Íme Merkel utolsó kísérlete arra, hogy ország-világ arcába vágja: igenis nekem volt igazam! Hát akkor nézzük!

„Angela Merkel tizenhat évig volt Németország kormányfője, tizenhat éven át megnyert minden választást; és tudják, nem azért, mert voksolás előtt krumplit osztott Jürgennek, vagy megfenyegette a közmunkásokat meg a polgármestereket. Nem! Azért nyert meg minden egyes választást, mert az emberek elégedettek voltak, úgy érezték, hogy jól élnek, hogy meg vannak becsülve, hogy a befizetett adóért cserébe minőségi egészségügyi ellátást kapnak, modern oktatást, minőségi munkáért minőségi fizetést, jó munkakörülményeket, kiszámítható jövőt, ahol nemcsak dolgozni lehet látástól vakulásig, de ahol lehet élni és pihenni, nyaralni, mert van miből. Képviselőtársak, így is hatalmon lehet maradni tizenhat évig!” – mondta emlékezetes felszólalásában 2022 júniusában, röviddel a megpuccsolása előtt a Jobbik-elnök Jakab Péter.

Kevés hasonló „szerelmi vallomást” élt meg a hivatalon kívül töltött három évben a német ex­kancellár, sőt, sokkal inkább azt tapasztalhatta, hogy mindenki tisztességben megpetyhüdt nyakán ugrál országon belül és kívül. 2015-ös bevándorláspolitikai iránymutatása, a „wir schaffen das” oly mértékben bizonyult helytelennek, hogy jóformán önmagában hozta el az Európai Néppárttól jobbra álló politikai erők hipertérugrását legitimitási és hatalompolitikai tekintetben egyaránt. Pártja, a Kereszténydemokrata Unió (CDU), amelyet 2022-ben régi riválisa, Friedrich Merz vett át, ezt az álláspontot azóta maga mögött hagyta, s a határzár mellett kardoskodik. Másik nagy politikai teljesítményét, az atomenergiából való kiszállást jelentő Energiewendét párttársai a megroppant német energetikai versenyképesség fényében félszívvel viszik tovább, ha egyáltalán.

Amikor Németországban késnek a vonatok, vagy összeomlik egy híd, mindenki az exkancellárra és az infrastrukturális nagyberuházások szigorú költségvetési politika miatti elmaradására sandít: politikusi-újságírói közhellyé vált, hogy Merkel „túl sokáig járatta amortizációra az országot”. Európa lengyel vezetésű héjaklubja, a balti–ukrán–nordikus szövetség őt és gazdaságközpontú Oroszország-politikáját teszi felelőssé a 2022-es putyini agresszióért. A tizenhat merkeli év politikai stabilitása bár minden német fősodratú politikus elérhetetlen álma, 

Nem sokkal kancellári leköszönésének harmadik évfordulója előtt azonban eljött a pillanat, amikor Bundesmutti visszaszól: november utolsó hetében Németország rövid időre visszarepült a Merkel-korszakba, s kampány ide, kampány oda, a közbeszéd témája szinte egyedül a volt kancellár. Ennek oka a mindent leuraló médiahadjárat, amit november 26-án megjelent memoárja, a Freiheit (szabadság) köré épített Merkel és tekintélyes kiadója, a Kiepenheuer & Witsch.

Már néhány nappal a könyv megjelenése előtt „kiszivárgott” a Die Zeithoz néhány szaftos részlet Merkel visszaemlékezéseiből a frissen újraválasztott Donald Trumpról, aztán következtek nyilatkozatai a brit BBC-nek és az amerikai CBS-nek, majd a könyv megjelenésekor egyik promóinterjú követte a másikat. Beizzították a merkeli Németország médiavilágának emblematikus figuráját, a tavaly visszavonult Anne Willt, aki 2007 és 2023 között minden vasárnap prezentálta a német televíziózás legnézettebb, esténként négymillió nézőt vonzó talkshow-ját a közmédia 1-es csatornáján. Will először előzetes interjút készített Merkellel új podcastcsatornáján, aztán moderálta a kétórás könyvbemutatót a megjelenés napján a berlini Deutsches Theaterben. Majd következett egy újabb egyórás beszélgetés, ezúttal már főműsoridőben, a 2-es csatornán a nézettségi csúcsot tartó Maybrit Illnerrel. Szervezett a könyvkiadó Merkelnek fiatalos beszélgetést Hazel Bruggerrel, a német köztévé és a YouTube népszerű humoristájával, majd könyv és szerzője németországi körútra indult: először a Merkel egykori választókerületéhez tartozó mecklenburg-elő-pomerániai Stralsundba, aztán Kölnbe. Lesz hakni az Egyesült Államokban is, a december eleji washingtoni bemutatót a volt kancellár Barack Obama exelnökkel együtt celebrálja, hiszen az opus a némettel egy időben angol fordításban is megjelent.

A könyv megjelenése egyedülálló alkalom, hogy Merkel még egyszer, talán utoljára, személyesen és egyetemlegesen próbáljon szembeszállni a naponta rá záporozó kritikákkal. Két fő üzenete van: Angela Merkel (sőt már újra lánykori nevén: Angela Kasner) is jó ember, akinek igenis igaza volt mindenben; vagy ha nem, akkor sem lehetett volna máshogyan csinálni. Nem is titkolja, hogy ez volt a célja: a könyv megírására az motiválta, hogy a migránsválság cezúrát jelentett kancellári ténykedésében, és „annak további magyarázatát és értelmezését nem akartam másokra hagyni”.

Nem is teszi: megvéd mindent kivétel nélkül, s az előszóban tett ígéretét, hogy kritizálja is majd magát, lényegében nem váltja be. Migráció, „wir schaffen das”? „Számomra ez a mondat banális, egy hozzáállást fejez ki. Lehet Istenbe vetett bizalomnak hívni, reménynek vagy elkötelezettségnek a problémák megoldása, a csapások kiállása, a mélypontok túlélése és az új dolgok megalkotása mellett.”

Hogy nem kellett volna 2015. szeptember elején kinyitni a Magyarországról érkező migránsok előtt a határt? „Mai szemmel alig érthető, hogy ez a döntést akkoriban ennyire vitatták.” Hogy miért szállt ki az atomenergiából? Mert Fukusima után félt „az atomenergia-ellenesekkel való vitától”. Hogy miért járatta csúcsra a német–orosz gázbizniszt a Krím 2014-es annexiója után? Mert kellett az orosz gáz mint fosszilis áthidaló technológia, „amíg a megújuló energia teljesen át nem veheti az energiaellátást”. Vlagyimir Putyin orosz elnök pedig nem a német gázkapcsolat vagy a 2014–2015-ös minszki egyezmények utáni korlátozott nyugati reakció miatt indította meg a háborút, hanem mert a koronavírus-világjárvány alatt elzárkózott, nem lehetett tárgyalni vele. Még legendás politikai rivalizálásairól sem ír hosszan: alig kerül elő Wolfgang Schäuble, Horst Seehofer, és lényegében az általa korábban partvonalra szorított Friedrich Merzről is csak annyit ír, hogy „briliáns szónok”, „csak egy probléma volt, de az a kezdetektől: mindketten főnökök akartunk lenni”. A könyv politikai félmúltat érintő része tehát finoman szólva nem tűzijáték, s nem is elszámolás egy párt és az ország számára egyaránt nehéz örökséggel. Sokkal inkább Merkel utolsó próbálkozása arra, hogy a létező legméltóság­teljesebb díszletben 

És bár a volt kancellárról 2021-ben nagy életrajzot író Ralph Bollmann szerint a könyvből alig tudunk meg újat Merkelről, épp a fiatal Merkel NDK-s és egyesüléskori kalandjait leíró fejezetek a kötet erős, meggyőző részei. Ezekből ugyanis egy közép-európai szemmel jól átélhető és szerethető kelet-európai ifjúkor rajzolódik ki. Angela Kasner lengyel–keletnémet apa és nyugatnémet anya gyermeke, aki a háború után evangélikus lelkésszé avanzsáló apja hivatástudata miatt költözik Hamburgból Kelet-Németországba, majd a berlini fal be is zárja oda. Angela nyugatnémet rokoni kapcsolatai miatt fiatalkorától kezdve látja, hogy ha az NDK-s élet nem szörnyű is, a létező szocializmusban valami nem kerek. „A hivatalos NDK számomra az ízléstelenség megtestesülése. Csak imitációk a valódi természetes anyagok helyett, sehol egy örömteli szín” – később ezért kezdett politikusként színes blézert hordani. Apja, aki a prágai tavaszig megengedő volt a rendszerrel szemben, a legtöbb lelkésztől eltérően nem tiltotta el az úttörőmozgalomtól, s a helyi KISZ-be, a Szabad Német Ifjúságba is elengedte, de azért adott neki útravalóul egy túlélési stratégiát a beszervezési kísérletek kivédésére: „mondd azt, kislányom, hogy semmit nem bírsz magadban tartani”.

Angelából fizikus lett, mert a természettudomány az NDK-ban is szabad volt, és mert a másik érdeklődési területére, a pszichológiára lelkészlányként úgysem engedték volna oda. Kidobták a „foxi-maxiról”, mert előadás alatt fizikagyakorlatokat oldogatott meg, Ilmenauban evangélikus vallása és a beszervezésnek való ellenállása miatt nem kapta meg vágyott doktoranduszi helyét, de azért váratlan csodák csak megmentették a diplomáját és a doktoriját, s a keletnémet tudományos akadémia központi fizikai kémiai intézetébe vezették. Kalandos módon szerzett Berlinben otthont, válása után lényegében önhatalmúlag elfoglalt egy üres romos lakást, majd némi színjátékkal bejegyeztette oda magát a rendőrségen, és elcserélte egy összkomfortosra. Azaz „sie schafft das”, csak elevickélt a rendszerben valahogy. „De miért érzek ma valami felsőbbrendűséghez hasonlót? Mert ennek az államnak mindennek ellenére nem sikerült elvennie tőlem azt, ami élni, érezni hagyott: egy bizonyos fokú gondtalanságot” – rögzíti Merkel.

Majd leírja politikai karrierjének ugyanennyire váratlan csodák vezette kezdetét: a Demokratikus Megindulás nevű CDU-szövetséges mikropártból az egyetlen szabadon választott keletnémet kormány kormányszóvivő-helyettesévé avanzsált, aztán csodával határos véletlen során elnyerte jelöltségét a stralsund–rügen–grimmeni választókerületben, amelyet egészen politikai pályafutásának végéig megtartott. A rügeni kötődésű ellenjelölt támogatói a jelöltállítás második fordulójában elbizakodottan hazamentek, míg a távolról érkező, Merkel mögött összefogó többieknek maradniuk kellett, hiszen ők bérelt busszal jöttek. Így minimálisan többen szavaztak rá, mint helyi ellenlábasára. S az olvasó e ponton úgy érzi: ez egy csodálatos politikai pálya kezdete. De aztán – mint kiderült – lett, ami lett, s arra már igazán nincs is magyarázat.

Nyitóképen: A volt kormányfő egyik november végi könyvbemutatóján
Forrás: AFP/Stefan Sauer/DPA