Nagy Tibornak az 1956-os forradalom után egy nap azt mondta az édesapja: „kisfiam piknikezni megyünk”, majd összepakoltak és átszöktek a határon. Ausztriából az Egyesült Államokba mentek, ahol felnőve diplomata lett. Két évtizedet töltött különböző afrikai országokban kiküldetésen. Kérdeztük élményeiről, Trumpról, Afrikáról. Interjú.
A Migrációkutató Intézet vendége volt Nagy Tibor, nagykövet, az első Trump adminisztáció afrikai ügyekért felelős helyettes államtitkára. A magyar származású amerikai diplomata előadása előtt mesélt a Mandinernek életútjáról, Afrikában szerzett tapasztalairól, és arról mi az oka, hogy ez a hatalmas és ásványkincsekben gazdag kontinens eddig nem tudott felemelkedni.
Mesélne az életútjáról?
Magyarországon születettem a kommunista rendszer idején. Kis piros kendős úttörő voltam. Édesapám, akit szintén Nagy Tibornak hívtak, mérnök alezredes volt a magyar hadseregben. Apámat már 1956 előtt börtönbe csukták, az ÁVH vitte el, és nagyon közel került ahhoz, hogy kivégezzék. Szerencsére Sztálin meghalt, és apám egyik barátja lett a védelmi miniszter (Bata István a szerk.) így apámat két héttel a kivégzése előtt elengedték és visszahelyezték a pozíciójába. Jött az 56-os forradalom és édesapám a felkelők oldalára állt a hadsereggel. Közel volt Király Béla vezérőrnagyhoz (ő szervezte Budapest védelmét 1956 alatt, majd a Nyugatra emigrált a szerk.)
Mikor a forradalmat leverték az édesapám tudta, hogy kivégzés vár rá. Egy nap hazajött és azt mondta nekem: „piknikezni megyünk”.
November 13-án tehát piknikezni indultunk és soha többet nem jöttünk vissza.
Átsétáltunk Hegyeshalomnál a határon Ausztriába. Az édesapámat az amerikai hírszerzés igen lelkesen fogadta, ezért gyorsan Amerikába vittek minket.
Mikor 1956-ban kisfiúként először beléptem az amerikai nagykövetségre, nagy meglepetés ért. Az iskolában azt tanították, hogy az amerikaiak csúnyák, kövérek és harsányak. Ez volt a kommunista propaganda. Mikor beléptünk a nagykövetségre mondtam a minket segítő osztrák kisérőnek, hogy „ez nem lehet az amerikai nagykövetség, mert ezek az emberek nem kövérek, nem udvariatlanok, és nem asztalra feltett lábbal szivaroznak.”
Annyira kedvesek voltak, hogy eldöntöttem: ha kijutunk Amerikába, akkor én amerikai diplomata akarok lenni.
Egy másik érdekesség: egy fiatal diplomata interjúztatott minket, akit Herman Cohennek hívtak. Herman Cohen, az idősebb Bush alatt ugyanazt a pozíciót töltötte be, mint én az első Trump adminisztráció alatt.
Így az Egyesült Államokban kötöttünk ki, és természetesen apám másik állást kapott, én pedig Texasba mentem tanulni. Letettem a külügyi szolgálati vizsgát, hogy amerikai diplomata lehessek.
Nem tudtuk a feleségemmel, hogy hová szeretnénk menni. De mindig át akartunk utazni Budapesten, hogy meglátogassuk a családomat. Szóval sem Latin-Amerika, sem Kína, sem Ázsia nem jöhetett szóba.
A washingtoni gyülekezetünkbe járt a zambiai nagykövet. A feleségem pedig vasárnapi iskolát tartott a gyerekeinek. És amikor a Külügyminisztériumban kezdtem az első diplomáciai megbízatásomat, kijött a lista, hová mehetünk. Ott volt a listán Lusaka, Zambia. Semmit sem tudtam Afrikáról. Egyáltalán semmit. De ismertük a nagykövetet, így azt mondtam, hogy Lusakába akarok menni. Ez 1979-ben történt, és ez volt az első alkalom, hogy Afrikában jártam. Megdöbbentő élmény volt. A hármasikreink Zambiában születtek. És ezt követően összesen 22 évet töltöttünk Afrikában.
Háromszor voltam helyettes nagykövet, majd nagykövet Guineában, később Etiópiában. Etiópia után nyugdíjba vonultam, egyetemi pozíciót vállaltam, majd visszahívtak, hogy legyek az afrikai ügyekért felelős helyettes államtitkár – ugyanaz a beosztás, mint amit Herman Cohen töltött be. Tehát én feleltem az összes afrikai nagykövetért. Ezután ismét nyugdíjba vonultam, majd tavaly visszahívtak, hogy rövid ideig ideiglenes államtitkár-helyettesként irányítsam az igazgatási ügyeket. Ez az én történetem:
Menekültből nagykövet lettem.
Elmondaná melyik kiküldetése volt a legnehezebb?
Két nagyon nehéz kiküldetésem volt. Az első Nigéria volt, ahol nagykövet-helyettes voltam az ország egy rendkívül nehéz időszakában. Nigéria egy lehetetlen ország. Ami csak rosszul sülhet el, az rosszul sül el.
Azt szoktuk mondani, hogy egy hét Nigériában olyan, mint két év bárhol máshol.
Válság követte a válságot. Aztán Etiópia is rendkívül nehéz volt, mert az etióp–eritreai háború idején mentem oda, és az Egyesült Államok semleges maradt, ahelyett, hogy Etiópia oldalára állt volna, és az etiópok ezért gyűlöltek minket. Nagyon nehéz nagykövetnek lenni, amikor mindenki gyűlöl téged. Akkor nagyon keményen kell dolgoznod. Végül segítettünk a béke megteremtésében, majd segítettünk az etiópoknak, amikor problémáik voltak.
De nagykövetként szolgáltam 2001. szeptember 11-én is, ami embert próbáló időszak volt. De mivel helyreállítottuk a kapcsolatokat Etiópiával, ők addigra nagyon támogatták az Egyesült Államokat. Később a COVID idején helyettes államtitkárként szolgáltam, ami egy másfajta kihívás volt. Minden afrikai nagykövetség pánikolt és mindenkit haza kellett valahogy hoznunk.
Afrikáról általában csak akkor hallunk, ha valami konfliktus történik, vagy járvány tör ki... Melyek a leggyakoribb tévhitek a kontinensről?
Hagyományosan, ha bárkinek azt mondtam: Afrika, akkor azonnal egy problémát láttak. És sajnos ez megmaradt az emberek fejében, így az Afrikából érkező rossz hírek mindig felnagyítva jelennek meg. A jó hírek viszont, nem igazán tűnnek fel sehol– mert a rossz hírek sokkal érdekesebbek.
Amikor helyettes államtitkár voltam, a politikám egyik alapelveként azt próbáltam hangsúlyozni, hogy először is: Afrikára lehetőségként kell tekintenünk, nem pedig problémaként. Másodszor pedig, hogy Afrikát a szélvédőn keresztül nézzünk, ne pedig a visszapillantótükrön keresztül.
Ön az első Trump adminisztrációban szolgált, mi volt akkor az amerikai Afrika-politika és miként változott meg a második adminisztráció alatt?
Az első Trump elnökség alatt, ahogy már említettem igyekeztünk lehetőségként tekinteni Afrikára, és minden tőlünk telhetőt megtettünk. De nagyon nehéz volt, mert
az Afrika-politikát mindig is a fejlesztési segélyek és az NGO-k irányították. Ezért ezt a kereskedelemre és a befektetésekre átállítani nagyon-nagyon nehéz volt.
2018-ban csatlakoztam a csapathoz, majd 2020-ban kitört a COVID, 2021 pedig teljes egészében a COVID jegyében telt. De voltak valódi eredményeink. Bevezettünk egy rendszert, amelyben minden egyes amerikai nagykövetség, és a nagykövetség minden egyes munkatársa felelős volt az üzleti megállapodások és a tranzakciók elősegítéséért. Elindítottunk egy Prosper Africa nevű szervezetet, amely az Afrikával folytatott kereskedelmet előmozdító összes amerikai kormányzati tevékenységet egy szervezet alá vonta össze. Emellett jelentősen megnöveltük a Development Finance Corporation méretét, amely az afrikai üzletkötéseket támogatja.
Trump a második elnöksége alatt ezt még sokkal tovább vitték. Most minden az üzleten alapul. Nincs rendszer benne. Nagyon tranzakciós jellegű lett. És a vezérmotívum, szerintem, az, hogy „úgy fogunk foglalkozni Afrikával, amilyen, nem pedig amilyennek szeretnénk, hogy legyen.” Ez sokkal inkább hasonlít ahhoz, amit a kínaiak csinálnak. És az afrikai politikánk elsődleges prioritása az most, hogy az az Amerikai Egyesült Államok érdekeit szolgálja-e egy döntés. És a másik lényeges pont, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem jótékonysági szervezet.
Mit gondol a USAID körüli viharról?
Már a zambiai kinevezésem óta úgy gondoltam, hogy az USAID-nek a Külügyminisztérium részét kellene képeznie, mert ha megnéztem, azt mondtam: Igen, a segítségnyújtás a külpolitika része kellene legyen, de az ügynökség nagyon független volt. Megvolt a maga módszere a dolgok intézésére.
Nagykövetként pedig láttam, hogy az USAID igazgatójának nekem kellene dolgoznia, de ez nem mindig így volt. Tehát teljes mértékben támogattam a kezdeményezést, de a végrehajtás szörnyű volt.
Embertelen, kegyetlen, hatástalan és ostoba módon csinálták. Helyesen cselekedtek, de rosszul hajtották végre. Másrészt igen, csökkent a támogatás, de az Egyesült Államok továbbra is a legnagyobb adományozója Afrikának. Meg kell jegyezni, hogy voltak valóban elképesztően ostoba programok, főleg Biden idején, mert megpróbálták ráerőltetni az amerikai szociálpolitikát a kontinensre.
Még Afrikában is?
Igen, a legvallásosabb, legkonzervatívabb kontinensen. Ez nagy ostobaság volt. De sajnos a Trump adminisztráció sok hasznos programot is megszünetetett. De szükség volt a változásra, mert Afrikában sokan úgy gondolták, hogy a segélyek mindig jönni fognak, és egyes vezetők meggazdagodtak, és nem a saját népükre költötték a pénzt.
Mostanában sok szó esik arról, hog Kína és Oroszország egyre nagyobb befolyásra tesz szert a kontinensen. Ön hogy látja ezt?
Kína bizonyos dolgokat sokkal jobban csinál, mint mások. De ők mindent a saját érdekükben tesznek: sok betonjuk, sok acéljuk van, rengeteg a mérnökük és nagyon jól tudnak pénzt csinálni.
Oroszország rendkívül opportunista Afrikában. Ha van olyan hely, ahová zsoldosokat lehet küldeni, akkor zsoldosokat fognak küldeni, és cserébe megállapodást kötnek aranybányákról és hasonló dolgokról.
Az amerikai erősség sokkal inkább abban rejlik, amit „soft power”-nek neveznek. Bizonyos típusú szolgáltatások, technológia, oktatás stb.
Visszatérve Kínára. Afrika kapcsán a kritikus fontosságú nyersanyagok rendkívül fontosak, mert jelenleg Kína ezekenek legalább 80–90%-át ellenőrzi, de ezt nem az afrikai országok előnyére teszik.
Mi az oka, hogy Afrika egy ásványkincsekben gazdag kontinens, de mégis szegénységgel küzd?
A világ leggazdagabb országa a Kongói Demokratikus Köztársaság. 37 billió dollárnyi ásványkincsük van. De az ország soha nem volt sem demokratikus, sem pedig köztársaság.
Ha a kormányzás borzalmas, addig hiába ők a világ leggazdagabb országa, ott élnek a legszegényebb emberek is.
A kormányoknak felelősséget kell vállalniuk olyan társadalmi rendszerek megvalósításáért, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek részesedjenek a javakban. Ez nem a kommunizmus, nem a szocializmus, nem a marxizmus, hanem a valódi, jó kormányzás. És van néhány példa arra, ahol ez már jobban működik. De a legtöbb esetben szörnyű a korrupció, és hatalmas gazdagság párosul a nyomorúságos szegénységgel.
Európai szemmel az egyik legnagyobb aggodalom Afrikával kapcsolatban az, hogy egy nap hatalmas menekülthullám indul a kontinens felé. Erről mit gondol?
Ez egy jogos félelem. Olyan lesz, mintha egy szökőárt akarnánk megállítani. Ha az afrikai fiataloknak nincsenek lehetőségeik, akkor elindulhatnak. Ha valaki egyszer menekült volt, az soha többé nem akar menekült lenni. Én jól éreztem magam Magyarországon. Magyarul beszéltem. Szerettem a magyar ételeket. Szerettem a magyar zenét. Nem akartam menni, de muszáj volt. Ugyanez a helyzet Afrikában is. Azért mennek el, mert nincsenek lehetőségeik.
És ha az afrikai kormányok helyzete nem javul, Európának több millió és millió fiatal afrikai emberrel kell szembenéznie. És sok szerencsét ahhoz, hogy ezt megakadályozzák, mert lehetetlen. Úgy jár majd Európa, mint a Római Birodalom, a germán és ázsiai törzsekkel.
Ezt is ajánljuk a témában
Mit tesz egy anya, akinek elrabolják a gyermekét? Az egész világot beutazza érte, lobbizik, könyörög, követel. Ez tette Rachel Goldberg-Polin is, aki most könyvben írta meg mi történik akkor, ha az ember hiába tesz meg mindent, nem tudja megmenteni azt, akit szeret.
Nagyon szoros végeredmény várható Svájcban.
Trump váratlanul aláírta az iráni megállapodást Franciaországban, elmarad a genfi ceremónia.
Jócskán eltérnek a megszokott protokolltól.
„Ez egy rövid időszak, és remélem, hogy az orosz fél elfogadja ezt a megállapodást” – mondta Aleksandar Vucic szerb elnök.
Az elsődleges információk alapján a szerencsétlenséget senki sem élhette túl.
A neves iszlámkutatót és a Danube Institute vendégkutatóját kérdeztük az iszlám és a kereszténység több évszázados harcáról, és a Nyugat jövőjéről. Interjú.
Közönségszórakoztató futballt produkáltak a világsztárok.
Rendkívül kritikus szintre süllyedt a Velencei-tó vízállása.
A védett üzemanyagár többmillió magyar családot jelentős kiadásoktól óvott meg az elmúlt 4 hónapban.
