„Én csak utálom, hogy újra ki kell segíteni Európát” – széthasadóban az EU és Amerika szövetsége!

Jól nézzük meg, kikkel és miről csetelünk! Korunk egyik alapvető figyelmeztetése ez, amit nem árt még hétköznapi emberek mindennapi csevegései során is észben tartani – hát még ha globális vezetőkről van szó. Korábban mémként terjedtek az olyan vicceskedő álcsetképek, amelyeken történelmi vagy kortárs politikai vezetők beszélgetnek vagy vitatkoznak a világ dolgairól – arra senki nem számított, hogy egyszer csak a valóságban jön szembe velünk egy ilyen ügy.

Mert ez történt: Donald Trump amerikai elnök legközelebbi és legrangosabb emberei a Signal nevű felületen beszélték meg legkényesebb aktuális politikai ügyeiket, s a beszélgetésbe bekerült a liberális The Atlantic főszerkesztője is, ő pedig publikálta a sztorit. A Fehér Ház nem cáfolta a történteket: a vezetők tényleg erről beszélgettek.

Egy cset, és ami mögötte van

Kik voltak a résztvevők? Gyakorlatilag mindenki, aki számít Donald Trump környezetében, csak maga az elnök nem. Többek közt J. D. Vance alelnök, Marco Rubio külügyminiszter, Mike Waltz nemzetbiztonsági főtanácsadó, Pete Hegseth védelmi miniszter, John Ratcliffe CIA-igazgató, Tulsi Gabbard nemzeti hírszerzési igazgató, Susie Wiles fehér házi kabinetfőnök, Stephen Miller belbiztonsági tanácsadó, Steve Witkoff közel-keleti és Ukrajna-ügyi különmegbízott – és különös megfigyelőként Jeffrey Goldberg, a The Atlantic főszerkesztője. Hogy őt ki adta hozzá a beszélgetéshez? Goldberg először a nemzetbiztonsági főtanácsadót nevezte meg, az elnök később Waltz egy beosztottjára tolta az ügyet, majd Waltz magára vállalta az eset ódiumát, mondván, ő hozta létre a csoportot, minden felelősség az övé. A résztvevők listája nem is lehetne illusztrisabb: Trump minden fontos pozíciót betöltő embere benne volt, s az ügy súlyát és megoldhatatlanságát jelzi, hogy ha lemondásokkal akarnának felmutatni következményeket, azzal lefejeznék az elnök körüli vezérkart.

Az újságíró eleinte nem akart hinni a szemének, azt hitte, valami csavaros tréfával van dolga, és trollok beszélgetnek az ország vezetői nevében. Amikor viszont megindultak a jemeni lázadók elleni támadások, szembesült azzal, hogy minden igaz, amit olvas.

És miről is beszéltek a fejesek a Signalon? A cso­port a Houthi PC Small Group nevet viselte, és a húszi (húti) jemeni lázadókkal szembeni amerikai katonai fellépés volt a beszélgetés fő témája. Mint ismeretes, a jemeni lázadók hosszú évek óta egyre nagyobb fegyverzettel rendelkeznek, és rakétával támadják a globális kereskedelem és így az USA számára is fontos tengeri útvonalon elhaladó teher­hajókat.

Az amerikai vezetők csetjében a védelmi miniszter megosztotta a jemeni lázadók elleni támadás időzítését, célpontjait, a használandó fegyverzetet és a támadások szakaszait. Az ügy kirobbanása után Hegseth azzal védekezett, hogy konkrét háborús terveket nem osztott meg a felületen – a kritikusok szerint ez csak szemantikai vita, mivel egyértelműen ilyen témáról szóltak az információközlései. Hogy bizalmas, védett adatokról volt-e szó, arról nagy polémia zajlik, és az ügy következményeit is befolyásolja. A Fehér Ház, valamint a csetben részt vevő nemzetbiztonsági vezetők szerint nem voltak fokozottan védett információk a közölt adatok, Tulsi Gabbard szerint ráadásul maga a védelmi miniszter döntheti el, miként határoz az illetékességébe tartozó információkról. Az ügy kritikusai szerint viszont az, hogy egy külső applikáción és illetéktelenek által is látható módon osztanak meg ilyen információt, veszélybe sodorhatja az amerikai politikai és hadászati célokat, valamint az érintett amerikai katonai személyzetet is.

„Minden létező eljárási szabályt megszegtek azzal kapcsolatban, hogyan is kellene védeni az operatív információkat egy katonai csapás előtt” – nyilatkozta egy korábbi hírszerzési szakértő a CNN-nek. Az amerikai liberális média és a Demokrata Párt természetesen azóta is a Signal-ügyön pörög, hiszen kétmaroknyi fogást találtak a Trump-vezérkaron, az eset pedig kétségtelenül nehezen védhető a józan ész és az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdekei felől. Donald Trump, mint mindig, teflonarccal áll bele a dologba és söpri le a kritikus hangokat. Amikor először kérdeztek rá, annyit reagált: „Nem tudok erről semmit. Nem vagyok a The Atlantic nagy rajongója, úgy vélem, ez egy bezárás felé tartó magazin; szerintem nem is igazán magazin. De nem tudok semmit az ügyről.” Trump azóta se bocsátott el senkit, lapzártánk idején pedig már azt mondta: „Nem rúgok ki embereket álhírek miatt és boszorkányüldözésből.”

Az öreg kontinens félredobva

A Signal-ügy nem csak a civil teherforgalmat rakétázó jemeni lázadók elleni fellépésről szólt. Újabb betekintést nyújtott ugyanis abba, hogyan is gondolkodnak az Egyesült Államok vezetői Európáról.

„Ha úgy véled, csinálnunk kell, akkor hajrá. 

a védelmi miniszter jemeni terveit kommentálva. Hegseth reagálásában nem fogalmazott enyhébben. „Teljesen egyetértve veled én is gyűlölöm az európai ingyenélést. SZÁNALMAS – írta. – De mi vagyunk az egyetlenek a bolygó innenső oldalán, akik ezt meg tudják csinálni.”

Amellett, hogy a cowboymentalitásról élő régi képzeteink a washingtoni vezetők magánbeszélgetésében nyernek bizonyítást, a csetelésből megtudjuk a megvetésük okát is. Vance ugyanis kifejtette, hogy szerinte az USA hibát követ el a jemeni beavatkozással, hiszen a Szuezi-csatornán az amerikai kereskedelem mindössze 3 százaléka halad át, ellenben az európai kereskedelemnek a 40 százaléka. Hozzátette, hogy szerinte az amerikai közvélemény nem érti meg, mi szükség van ismét az ország beavatkozására, majd némileg önmagát és kollégáit győzködve kijelentette: „A legfőbb ok, hogy ezt megcsináljuk, az – amint Trump is mondta –, hogy üzenetet küldjünk.”

Az eltűnődő Vance kifejtette azt is: „Nem tudom, az elnök érti-e azt, hogy mennyire eltér ez [a jemeni amerikai támadás] az Európának szóló mostani üzenetünktől. […] Elfogadom a csoport konszenzusát, és megtartom magamnak a fenntartásaimat. De erős érv szól amellett, hogy elhalasszuk egy hónappal, elterjesszük az üzenetet, hogy ez miért fontos, megnézni, hol tart a gazdaság, és így tovább.”

Hegseth azonban továbbra is amellett érvelt, hogy a jemeni csapásmérés az USA „alapvető értékeit” hirdetné, beleértve a szabad hajózást és az elrettentést. Waltz is azt hangsúlyozta, hogy „az Egyesült Államoknak kell újra megnyitnia ezeket a hajózási útvonalakat”. Középutasként viszont hozzáfűzte: „A költségeket azonban a kormányzatnak az európaiakra kellene terhelnie.”

Stephen Miller, Trump belbiztonsági tanácsadója végül azzal zárta le a tanakodást: „Szabad a pálya, de gyorsan tisztázni kell Egyiptommal és Európával, mit várunk cserébe.” Mike Waltz elszánt emodzsikkal – egy ütésre lendülő ököl, az amerikai lobogó és egy lángoló tűz képével – konstatálta a támadás melletti elhatározást.

Csak elfordul, vagy ellenség lesz?

A kiszivárgó állítások nem meglepők, és még csak nem is mondanak ellent annak, amit a Trump-kormányzat képviselői Európával kapcsolatban publikusan megfogalmaznak. Ha így vesszük, még méltatni is lehet az amerikai vezetőket, 

Az alig két hónapja hatalomban lévő kormány emberei már eddig is több alkalmat megragadtak, hogy megüzenjék az európaiaknak vagy a szemükbe mondják, mit gondolnak róluk és a követendő irányról. Mintha a jó zsaru és a rossz zsaru szerepeit is leosztották volna.

Pete Hegseth még február közepén vázolta fel egy tömör beszédben Brüsszelben, mik az Egyesült Államok prioritásai. Leszögezte, Ukrajnában a harcok leállítása és a tartós béke elérése a legfontosabb; egy tartós békének pedig szilárd biztonsági garanciákat kell tartalmaznia Kijev számára arról, hogy nem kezdődik újra a háború. Azt is elmondta: az Egyesült Államok nem hisz abban, hogy Ukrajna NATO­tagsága reális eredménye lenne egy tárgyalásos rendezésnek. A védelmi miniszter szerint békefenntartókat kell majd küldeni Ukrajnába, az viszont nem lehet majd NATO-akció, és azt is kijelentette, hogy amerikai katonák nem fognak Ukrajnába menni. „Európának kell adnia a jövőben az Ukrajnának szánt fegyveres és nem fegyveres segélyek túlnyomó részét” – tette hozzá. Hegseth azt is világosan kifejtette, hogy „az Egyesült Államok következményekkel járó fenyegetésekkel néz szembe. Saját határaink biztonságára kell összpontosítanunk – és ezt is tesszük. Egyenrangú versenytársunk a kommunista Kína, amely képes és szándékában áll fenyegetni hazánkat és alapvető nemzeti érdekeinket az indo-csendes-óceáni térségben. Az Egyesült Államok a csendes-óceáni térségben prioritásként kezeli a kínai elrettentést, felismerve a szűkösség realitását, meghozva az erőforrásokkal kapcsolatos kompromisszumokat, hogy az elrettentés ne valljon kudarcot”. A miniszter Európának azt üzente: „Együtt olyan munkamegosztást hozhatunk létre, amely maximalizálja komparatív előnyeinket Európában, illetve a csendes-óceáni térségben. A Trump védelmi minisztereként töltött első heteim során ígéretes jeleket láttunk arra vonatkozóan, hogy Európa látja ezt a fenyegetést, felismeri, mit kell tenni, és felnő a feladathoz.”

Ez tehát az amerikai jó rendőr üzenete Európának, aki munkamegosztást kínál: Ukrajna – és sok más közelebbi konfliktus – megoldását kontinensünkre hagyja, hogy a neki fontosabb problémákra koncentráljon. De mi van, ha az Egyesült Államok nemcsak elfordul, hanem egyenesen szembeszáll Európával?

J. D. Vance és a különböző hangulataiban sokféle üzenetet megfogalmazó Donald Trump több szempontból a rossz rendőrök közé tartozik. Az alelnök a müncheni biztonsági konferencián tartott beszédében kíméletlen kritikát mondott az európai vezetők és a kontinenst uraló progresszív fősodor képviselőinek szemébe. Szerinte Európára a legnagyobb fenyegetést nem Oroszország vagy Kína jelenti, hanem önmaga. Kifejtette: „Nem nyerhetsz demokratikus mandátumot azáltal, hogy cenzúrázod az ellenfeleidet vagy börtönbe dugod őket (…) Nem nyerhetsz úgy sem, ha figyelmen kívül hagyod a választói bázisodat olyan kérdésekben, mint hogy ki lehet része közös társadalmunknak.” Elmondta azt is, hogy szerinte az európai országokat nyomasztó kihívások közül „egyik sem annyira sürgős, mint a tömeges migráció”, és feltette a kérdést: „Hányszor kell még eltűrnünk a felháborító kudarcokat, mielőtt új irányba állítanánk közös civilizációnkat?”

A napokban pedig Donald Trump bejelentette, hogy az Egyesült Államok április 2-ától 25 százalékos vámot vet ki minden importált gépjárműre – ami súlyosan fogja érinteni az európai autóipart, ezáltal többek közt a német és a magyar gazdaságot. 

„hogy gazdasági kárt okozzanak a valaha legjobb barátjuknak, az Egyesült Államoknak”. Az amerikai vámemelésekre Európa hasonló eszközökkel reagálhat, ami rövid időn belül fel­izzítja a vámháborút – azon viszont elsősorban Európa fog veszíteni. Megint.