogy tízszer annyian nézték meg a Youtube-on, mint a saját dolgaimat... Főleg, hogy egyszeri kísérlet volt. Annyira nem is lett jó szerintem, de az embereknek tetszett. 

Érdekes, értékes osztrák népzene egyébként létezik?

Az osztrák népzenéhez sosem volt viszonyom. Az európai népzene akkor jó, ha kelta hatás van benne. Van ez alól kivétel, de a főszabály azért ez. A magyar népzene gyökerei is közel állnak ehhez. Az osztrák meg úgy megy, hogy umcacca, umcacca, umcacca, umcacca... Nem valami izgalmas.

Az osztrák politika újabban annál inkább.

Néhány éve még azt mondtam, hogy nem nagyon tetszik, ami itt, Magyarországon megy a politikában, de azóta bőven egyenlített az osztrák kormány. 

Ha valaki igazán hülyét csinált magából, az nem a magyar, hanem az osztrák kormány volt migránsügyben. 

Igen. Faymann nagyon buta ember. Tényleg, ilyet, hogy nem kerítés, csak építésszerű intézkedések, aztán meg a teljes fordulat... Általában dalokban nem nagyon foglalkozom politikával, de például az új lemez I don't wanna know című dalában már előkerül a téma. Akkor írtam, amikor még nem volt olyan éles a menekültválság, de abban is benne van, hogy leszarom az iszlamistákat és az Obama-rajongókat egyaránt. A tömegtársadalmakban nem az lesz sikeres politikus, akinek igaza van, hanem aki ügyesen vált ki hatást, aki magával húzza az embereket. Ettől még a céljai lehetnek elképesztően rosszak. Hitler is milyen ügyes volt ebben, ugye. Nem akarom persze Orbánt Hitlerhez hasonlítani, Isten ments. Lényeg, hogy a nagykutya valamit ugat, a kiskutyák meg csaholnak. Mindenesetre annyira mérges vagyok lassan amiatt, ami Európa-szerte történik, hogy úgy érzem, valamikor lesz ebből dal is. Tom Waits is elkezdett az izraeli-palesztin ügyről énekelni, pedig ő sem volt nagyon politikus alkat. Neki is teleszaladt a töke, valószínűleg. Én is ezen a határon vagyok épp, amikor azt látom, hogy a szélsőjobb mindenhol előretör.

„Mindig is kozmopolitának tartottam magam”

Nem az a gond, hogy terroristák törnek át a határon és robbantgatnak? Védekezni ez ellen talán még nem nácizmus...

Persze, hogy nem, nem is erről beszélek, hanem arról, hogy Európa-szerte vannak és láthatóak újra olyan szélsőjobboldaliak, akiket nyugodt szívvel lenácizhatunk. Mert tényleg azok. Nézzük meg a Pegidát Németországban! Riasztó. Én úgy nőttem fel, hogy a születésem előtt volt ugyan egy háború meg nácik, de már nincsenek, esetleg egy-két nyolcvanéves bácsi, de nem számítanak, kihalnak nemsokára. Most megint kezdenek számítani. 

Önnek egyébként van nemzettudata? Egyáltalán: mi az, hogy osztrák nemzettudat? 

Tyű, ez bonyolult ügy. Szerintem nincs olyan, hogy osztrák nemzet. 

De mondjuk az iskolában mit tanítanak, miben rejlik az osztrákság? Mitől más, mint a német?

Az iskola már régen volt, gyerekeim meg nincsenek, úgyhogy nem tudom. Én mindenesetre sosem voltam osztrák patrióta, mindig is kozmopolitának tartottam magam.

Ezért a Dosztojevszkijre utaló művésznév is az eredeti Lutz Knoglinger helyett?

Huszonévesen olvastam a Bűn és bűnhődést, aztán kitaláltam egy ilyet... Azt reméltem, talán vicces lesz. Annyit tesz a név, ugye, hogy Raszkolnyikov-nyúlás...

„Ez vagyok én is. Egy fiatal kölyök őrült álmokkal.”

Merthogy ön is kívülálló?

Ilyesmi, igen. Egy idő után aztán elkezdtem töprengeni, hogy tényleg jó ötlet volt-e. Bob Dylan is így járt egyébként. Ma már azt mondja, nem Dylan Thomas miatt vette föl a művésznevét. Szerintem bizony miatta vette fel, csak igyekszik távolítani magát tőle. Én sem örülök, ha a nevem miatt azt hiszik, hogy annyira nagyon fontos nekem Dosztojevszkij. 

Nem fontos?

Annyira nem. Nagy író persze, szeretem is. Nem úgy, mint Tolsztojt. Múltkor elkezdtem a Háború és békét. Az ötszázadik oldalig jutottam, aztán föladtam. Borzalmas volt. Dosztojevszkijt sosem unom, a Karamazov testvéreket egy másodpercig sem, pedig hosszú az is. Ettől függetlenül nem meghatározó az életemben Dosztojevszkij, választott nevem rendesen túlhangsúlyozza. Mindegy. Most már késő lenne visszacsinálni. 

Ahogy a gyerektelen rock and roll életet is. Nem bánja, hogy nem ugrabugrálják körül unokák? 

Lehet, hogy elérem majd a kort, amikor megbánom, de egyelőre nem akar beállni ez az állapot. Volt kemény tíz-húsz év, amikor ezt az életstílust csak azért tudtam folytatni, mert nem függött tőlem senki. Ez pedig éppen arra az időre esett, amikor az emberek gyereket szoktak vállalni. Elég szerencsés fickónak érzem magam. Ahogy Leonard Cohen viccelődve mondta magáról, már hatvanon túl: „just a young kid with a crazy dream”. Ez vagyok én is. Egy fiatal kölyök őrült álmokkal. Amelyek nagyjából meg is valósultak. 

Azért világhír nincs.

Nincs, legfeljebb a Monarchia országai ismernek, de nekem az volt a fontos, hogy ne kelljen hatkor kelni és gyárban vagy bankban dolgozni.

„Akkoriban könnyebb volt kilépni a rendszerből”

Polgári, értelmiségi, tudós családból sarja pedig. 

Épp ezért. Apám fizikus. Tinédzser koromban éreztem már, hogy nem annyira jó ez, hogy én is így szeressek élni. Persze akkoriban könnyebb volt kilépni a rendszerből és úgy élni, hogy az ember nem tudta, holnap honnan jön a pénz. Még a nyugati országokban is nehezebb ez manapság. Sokkal nehezebb lenne például ma utcazenélésből élni, márpedig én elég sokáig, '74-től '78-ig abból éltem.

Az tényleg sok idő.

Jót tesz egyébként, nagy iskola. Az a zenei világ, amelyben én mozgok, nem olyan, mint a klasszikus zenék, ahol el kell végezned az egyetemet, s ha benne vagy a legjobb ötben a százból, akkor talán lesz belőled szólista... A blues-t szerintem csak autodidakta módon lehet magadévá tenni. Hallgassuk meg John Lee Hookert vagy Keith Richards-ot. Imádom őket. Azt nem lehet tanítani, iskolában tanulni, amit ők sugároznak. Tizenöt éves voltam Woodstock idején. Én is akkor felejtettem el a focit és fogtam helyette gitárt. A kisvárosban viszont csak klasszikus gitárt tanítottak, egy évembe telt, mire leesett, hogy nekem nem ez kell. Azóta csak hallgatok és ellesek másoktól dolgokat. Jó lett volna, ha Blind Willie Johsson lett volna mondjuk a nagyapám és megmutatta volna, hogy is játsszuk a bluest, de ekkora szerencsém nem volt. 

„A hagyományt tovább viszi az ember”

Akkora viszont igen, hogy a Quimby menedzsere az öné is. 

Sőt. Podlovics Péter nekem régebb óta menedzserem, mint a Quimbynek. Az egész úgy történt, hogy a kilencvenes években sokat játszottam a Palermo Boogie Ganggel. Peti akkor őket menedzselte, szervezte a bulikat. Így az enyémeket is elkezdte szervezni. Egyszer játszottunk Dunaújvárosban és érdeklődő kissrácok jöttek oda. Megnézték a cuccot, nagyon barátságosak voltak. Kiss Tibi és Varga Laca voltak. Laca Líviusz unokatestvére. Kiderült tehát, hogy egy tinédzser banda tagjai. Fene hitte volna akkor, hogy ekkora sztárzenekar lesz később belőlük. Az ismeretség viszont azóta megvan és máig nagyon jó. A Most múlik pontosan angol változatát meg is csináltam. Aztán volt egyszer egy kapcsolatom egy magyar nővel, ott nagyon jól jött a Quimby-ismeretség. A két lánya imádta őket, de nem volt jegy koncertre. Felhívtam Líviuszt és lett jegy. Nagy sikerem volt. 

Varga Laca most önnek basszusozik, Nagy Szabolcs és Gyenge Lajos is nagyon képzett zenészek. Könnyen kötélnek álltak, hogy kísérjék?

Tíz éve csináltam a Temporary című lemezt. Volt akkor egy kis pénzem, gondoltam, bérelek egy stúdiót. Miért ne? Hívtam a kedvenc zenészeimet. Kepes Robi volt még a basszgitáros, Gyenge Lajos a dobos, Szabi a billentyűs – őket már a Palermo óta ismertem. Annyira jó volt a hangulat a felvételek alatt, hogy egyértelmű lett gyorsan: élőben is működne ez. Azóta megvan a zenekar. Szabival vagyunk a kemény mag. Én írom a dalokat, de ő mondja meg, hogy kellene szólnia, milyen legyen a hangszerelés. Tényleg nagyon képzett zenészek mind, rajtam kívül. De nem baj, hogy van a bandában ilyen is, mint én. Ettől érdekes. A többiek is szeretik. Az, hogy valaki képes nagyon virtuóz módon játszani, nem jelenti azt, hogy szeretne is, hogy ne unná azt halálra. 

Elég rockos, néhol Stones-os lett az új lemez, az Odds And Ends – persze a hangja miatt így is, úgy is ripoffos minden, amit csinál.

Azért lett kicsit tempósabb ez a lemez, mert néhány lassú dal nem működött jól, úgyhogy le kellett hagyni őket a lemezről. Azért maradtak rajta balladák így is bőven, lassú dalok, amilyen a Dead End Blues is. Annak persze örülök, ha a hangom miatt felismerhető a zeném, ha van benne valami egyedi. A hagyományt tovább viszi az ember – de azért nem baj, ha sikerül valamit hozzá is tenni. 

***

Fotók: Földházi Árpád.