A magyarok egyik legundorítóbb szokása, hogy bárhol és bármikor nagy lendülettel képesek orrot fújni – mondják

(Nyitókép: képernyőfotó)

Néhány éve hónapokig nálunk lakott egy francia cserediák. Az őrületbe kergetett minket a folytonos szipogásával, mert soha nem fújta ki az orrát. Ugyanakkor felmérések szerint a külföldiek szemében

hogy bárhol, bármikor nagy lendülettel képesek orrot fújni.

Több szemtanú beszámolójából olvastam, hogy a világháború alatt a megszálló szovjet katonák a vécécsészéből ittak, mert falikútnak vélték. Nem voltak semmivel sem alábbvaló teremtményei az Úrnak, egyszerűen nem ismerték az európai civilizációnak ezt a tárgyát. A Jöttünk, láttunk, visszamennénk című francia filmben a középkorból a huszadik századba csöppenő lovagok ugyanígy tesznek.

Pár nappal ezelőtt Edgard Leblanc Fils, Haiti átmeneti vezetője az ENSZ-közgyűlésen beszéde közben megszomjazott, és a pulpitusra kihelyezett kancsót megragadva, pohár mellőzésével jót kortyolt; közben magára is döntött vagy egy deci folyadékot.

Az internetnek hála gyorsan híre futott e cselekedetnek, még én is itt, a kies Hunniában láthattam az erről készült felvételt. Nofene, kacagott és gúnyolódott a túlcivilizált olvasótábor:

Pedig szegény mindent megtett, hogy a kényes ízlésű publikum elvárásainak megfeleljen: fölvette az öltöny-nyakkendőt, holott valószínűleg nem ez a természetes viselete; mégis ez az illendőség, nem a haiti öltözet. Ez persze a nyugati nagyképűség és felsőbbrendűség-tudat terméke.

De talán nem volna ördögtől való, ha – betörvén a klímaváltozás a kontinensünkre – az új civilizációs viseletet a rövid ujjú póló–rövidnadrág kombóban határoznánk meg. Csak döntés kérdése, és ez lesz a trend, s talán a fehér ing a ciki; a kultúra mindig viszonylagos. A civilizáció talán kevésbé, bár annak is van relativitása.

Pedig a technika nem minden. Óriási találmány volt a televízió: akár a megtörténtével egy időben láthattunk eseményeket; filmek költöztek be az otthonunkba. De anyukánk ránk szólt, ne nézzük közelről, mert elromlik a szemünk. Megjelentek a statisztikák, hány órát tévézünk, s ezt mindig megrovóan dörgölték az orrunk alá. Feltalálták a mobiltelefont, az internetet, s jöttek az okoskészülékek. Az emberi elme fantasztikus alkotásai.

De most egyszeriben elvesszük a gyerekektől, mert pszichésen (és tán más módokon is) ártalmas. Most akkor felsőbbrendű dolog a civilizáció vagy sem? Boldogtalanabb valaki egy távoli szigeten üvegpohár és okosóra nélkül, mint az igazi kihívásoktól, céloktól megfosztott, drogokkal és (szinte) korlátlan anyagi lehetőségekkel együtt (vagy éppen azoktól?) depressziós európai fiatalok?

Győzelem című kisregényem arról szól, hogy két amerikai elvetődik az Andokban egy eldugott faluba, aminek nincs kapcsolata a külvilággal.

Felvilágosult hőseink persze addig kavarnak, amerikai beavatkozással is fenyegetve (ismerjük a módszert: akár kiirtanak egy egész falut, csak hogy megmentsenek évente egyvalakit a barbárságtól), mígnem a helyi főpap lemond az áldozatról. Másnap hajnalban az egész falu a főutcán várakozik, de a Nap nem kel fel.

A Nyugat hajlamos primitívnek tartani mindent, ami elüt a szokásaitól. Mi általában szeretjük magunkat ezzel a felsőbbrendű világgal azonosítani, de ne legyenek illúzióink: ránk is pont úgy tekintenek, mint a kancsóból ivó haitira. Az elmúlt évszázadok katonai-gazdasági-politikai fölényéből kiindulva úgy hiszik, még mindig ők szabják meg a világrendet. Még ott tartanak, hogy divatosnak és haladónak tartják a hetvenféle gendert vagy az abortuszhoz való jogot, de közben

és halálra röhögik magukat a terhes férfiak vívmányán.

A hitet szeretik valami ostoba babonaságnak beállítani, miközben a „tudomány” hívői azt állítják, hogy a végtelenül bonyolult világegyetem, benne az élet, az emberi lélek „véletlenül” alakult ki, és minden előzetesen kitalált terv nélkül fejlődött. 

De vegyünk két embert, akik belépnek egy szobába, ahol egy asztal áll. Az egyikük így szól: ezt a bútort valaki nyilván megtervezte, faanyagot keresett hozzá, összeszögelte, lelakkozta. Mire a másik: szerintem ez az asztal magától lett. Kettőjük közül melyiket tartjuk értelmesnek, világlátott, logikus elmének és melyiket begyepesedett hülyének?

Nem mondom, hogy elegáns dolog kancsóból inni, de

A legjobb az, ha mindenki élhet háborítatlanul a maga közegében, a maga szabta keretei között, a maga kultúrájában és civilizációs szokásaival. A konfliktusok forrása mindig ezek keveredése. A migráció ezért borítja fel a világunkat. Méltánytalan lenézni vagy kinevetni valakit, amiért másképpen szocializálódott, eltérő értékrenddel, de ugyanannyira zavaró, ha a hétköznapi életünkbe belépnek ezek a más kultúrák. 

A haiti elnök igya a vizet, ahogyan akarja, vegyen olyan ruhát, amilyen a szokásainak megfelel, de mi is hadd maradjunk fehér, keresztény magyarok a magunk kis furcsaságaival.

***