New York – Trump után 1-ben

Letette az esküt a 47. elnök, akinek figuráját egy régebbi New York-i utamon láttam először. Álmos reggeli közben az amerikaiak (egyik) nemzeti „sportja” ment a hajnali időpont dacára ordító tévéken: a mindenféle előválasztások európai szem által átláthatatlan, de legalábbis átélhetetlen tengeri kígyója. 

Donald Trump a porondon, és mire lábunk péntek este a JFK reptér betonját érinti, az exelnök öt napja újra a Fehér Ház lakója, és például a JFK-gyilkosság titkos iratait is megnyitni ígéri. És naggyá teszi Amerikát, férfias küzdelmet helyez kilátásba országa érdekeiért; ugyanakkor bizonyára méltányos kapcsolatot is kínál kisebb, kevésbé szerencsés történelmű vagy egyszerűen csak kevesebb katonával és korszerűtlenebbül felszerelt nemzetek számára. 

Családi utazásunknak, hogy is fogalmazzak, tagadhatatlanul köze van Trump elnökségéhez, viszont előtte bejárjuk a gyerekekkel a Metropolitant – most nem az operaházat, a művészeti múzeumot. Először vannak egyáltalán másik kontinensen, nagy az izgalom. A Met óriási, én sem voltam benne soha. Szégyen, nem szégyen, de eddigi pár napos tartózkodásaim a Big Apple-ben kizárólag munkára szorítkoztak: az Operával pedig felléptünk az ENSZ-ben, később tíz napot vendégszerepeltünk a Lincoln Centerben. A társulat mindent ügyesen bejárt, én meg a szállodában ütöttem a gépet vagy telefonáltam, ha nem volt próba, előadás, tárgyalnivaló.

Nincs idő morfondírozni, a gyűjtemény elsodor. Építészetileg elképesztő igényesen kialakított terek ágyaznak meg az élménynek, de ezek a „tárgyak” raktárban is hatnának. Szíven üt a felhalmozás mértéke. És ahogy az ókori Egyiptomtól francia rokokó és osztrák barokk enteriőrök felé haladunk, majd felbukkan egy komplett reneszánsz itáliai udvar, azután pedig egy valladolidi templom szentélyválasztó díszrácsa a maga néhány tíz tonnás fehérmárvány ballusztereivel, hirtelen torkig leszek az amerikai nagysággal. 

Eretnek gondolatok cikáznak. Mi lett volna, ha másfél századnyi török dúlás és utána a Habsburgok szívélyes rombolhatnékja nem lúgozza ki a vértől fel­ázott magyar talajon a magyar építészeti és tárgyi kultúra gyöngyszemeit? Mi van, ha Mátyás visegrádi csodavárának lakótornya érintetlen marad, és derék jenki tisztek „mentik meg” a világ­háború elől-közben-után, és mondjuk első ijedségükben New Yorkig viszik? Ahogy külön csarnokot emeltek a Metben egy teljesen szétszedett egyiptomi templomnak, annyi erővel a budai vár Szent István-termének eredetije is „ide lehetne mentve”. Mit éreznénk akkor? És mit érez a francia, a spanyol – és igen, az egyiptomi?

Értem én, kalandos egy-egy lelet sorsa. Jó a szavunk erre, ki hol „lel”, és mire? Néha valóban „mentés” lehet a természet vagy háborúk, más kataklizmák elől, máskor igazi amerikai deal, jó vétel valakitől, aki megszorult, vagy csak nincs tisztában azzal, mi van a birtokában. És gyakran nem is sivatagból vagy barokk palotákból mozdítják el a tárgyakat, hisz azok a műkincspiacon bukkannak fel, akkor meg már nem mindegy? A denduri templom Egyiptom ajándéka, márpedig ajándékozni bárkinek szíve joga. De nem fura, hogy a tárgyak mégis egyetlen irányba vándorolnak az óceánon?

A más népek hitvilágát, történeti önazonosságát jelentő és komplett kamionokat, hajókat megtöltő szisztematikus, erkölcsöt és mértéket nem ismerő beszerzéseket nem tudom másnak, csak zsákmányolásnak hívni. Ha van számla és szállító­levél, akkor is. Annak, ami. És a Szent Korona hazaérkezése évfordulóján sem csak azt méltányolnám, hogy Fort Knoxban őrizték, és nem a Met egyik termét ékesítette – nos, akkor mit éreztünk volna? Ugyanazt-e, amit a huzatos elő­csarnokba, a felhangosodott népek közé ültetett óriás egyiptomi fáraószobor tízezer kilométerre ősi otthonától? De azt is kérdezném: mi tartott eddig? A Kádárral már rég bizniszelő USA mire várt? Mitől „félt”? (Van ennek irodalma, mégis kérdem, a különleges „tárgyak” iránti érzékenység kapcsán.) És a minapi woke filozófia jegyében tervezte-e bárki visszaszármaztatni más népek elhajóztatott kincseit?

Meg ne kövezzen senki e morfondírozásért. Biztos a lépték nyomott agyon és komorított el, amely akármennyivel is nagyobb idekint, nem mértéke az értéknek.  

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitókép: Shutterstock