Kész, itt a vége: mostantól PARANCSBA kell adnunk Kijevnek, hogy mit csináljon és mit ne

(Nyitókép: MTI/Ukrán elnöki sajtószolgálat)

Sokan sok mindent elmondtak már arról a gyalázatról, amit Ukrajna most a Barátság vezetéken át nem engedett Lukoil-olajjal művel. A magyar jobboldal – helyesen – jelezte, hogy az ukrán eljárás tűrhetetlen, nem méltó sem jó szomszédhoz, sem reménybeli európai szövetségeshez.

A magyar jobboldalon kívüli szereplők – szokásos, Magyarország szempontjait leszámítva minden más aspektust mérlegelő beszédmódjukkal – meg elmondták: lám-lám, ide vezet az elszigetelődés, meg az a randa oroszpárti békepolitika, most aztán megnézheti Orbán magát, jól a nyakára léptek az ukránok. (Hogy az ellenzéki kollégák mit tankolnak, azt nem tudom.)

Egy szempont kimaradt a honi elemzésekből:

Ukrajna nem azért áll egyre egyértelműbben vesztésre a harctéren – hátában a komplett Nyugattal –, mert egy tízmilliós ország nem, egy öt és fél milliós meg csak pénzért szállít neki fegyvert, és nem is azért, mert tizenötmillió közép-európai ember (plusz a baráti ukrán tűztől valamiért megmenekülő csehek) autójában orosz eredetű üzemanyag fortyog. Magyarország és Szlovákia együtt is kellően súlytalanok a nyugati szövetségi rendszeren belül, akkor sem tudnának Ukrajnának ártani, ha kifejezetten ez lenne a céljuk.

– továbbra is a harcmezőn kutatja önnön vére árán azt a megoldást, ami a tárgyalóasztal mellett van, és a megtalálásához mindössze fedezetlen büszkeségéből kellene valamelyest lejjebb adnia.

Ukrajna – nem először – olyan döntést hozott, amely egyértelműen nem szolgálja az érdekét; olyan országokba rúgott bele, amelyek mást sem tesznek, csak segítik, részben egyébként épp tankoknál és katonai teherautóknál is használt dízellel, amely köztudomásúlag kőolajszármazék. S ez a döntés árnyékot vet valamire, amire az Európai Unióban vesztünkre túl sok mindent alapoztunk:

Az EU-s álláspont ugyanis – idézzük emlékezetünkbe – az, hogy az uniónak magának nem kell foglalkoznia katonai helyzetekkel, stratégiákkal, realitásokkal; a pénzt, paripát, fegyvert addig kell küldeni, amíg Ukrajna harci kedve él, as long as it takes, ahogy mondani szokás.

Felvetnék egy kellemetlen szempontot így a Lukoil-szankció és a véget nem érő számú indokolatlan ukrán vagdalkozás után: biztos érdemes a komplett Ukrajna-politikánkat arra alapozni, hogy az az ország, amely ezerszázalékos biztonsággal téveszti össze a barátot az ellenséggel, és a nagy, agresszív szomszédjával való együttélés nehéz receptje mellett a kis, békés szomszédaival való együttélés pofonegyszerű módját sem találja meg, majd jól fogja megítélni katonai helyzetét?

Nem volna célszerűbb felismerni, hogy önálló Európa-­politikára – amely ukrán álomképek szolgai átvétele helyett maga határozza meg, mennyi anyagi, eszközbeli, politikai áldozatot ér meg a kontinens lakóinak egyik vagy másik reális ukrajnai cél elérése – épp azért volna szükség, mert Ukrajna vak, süket, imbecilis és képtelen a helyzetfelismerésre?

Ideje leszámolni az illúziókkal: az, hogy Ukrajna szuverén állam, még nem jelenti azt, hogy megvan a magához való esze. Le kell hát vágnunk a szent tehenet, nem udvariaskodhatunk tovább: a támogatás fejében parancsba kell adnunk, mit csináljon és mit ne csináljon Kijev.

***