Betlehemezés, ostya és kántálás: így ünnepelték a karácsonyt a határon túli magyarok

Nyitókép: Maxym Marusenko/ AFP

A karácsony mindig is a család, az összetartozás és a hit ünnepe volt, ám a határon túli magyar közösségekben különösen színes hagyományok ölelik körbe ezt az időszakot. 

Az ünnepi készülődés, az egyszerű, de szívből jövő gesztusok és a közösség szerepe mindhárom régióban mély nyomot hagytak azok szívében, akik ezeket átélték.

A Felvidéken a karácsonyi ünnepkör az adventi készülődéssel kezdődik, amelyhez hozzátartozik a lelki elmélyülés és a szokásos böjt. Sok helyen hagyomány, hogy a családtagok az ünnepi vacsorát csak az első csillag felragyogása után kezdik meg, így emlékezve a betlehemi csillagra. Az asztalon hagyományosan mézes fokhagyma, dió, alma és ostya is helyet kapott. 

„Gyerekként alig vártam, hogy eljöjjön a karácsony” – meséli az 1940-es években született Margit néni, egy kis felvidéki faluból. „A mi falunkban az volt a szokás, hogy az ünnepi vacsora előtt mindenki elcsendesedett. A nagymamám mindig megtörte az ostyát, majd mézbe mártotta, és mindenkinek adott belőle egy darabot. Azt mondta, hogy ez hoz egészséget és békét a következő évre.” A gyerekek legjobban a kántálást várták, amikor a falusi fiatalok csoportokban jártak házról házra, hogy karácsonyi énekekkel kívánjanak boldog ünnepeket.  

János bácsi, Margit néni gyerekkori szomszédja, a betlehemezésre emlékszik vissza. „A falubeli fiúk pásztorbotot vettek a kezükbe, és bekopogtattak minden házba. Volt egy kisebb falusi templomunk, ahol a színdarabokat is bemutatták. Mindenki ismert mindenkit, és ez az összetartozás érzése tette különlegessé az ünnepet. A legszebb pillanat az volt, amikor a betlehemi csillagot ábrázoló gyertyát behozták, és eloltottuk a lámpákat, hogy a szoba csendje csak a gyertya fényével teljen meg.”

Kárpátalján a karácsonyi szokások különösen színesek, hiszen a magyar, ruszin és ukrán hagyományok is jelen vannak az ünnepi időszakban. Az adventi készülődés során a lelki felkészülés mellett a közösségépítés is fontos szerepet kapott. Az ünnepi asztal hagyományosan egyszerű, de szimbolikus ételekkel volt megrakva, mint például borscs vagy derelye, míg a kántálás és a betlehemezés a közösség vidámságát és összetartását hozta magával.  

Anna néni, egy 80 éves kárpátaljai asszony így mesél gyerekkora karácsonyairól: „Nálunk mindig a nagymamám szegte meg az ostyát. Mindenkinek egy kis darabot adott belőle, és azt mondta, hogy ha az ostyát mézbe mártjuk, akkor a következő év is édes lesz. A borscs illata betöltötte a házat, és ilyenkor mindenki ott sürgött-forgott a konyhában, hogy a vacsora elkészüljön.”

Este a kántálók érkezése volt a nap fénypontja. „Emlékszem, ahogy a fiúk bekopogtak, és az ajtóból kiáltották: 'Dicsőség a magasságban Istennek!' Vidámak voltak, és néha táncra is perdültek az udvaron. Mi meg boldogan hallgattuk őket a kályha melegéből. A betlehemezés különösen izgalmas volt, mert a helyi fiúk mindig kitaláltak valami tréfát, hogy megnevettessenek minket.”

Erdély karácsonyi szokásai különösen gazdagok, 

Az ünnepi időszakot itt az adventi készülődés, a közösségi események, a lelki elmélyülés és a családi összejövetelek teszik meghitté. Erdélyben a karácsonyt hagyományosan a böjt és a csendes várakozás előzte meg, amelyet gyakran disznóvágással is összekötöttek, hogy a Szenteste utáni napokra mindenki megteríthesse az ünnepi asztalt. A szokások között kiemelkedik a betlehemezés, amely dramatikus játék formájában mutatta be Jézus születésének történetét.

„Gyerekkoromban a karácsony számunkra már adventkor elkezdődött” – meséli Júlia néni, aki ma is az egyik székelyföldi kisvárosban él.

„Édesanyám minden héten meggyújtotta az adventi koszorú gyertyáját, és esténként imádkoztunk. A böjtöt komolyan vettük, bár gyerekként néha kaptunk egy kis tejbegrízt vagy kenyeret, hogy kibírjuk. A legizgalmasabb nap azonban mindig december 20-a, Szent Ignác napja volt, amikor a nagytatám disznót vágott. Ilyenkor az egész család összegyűlt: az udvaron rotyogott a tepertő, és még a gyerekeknek is adtak egy-egy darab sült bőrt, amit nagy kincsnek tartottunk.” 

Szenteste mindig különleges volt a falvakban, ahol a betlehemezés és a kántálás szorosan összefonódott. „Este, amikor besötétedett, csoportokban jöttek a fiatalok, és hosszú karácsonyi énekeket énekeltek” – meséli István bácsi, Júlia tetvére. „A legszebben éneklő kántálókat minden házban friss kaláccsal, dióval vagy házi pálinkával fogadták. Néha még az öregek is bekapcsolódtak, és az egész este vidáman telt.” Az énekes csoportok mellett a betlehemes játék is fontos szerepet játszott.

„A pásztoroknak és királyoknak öltözött fiúk házról házra jártak, és Jézus születését játszották el. Az volt a legjobb, amikor valamelyik pásztor huncutul viccet csinált a szerepből, és mindenki nevetésben tört ki.”

A székelyföldi karácsonyok különlegessége abban rejlik, hogy a hagyományokhoz mély lelki élmények is kapcsolódnak. „A mi családunkban Szenteste a legfontosabb pillanat mindig az volt, amikor az éjféli misére elindultunk” – folytatja Júlia néni. „A hidegben, a hóval borított utcákon sétálni, miközben a templom harangja hívta az embereket, semmihez sem fogható érzés volt. A mise után pedig mindenki békességgel és szeretettel tért haza.”

A régi idők ünnepeinek egyszerűsége és meghittsége ma is példaként állhat előttünk: nem a díszek vagy az ajándékok tették felejthetetlenné a karácsonyt, hanem az együttlét és a hagyományok megélése.

A Vajdaságban a magyar, szerb és horvát hagyományok együttélése különleges színt ad a karácsonynak. 

Az adventi időszak és a kántálás szokása itt is élénken jelen van, de különlegessé teszi az ünnepet, hogy a közösségek megosztották egymással a saját hagyományaikat.  

Éva néni, egy szabadkai asszony, a gyerekkori karácsonyairól mesél. „Szenteste reggelén minden a készülődésről szólt. Apám előkészítette a tűzifát, míg anyám a konyhában sürgölődött, hogy a halászlé elkészüljön. Mi, gyerekek a diót törtük, és a kis fenyőágakat díszítettük fel színes papírdíszekkel és gyertyákkal. Akkor még nem voltak nagy karácsonyfák, de a szobát így is betöltötte az ünnep illata és hangulata.”

A szerb szomszédokkal közös ünneplés szép emlékként maradt meg. „Januárban mindig átmentünk hozzájuk, hogy megnézzük az ortodox szokásokat. Nagyon szerettem, ahogy nagy tüzeket gyújtottak, és búzaszemeket égettek, mert azt mondták, hogy ez hoz szerencsét az új évben. Más volt, de valahogy mégis közös maradt az ünnep hangulata.”  

János bácsi, Éva néni szomszédja, a közösségi összetartást emeli ki.

A Felvidék, Kárpátalja, Erdély és Vajdaság karácsonyi hagyományai egyediek és varázslatosak. Az ünnep ezekben a közösségekben nemcsak a családok, hanem egész falvak, városrészek összetartását is szimbolizálta. A régi szokások, a kántálás, a betlehemezés és az egyszerű, szimbolikus gesztusok az ünnep lényegét adták: a szeretetet, a hitet és az összetartozást. Ezek az emlékek ma is melegséget hoznak azok szívébe, akik átélték őket – és talán nekünk is, akik halljuk, olvassuk őket.