Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
A mobiltelefonozó, dohányzó, piacokon forgolódó gázai lakosokat egy kalap alá venni az éhhalál szélén álló afrikaiakkal egyszerűen nevetséges.
Nyitókép: MOHAMMED ABED / AFP
„Az, hogy a Hamász egy terrorszervezet, arról papírjuk van.
Az Európai Unión kívül az USA, Ausztrália, Kanada, Új-Zéland, Japán és még jó néhány további állam terrorszervezetnek nyilvánította. Ennek ellenére a fent említett államok és egy egész szekér-rakományra való nemzetközi szervezet is szentírásnak veszik a Hamász által publikált adatokat.
Az egyik ilyen kódexbe foglalt Hamász-hazugság a gázai extrém humanitárius válsághoz kapcsolódik, az extrém éhínséghez, az extrém vízhiányhoz. A nyugati átlagember, aki nem hisz a saját parlamenti képviselőjének, a saját polgármesterének, a saját katonai vezetőinek, kész szívesen elhinni egy ISIS-típusú terrorszervezet propagandáját.
Magukévá teszik azt a velejükig korrupt nemzetközi szervezetek, a főállású emberjogi buzgómócsingok, a Pravda-média és a haladár menazséria többi lakója is.
Az elvtelen és a fal mellett taktikázó nyugati politikusok pedig arra hajlonganak, amerre a szél fújja őket.
Teszik ezt annak ellenére, hogy a Gázából érkező felvételeken a háború szörnyűségei jól láthatóak, de lesoványodott és szemmel láthatóan éhező embereket lámpással sem találnak.
Pedig fél évvel a háború kitörése után az extrém éhínség nyomainak elő kellene már jönni. Nézem a megbilincselt, alsónadrágra vetkőztetett terroristák földön ülő sorait.
Sok kiálló bordát nem lehet látni.
De miért hinnénk a két szemünknek? Kérdezzük meg inkább magukat a gázaiakat.
Khalil Shikaki professzor – a Palestinian Center for Policy and Survey Research vezetője és Fathi Shikaki, a Palesztin Iszlám Dzsihád hajdani vezetőjének az édestestvére – pont ezt tette a márciusi közvéleménykutatásában. A felmérés meztelen valóságában mutatja be egy háborúba fulladó társadalom traumáit és nehézségeit, ugyanakkor az »extrém éhínséggel« kapcsolatban igen érdekes adatokat közöl.
1. A megkérdezett gázaiak 19%-a arról számol be, hogy nem okoz számára nehézséget vízhez vagy élelemhez jutnia.
2. További 77% arról számol be, hogy be tudja szerezni ezeket a szükségleti cikkeket, de csak nagy nehézségek illetve veszélyek árán.
3. Csupán 4% számol be arról, hogy nincs lehetősége ezeket előteremtenie.
Mindez igen messze esik az »extrém éhínség« fogalmától.
1994-ben volt alkalmam Ruandában személyesen meggyőződni arról, hogy hogyan néz ki valójában az extrém éhínség. Amit Gázában látunk, az egy epikus méretű tragédia, de a mobiltelefonozó, dohányzó, piacokon forgolódó gázai lakosokat egy kalap alá venni az éhhalál szélén álló afrikaiakkal egyszerűen nevetséges.”