Ezért akar háborút Brüsszel – helyzetelemzés a miniszterelnök politikai igazgatójától

Komoly viták zajlanak jelenleg Európában Ukrajna uniós csatlakozásáról és az orosz-ukrán háborúban való uniós szerepvállalásról. Nem túlzás azt állítani, hogy a háború és az ukrán tagság történelmi kihívás elé állítja az Európai Uniót. Ezek a kérdések illetve a rájuk adott válaszok évtizedes távlatban fogják alapvetően meghatározni az Unió jövőjét. Pontosan emiatt fontos, hogy megértsük, miről is van szó valójában.

Meglátásom szerint ezeket a kérdéseket akkor tudjuk megválaszolni, ha mindazt, ami a kurrens európai politikában történik, az Európai Unió történetének perspektívájából vizsgáljuk. Ebből a nézőpontból vehetők észre ugyanis azok a belső mozgatórugók, amelyek alapján megérthetjük az Európai Unió előtt tornyuló kihívások lényegét.

A mai vitákat az integráció története felől érthetjük meg igazán

Amikor 1945 után megkezdődött Nyugat-Európában az integrációs folyamat, akkor a fő kérdés az volt, hogy miként lehet megakadályozni egy újbóli háború kitörését. A megoldás egy olyan országok közötti együttműködésnek a létrehozása volt, amely meghatározott, elsősorban nehézipari területekre terjed ki. Ehhez az együttműködéshez pedig létrehoztak olyan intézményeket, amelyek (a nemzeti szint mellett) nemzeti szint felett is működtek. Ebből született 1951-ben a Montánunió, az Európai Szén- és Acélközösség.

Utólag persze könnyű azt gondolni, hogy innen egy „természetes” fejlődés eredménye lett az együttműködés szorosabbá válása, az új tagok belépése – vagyis a mélyülés és a bővülés –, azonban a hidegháborús felállásban, a kiélezett geopolitikai viszonyok között és a még eleven világháborús traumák hatása alatt korántsem volt kódolva az integráció sikere.

Ezt az alapító atyák is pontosan értették. Robert Schuman francia külügyminiszter, aki az integráció egyik úttörője volt, a montánuniós tervek nyilvánosságra hozatalakor úgy fogalmazott, hogy ez egy „ugrás a sötétbe”. Vagyis az európai integráció jövőjébe kódolva van egyfajta bizonytalanság. Ezt a kétséget ma már elfedi a mindennapi működés gépzaja, de mindenki tisztában van vele, hogy az integrációnak – mivel nem természetes, hanem mesterségesen létrehozott entitás – küzdenie kell a saját jövőjéért, a saját fennmaradásáért. Más szavakkal az Unió állandó legitimációs igénynek kell, hogy megfeleljen. Ivan Krastev bolgár politológus ezt nevezi a „fennmaradás művészetének”. A Schuman-nyilatkozatból is valami hasonló cseng vissza:

Az európai együttműködés tehát úgy épül tovább, hogy folyamatosan fel kell mutatnia: az integrációnak értelme van. A másik francia alapító atya, Jean Monnet azt írja az emlékirataiban: „Nem hinném, hogy az embereket általában érdekli Európa egyesítése. Az érdeklődés csak akkor kelthető fel ismét, ha megértik, hogy Európa egyesítése a béke megteremtésének lényegi eleme.”

Ezek alapján azt is mondhatjuk, hogy az európai integráció története a közös küldetés legitimálásának a története. Az integrációtörténet egyik legfontosabb tanulsága, hogy az együttműködés akkor volt sikeres, amikor képes volt identitást teremteni, illetve olyan  hiteles célokat kitűzni, amelyekért érdemes részt venni az európai nemzetek közös vállalkozásában.

Utólag visszatekintve azt látni, hogy az integráció alapjainak lerakása után a gazdasági sikerek és növekedés volt az, ami vonzóvá tette az együttműködést és lendületet adott neki. A Montánuniót követték az 1957-es Római Szerződések, amelyek már előfutárai voltak a ma ismert uniós struktúráknak, a ’60-as évek pedig már a brit és az északi államok (végül a ’70-es évekig elhúzódó) csatlakozásáról szóltak. Nem csoda, hogy „vonzóvá” vált a tagság, hiszen a második világháború utáni két évtizedben a nyugat-európai gazdaság növekedési üteme kétszerese volt a háború előtti időszakénak, s a „hatok” bővülése jóval megelőzte a britekét.

Nagy vonalakban azt mondhatjuk, hogy a jólét mint az integráció melletti érv egészen a ’90-es évekig, talán még a 2000-es évek elejéig is kitartott. Ezt mutatja az is, hogy ezalatt az idő alatt a gazdasági integráció valamennyi fokozatát lépésről-lépésre bejárták a tagállamok: vámunió, közös piac, illetve az euró bevezetésével monetáris unió.

Ám a 2008-as pénzügyi válságot követően ez a legitimációs bázis megingott. Ez volt az a pont, ahol Európa az EU-n kívüli versenytársakhoz képest elkezdett lemaradni. Az Unió tagállamainak együttes nemzeti összterméke csupán fele akkora arányban nőtt a 2008-as válság óta, mint az Egyesült Államoké. S úgy tűnik, hogy a hátrányt azóta sem képes behozni, és ezzel a kontinens világgazdasági súlya alapvetően átértékelődött. A hidegháború végén az EU volt a világ legnagyobb gazdasága, ma már csak harmadik az Egyesült Államok és Kína mögött. A Letta- és a Draghi-jelentések – amelyeket az integrációt identitás szinten támogató föderalista politikusok írtak – pontosan detektálják a gazdasági stagnálás – halkan mondva: hanyatlás – legfontosabb elemeit. A napnál is világosabb, hogy a jelentések szerzői mind féltik az európai integráció jövőjét. Az ő megközelítésükben a mostani válság nem csak egy átmeneti gazdasági probléma, hanem az integráció megtorpanásának stratégiai oka is.

Az integrációs motor tehát lefulladt, és az elmúlt másfél évtized azt mutatja, hogy nem is sikerül újraindítani. A legutóbbi három uniós intézményi ciklus nem volt képes tartósan új célt kijelölni az EU számára.

A 2019-es ciklus aztán a zöldítést tűzte a zászlajára. Az uniós Green Deal már a fenntartható növekedést helyezte a fókuszba, s a technológiai újításoktól várta a termelékenység növekedését, illetve új, zöld munkahelyek teremtését. Ám az erőltetett intézkedések a versenyképesség romlásához, iparágak eltűnéséhez és az energiaár emelkedéséhez vezettek.

Így érkezünk el a mai európai vitákhoz. A gazdasági növekedés újbóli dinamizálásán dolgozó erők a magyar uniós elnökség alatt, a Budapest Deklarációban érték el legnagyobb sikerüket. Úgy tűnt, hogy az uniós intézményeket és a tagállamok mindegyikét sikerült meggyőzni arról, hogy az európai együttműködés akkor menthető meg, ha ismét képes jólétet ígérni és biztosítani az európai polgárok számára. Ehhez azonban az uniós tagállamoknak azon kellene dolgozniuk a következő években, hogy lecsapják a brüsszeli bürokrácia vadhajtásait. 

Ez a megközelítés azonban mára kisiklani látszik. A háborúpárti brüsszeli bürokrata elit jónéhány háborúpárti uniós tagállam, illetve a Washingtonból kiszoruló demokraták támogatása mellett arra törekszik, hogy eltérítse Európát ettől az eredeti elképzeléstől. A brüsszeli bürokraták, az európai liberálisok és a háborúpárti kormányok most új terven dolgoznak. Ők a háborút akarják az európai identitás új alapjává tenni.

Brüsszel terve mindennel szembe megy, amit az EU jelent és valaha jelentett

A brüsszeli terv értelmében az európai együttműködés célja már nem egy virágzó kontinens megteremtése, hanem a keleti háborúra való felkészülés. Mindez azon a tételen nyugszik, hogy a háború elkerülhetetlen.

Hogy ezt az állítást nem lehet félvállról venni, azt jól mutatja az Európai Unió biztonságpolitikai kutatóintézetének (European Union Institute for Security Studies) nemrég megjelent elemzése, ami a következő sokat mondó címet viseli: Oroszország meggyengítése (Unpowering Russia). A dokumentum egyértelművé teszi:

Az idézet önmagáért beszél. Vagy ott van a Carnegie Endowment nevű intézet oldalán megjelent kommentár, amely szerint „A fő célnak továbbra is az Oroszországra mért stratégiai vereségnek kell lennie.” Az uniós elit sincs más állásponton, Andrius Kubilius védelmi uniós biztos néhány hete egy interjúban így fogalmazott: „Hogyhogy ez nem a mi háborúnk? Mi értjük, hogy ha Ukrajna veszít, akkor ránk sokkal nagyobb veszélyek leselkednek.”

Már önmagában visszás, ha egy békéért létrehozott, nemzetek feletti együttműködés célját a háborúban jelölik ki. De a probléma ennél is mélyebb. Brüsszel nem pusztán a békét tagadja meg, hanem az integráció logikáját is kifordítja: az együttműködés mozgatórugója immár nem a közös gyarapodás, hanem a közös konfrontálódás.

A már hivatkozott alapító atya, Jean Monnet úgy fogalmazott: „Európa a válságok sorozata által épül fel, és végül e folyamat során bontakozik ki a megoldás.” Monnet-nak igaza volt: az európai egységtörténet egyik legfontosabb tanulsága, hogy a válságok valóban előre vitték a közös gondolkodást és a közös megoldás keresését. Az integráció sikerének kulcsa mindig az volt, hogy a kihívásokra új, innovatív válaszokat tudott adni.

A mostani brüsszeli vezetés azonban ellenkező logikával dolgozik. Nem a válságokra keres választ, hanem tudatosan vállal magára egy újabb válságot – a háborús készülődést – abban a reményben, hogy ennek révén formálhatja át az Unió belső szerkezetét. Az integráció irányát nem a békében és a jólétben látja, hanem egy háborús önazonosság alapján újrarajzolt Európában, ahol a tagállamok beleszólása megszűnik, és minden döntés Brüsszel kezébe kerül.

Brüsszel négy lépésben alakítaná át Európát

A brüsszeli terv első lépése Európa háborús identitásának a kialakítása. Ennek érdekében olyan alapállítást kell magukévá tegyenek a tagállamok, amely alkalmas ezen önazonosság megalapozására. Ezt az alaptézist sokan és sokféleképpen fogalmazták már meg, de a lényege egy mondatban összefoglalható:

A már idézett EUISS-tanulmány mellett ezt a nézetet tükrözi számos uniós döntéshozó nyilatkozata is. Kaja Kallas, az Európai Unió külügyi főképviselője például így fogalmazott: „Több hírszerző szolgálatunk is olyan információk birtokába jutott, amelyek szerint Oroszország három–öt éven belül próbára teheti az EU védelmi képességeit.” Ugyanezt sugallja Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter is, amikor azt állítja: Oroszország már az évtized végén támadást indíthat Európa ellen. Hasonló véleményt fogalmaz meg Andrius Kubilius, uniós védelmi biztos is, aki szerint „ha kudarcot vallunk Ukrajnában, megnő az uniós tagállamok elleni orosz katonai agresszió esélye”. 

Mindezt megerősíti egy fontos dokumentum, a White Paper for European Defence – Readiness 2030, amely az Európai Bizottság megrendelésére készült. Ebben olvasható: „Amennyiben Oroszország eléri céljait Ukrajnában, területi követelései tovább fognak terjedni. Oroszország alapvető fenyegetést jelent Európa számára a belátható jövőben.”

Oroszországot nemcsak úgy lehet elrettenteni egy esetleges európai terjeszkedéstől, hogy Brüsszel egyre mélyebben belerángatja magát – politikailag, pénzügyileg és katonailag – az orosz–ukrán háborúba. Sőt hamis dolog a stratégiai konfrontációt elkerülhetetlennek beállítani. Az ugyanis nem törvényszerű módon, hanem tudatos döntések eredményeként következik be. A konfrontáció megelőzésének létezne az a módja is, hogy Európa saját védelmi képességeinek fejlesztésére fordítja azokat az erőforrásokat, amelyeket jelenleg a keleti front emészt fel.

Ha Brüsszel sikerrel hiteti el az európai közvéleménnyel, hogy a közvetlen háború elkerülhetetlen, akkor könnyebben szerezhet újabb hatásköröket, és felmentést kaphat politikai kudarcai alól. Mert ha tényleg háborúra készülünk, akkor a gazdasági visszaesést, a jólét elvesztését nem kell többé megmagyarázni. Akkor nem számít, hogy a brüsszeli döntések miatt romlik az életszínvonal – mert a háború úgyis mindent felülír.

Ugyanez igaz a migrációra is: ha a háború a legnagyobb veszély, akkor minden más – így a migrációval járó társadalmi problémák – pusztán figyelemelterelésnek tűnnek. Nem kerülnek napirendre, mert „nem időszerűek”.

És végül, ha az európai polgárok valóban magukévá teszik Brüsszel háborús narratíváját, akkor saját politikai szabadságjogaikról is könnyebben mondanak le. Nem keltenek közfelháborodást az olyan esetek, amikor hatóságok embereket zaklatnak kommentek miatt, vagy amikor jobboldali, patrióta rendezvényeket tiltanak be, illetve lehetetlenítenek el – akár az Unió szívében, Brüsszelben.

A brüsszeli terv második lépése, hogy a háborúra hivatkozva tovább központosítja, sőt föderális irányba tolja el Európa működését.

A központosítás első jelei már több ponton is tetten érhetők. Uniós vezetők egyre gyakrabban hangoztatják, hogy a jelenlegi, huszonhét tagú EU konszenzusra épülő döntéshozatali mechanizmusai túlságosan nehézkesek ahhoz, hogy gyorsan reagáljanak a kor kihívásaira. A tagállamok külpolitikai önállósága – vagyis az, hogy uniós szinten a külügyek terén egyhangúan kell döntést hozni – az új közös biztonságpolitikai főképviselő, Kaja Kallas szerint a gyorsaság és a hatékonyság ellen hat. Az Európai Parlament még tavaly fogadott el egy határozatot, amely a szükségesnek vélt intézményi reformok közt említi az egyhangúság megszüntetését többek között egyes külpolitikai kérdésekben. Egy idén márciusi határozat pedig már „nagyobb koherenciát”  sürget az uniós kül- és biztonságpolitikát érintő döntések terén.

Emellett az európai védelmi kapacitások megerősítéséről szóló tervek is az uniós hatáskörök növelését vetítik előre. Az Európai Bizottság elnöke által idén márciusban előterjesztett ReArm Europe nevű uniós fegyverkezési terv egyik pillére a közös védelmi beszerzésre vonatkozó javaslat. „Ez alapvetően a jobb költésről szól – és a közös költésről”, ahogyan Von der Leyen fogalmazott. Mások szerint az uniós védelmi programot nem a tagállamok szinjtén kell megvalósítani, hanem annak „európai szintű transznacionális projekteket kell finanszíroznia”. Az European Council on Foreign Relations (ECFR) egyik friss policy briefje pedig egyenesen egy úgynevezett „Vészhelyzeti Felkészülési Törvény” (Preparedness Act) bevezetését javasolja. Egy ilyen jogszabály felhatalmazná az Uniót arra, hogy válsághelyzetben központilag mozgósítsa az ipari kapacitásokat, biztosítsa a kritikus infrastruktúra védelmét, az ellátási láncok működését, valamint a stratégiai nyersanyagokhoz való hozzáférést.

A brüsszeli terv harmadik lépése az európai gazdaság tervgazdasági átállítása. A háborús logika nem csupán a politikai és jogi működésben hoz központosítást, hanem gazdasági szinten is. A gazdaság irányításának brüsszeli átvétele három területen is látványos formát ölt: adóemelés, hadigazdasági átállás és újabb közös hitelfelvétel révén.

Az első lépés a közvetlen pénzelvonás: Brüsszel masszív adóemelésre készül. Ursula von der Leyen május végén kijelentette: az RRF-törlesztésekhez új forrásokat kell teremteni, mivel „a geopolitikai feszültségek nőnek”. Roberta Metsola, az Európai Parlament elnöke pedig június elején egyenesen úgy fogalmazott: az uniós költségvetésbe „új saját forrásokat” kell bevonni, hogy finanszírozni lehessen a közös adósságot. A háborús költségeket tehát új közösségi bevételekből kívánják fedezni – magyarán: közvetlen brüsszeli adókból.

A második elem a hadigazdaság. A gazdaság háborús célokra történő átállításáról már nyíltan beszélnek uniós körökben. Luuk van Middelaar – Herman Van Rompuy korábbi tanácsadója – Claude-France Arnould francia diplomata társaságában szintén arra a következtetésre jutott, hogy az európai gazdaság hadigazdasági logika szerint is működtethető – ez csak politikai akarat kérdése. Ugyanakkor a Bizottság saját számításai is azt mutatják, hogy a védelmi kiadások megemelése – ami a hadigazdaság működésének a gerincét jelentené – nem járna együtt a gazdaság fokozott dinamizálásával: rövidtávon 0,5 százalékos gazdasági növekedés érhető így el, miközben az uniós adósság arányaiban négyszer nagyobb mértékben, 2 százalékkal emelkedne. Ráadásul középtávon már inflációval, magasabb kamatokkal és adóemeléssel számol a testület prognózisa, így 5-10 éves távlaton sem világosak a hadigazdaság előnyei. 

A harmadik pillér az újabb közös hitelfelvétel. A brüsszeli Bruegel Intézet egyik vezető kutatója, Guntram Wolff egyértelműen kijelentette: „Európának fegyverkeznie kell, és ehhez politikai támogatottságot úgy lehet szerezni, ha közös forrásból finanszírozzák a kiadásokat.” Véleménye szerint „rövid távon nincs alternatívája a közös adósságfinanszírozásnak”. Azaz a háborús fordulatot nem a nemzeti költségvetések, hanem újabb közös uniós hitelalapok hivatottak szolgálni.

Brüsszel ma már azt is megpróbálja elhitetni, hogy Ukrajna uniós csatlakozása valójában alig kerül valamibe. A Bruegel Intézet legfrissebb számításai szerint „mindössze” az EU GDP 0,13 százalékába kerülne évente a kohéziós és agrártámogatások kiterjesztése” Ukrajnára. A számítás látszólag racionális, de azonnal hozzá is teszik: „természetesen a háború utáni újjáépítés költségei ennél jóval nagyobbak lesznek”. 

Nagyobbak, bizony. A Magyar Külügyi Intézet számításai szerint Ukrajna teljes integrációja több évre elosztva mintegy 2500 milliárd euróba kerülne. Ez az EU idei költségvetésének tizenkétszerese. Ukrajna újjáépítése még visszafogott számítások szerint is 500 milliárd dollárra rúghat. Az ország működésének fenntartása éves szinten 100 milliárd dollárt jelent.

De számos más, nemzetközi intézet is elejt néhány izgalmas megjegyzést az ukrán csatlakozás gazdasági következményeiről. A Brookings Intézet szerint az EU bővítésével Magyarország az évtized végére nettó befizetővé válna. A jelenleg nettó haszonélvező országok befizetővé válását rögzíti az Atlantic Council és az Organization for World Peace is. A Jacques Delors Centre egyik tanulmánya azonban ezt az állítást vitatja, pedig a Politico szerint éppen egy uniós anyag is ezzel kalkulál. 

Továbbá a brüsszeli agytrösztök még azt is elismerik, hogy az ukrán termékek és a munkaerő tömegesen be fognak áramlani az uniós piacokra. Az ICDS egyik írása szerint a háború elől menekülők gyorsan és nagymértékben integrálódtak már az uniós munkaerőpiacokon, enyhítve ezzel a munkaerőhiányt. Emellett a tanulmány szerint Ukrajnában az agrárium gazdasági súlya nagyobb, mint bármely más EU-s országban, ami „tükrözi Ukrajna régóta meglévő potenciálját az ágazatban.”  A felszín alatt azonban világos a következmény:

Ukrajna ma politikai értelemben is egyre inkább eszközzé válik – ürüggyé a hadigazdaságra való átállásban. A már idézett, az uniós a védelem jövőjéről szóló White Paper világosan fogalmaz: „a tagállamoknak sürgősen pótolniuk kell a lőszer-, fegyver- és hadifelszerelés-készleteiket. Ez alapvetően fontos ahhoz is, hogy fenn lehessen tartani és fokozni lehessen Ukrajna katonai támogatását.” A dokumentum szerint Ukrajna támogatása „az európai védelem közvetlen és legsürgetőbb feladata”, és az ország „jelenleg az európai védelem frontvonalában áll”. A mondatok nem véletlenül hangzanak háborús doktrínaként – Brüsszel az uniós biztonság jövőjét közvetlenül Ukrajna harctéri helyzetéhez köti.

S teszi mindezt azért, hogy Ukrajnát integrálja a hadigazdaságba, s ehhez egy új gazdasági mechanizmust alakítson ki. Ennek a mechanizmusnak a lényege, hogy az Ukrajnába küldött pénzből az ukránok európai fegyvereket vásárolnak, az EU pedig ukrán árukat importál. A Kiel Institute szerint az Ukrajnának küldött fegyverek többsége már nem a donor országok meglévő készleteiből, hanem új védelmi ipari megrendelésekből származik. Így viszont félresiklik az európai védelmi ipar fellendítése, hiszen nem az uniós országok védelmi képességei, hanem Ukrajna fegyverarzenálja erősödik. Ami a gazdasági körforgás másik ágát illeti, a Bizottság elnöke szerint „A fiatal és dinamikus ukrán cégek céltudatos hozzáállása és vállalkozói szelleme jelentős lendületet adhat Európa versenyképességének.”  Igen, „lendületet”, csak éppen nem a versenyképességnek, hanem a brüsszeli hadigazdálkodási és centralizációs terveknek.

A közép-európai tisztánlátást 2026-ban is meg kell őriznünk

Ezért Közép-Európában egyre világosabban körvonalazódik egy alternatív terv az Európai Unió jövőjét illetően. Ennek a tervnek stratégiai jelentősége van, ami akkor tűnik ki igazán, ha megnézzük, miként alakul át az európai hatalmi geometria. 

Erre az átalakulásra alapvetően három folyamat hat. Az első tényező a britek Unióból való kilépése volt. Amíg Nagy-Britannia uniós tag volt, addig a britek súlyának köszönhetően a szuverenisták ellen tudtak tartani  a német-francia tengelynek. Ez az uniós döntéshozatal egyik legfontosabb szabályán, a minősített többségen alapult. A szabály értelmében a javaslatok elfogadásához a tagállamok legalább 55 százalékára, és az EU népességének 65 százalékára van szükség. Legalább négy tagállam és az EU népességének legalább 35 százaléka – az úgynevezett blokkoló kisebbség – pedig megvétózhatja a javaslatok elfogadását.

A Brexit előtt a helyzet úgy állt, hogy a tagállamokat tömörítő Tanácsban a négy legnagyobb uniós ország nélkül a gyakorlatban nem lehetett javaslatokat elfogadni, hiszen a népességarányt tekintve Németország 16, Franciaország 15, az Egyesült Királyság 13, Olaszország pedig 12 százalékos súllyal bírt. Vagyis bármely három nagy tagállam (kiegészülve egy kisebb tagállammal) elérte a 35 százalékos kritériumot. Így fennállt egyfajta egyensúly a szuverenisták és a föderalisták között. A Brexittel azonban ez a hatalmi helyzet megváltozott. A német-francia páros a maga 33 százalékos lakosságarányával könnyen blokkoló kisebbséget tud alkotni, míg a kisebb szavazati súllyal bíró, szuverenista irányt képviselő országok a szigetország távozásával nem tudják megtenni ugyanezt. Ráadásul Németország és Franciaország együtt elérik a minősített többségi döntéshez szükséges lakossági küszöb felét.

Ám itt jön képbe a második tényező. Noha a német-francia tandem hatalmi szerepe felértékelődött az uniós politikában, a 2020-as évek mindkét országban a belpolitikai instabilitásról és a tartós, elhúzódó kormányválságokról szólnak.

Párizs és Berlin így cselekvésképtelenné vált, és nem képes érdemi irányt szabni az Európát érő kihívásokra adandó válaszlépéseknek. 

A harmadik tényező a háború okozta geopolitikai átrendeződésekhez köthető. Az oroszellenesség és Ukrajna katonai támogatása egy észak-keleti pólus formálódásához vezetett. Ez a tömböt a Brexit nyomán megnövekedett szavazati súllyal bíró Lengyelország, illetve a balti országok alkotják.

Ez a három folyamat egy irányba mutat: az európai hatalmi tér átstruktúrálódása utat nyit Brüsszel számára a központosítás irányába. A közép-európai országok elveszítették nagyhatalmi szövetségesüket a szuverenista érdekek érvényesítésében; a német-francia tengely nem elég erős az irányító szerephez, de méretüknél fogva szinte bármilyen döntést keresztül tudnak vinni; a lengyel-balti pólus a háború támogatásában és az Oroszországgal szembeni intézkedésekben látja a térség biztonságának szavatolását. Brüsszel számára így megnőtt a mozgástér olyan ad hoc koalíciók kialakítására, amelyek segítségével keresztül tudja vinni a terveit.

Ezért kell új, szuverenista szövetséget szervezni. Ennek a szövetségnek a két pillérét a békepártiság, valamint a brüsszeli föderalizációs tervek ellenzése jelenti. A szuverenista elképzelések szerint nem érdekünk sem a stratégai konfrontáció, sem a hatáskörök átengedése Brüsszelnek a háborúra való készülődés jegyében. Ehelyett az eurázsiai együttműködés erősítésére és egy nemzeti szuverenitáson alapuló, erős Európára van szükség.

A déli országoktól a franciákon és a németeken át egészen a benelux országokig folyamatosan erősödik a szuverenisták tábora – sőt, tulajdonképpen valamennyi országban ma már ők vezetik a közvélemény-kutatásokat.

Egyre többen vagyunk, akik egy szuverenista, békepárti, versenyképes Európát képzelnek el Brüsszel birodalmi álmai helyett. 

A 2026-os választások tétje ezért nagyobb, mint valaha. Ha most elvétjük a lépést, akkor egy Ukrajnával megtoldott brüsszeli szuperállamot kapunk a nyakunkba – és onnantól nix ugribugri a magyaroknak. Nem lesz visszaút. Ez most nem egy választás a sok közül. Ez maga a döntés arról, hogy lesz-e még szuverén Magyarország az Európai Unióban.

Nyitókép: Mandiner/Földházi Árpád