Íme Michel Foucault, az újbaloldal főfilozófusa, aki a pedofíliát (!) mentegette

(Nyitókép: Youtube-képernyőfotó)

A bölcsészkarok legidézettebb szerzője, a társadalomtudományok imádott vezérlő alakja, kortárs szekuláris szent, egyben a pedofília mentegetője – ő volna Michel Foucault (1926-1984), akit Roger Scruton az újbaloldal vezető gondolkodójának tekint.

A London School of Economics 2016-os elemzése szerint a Fegyelem és büntetés, illetve A szexualitás története című művei minden idők 25 legtöbbet idézett társadalomtudományi könyve között voltak, valamivel több mint százezer idézéssel. 2007-ben az ISI Web of Science szerint ő egyedül volt A legidézettebb tudós a bölcsészettudományok területén.

Nincs az a szociológia és kulturális antropológia szak, nem is beszélve a genderszakokról, ahol ne áhítattal, a megvilágosodás érzésével olvasnák Foucault-t. Az általa képviselt felfogás épp a legutolsó azok között, amelyek a világ végső megfejtésével dicsekednek, azt gondolják, ők rájöttek, hogy valójában mi mozgatja a világot, az embert. Ilyen persze Foucault előtt is volt pár, és utána is lesz. Aki Foucault-t és társait (Sartre, Derrida, Judith Butler, stb.) olvassa, azt hiheti, hogy végre itt a kulcs a világ megfejtéséhez, és a megvilágosodás által egy felsőbb kasztba került.

Főleg ezt hiszi, ha egyetemista, és amúgy is ez a célja.

A gyanú paranoid filozófiája

Foucault hatalmi struktúrákat kutat, következésképp mindenhol azt is lát;

Foucault szerint minden diskurzus hatalmi megnyilvánulás, a társadalmi kapcsolatok két központi fogalma a hatalom és a tudás. A hatalmat monopolizálta a burzsoázia, az határozza meg, hogy mi számít normalitásnak.

Vitatkozni sem nagyon lehet vele, mivel Foucault – jegyzi meg Roger Scruton a Futóbolondok, csalók, agitátorok című kötetében, mely az újbaloldali gondolkodóiról szól – pusztán azt figyeli saját magaslatáról, hogy a kihívó fél milyen érdekeket mozdít elő, azaz szerinte ellenfelei érveinek nincs önértéke.

Scruton a következőket írja Foucault-ról: Foucault a burzsoát leplezte le szüntelen, állítva, hogy igazából minden csak a burzsoá hatalom maszkja:

Foucault keményen konstrukcionista: szerinte az „ember” reneszánsz találmány, mivel csak azóta van speciális jelentősége annak, hogy emberek vagyunk, nem pedig, mondjuk, csak földművesek, katonák vagy épp nemesek. Scruton megjegyzi: ez alapján viszont a dinoszauruszok is pusztán modern találmányok. Franciánk szerint a modern lélek is mai találmány, mégpedig az igazságszolgáltatási rendszer találmánya. Foucault a szexuális viszonyokban is elsősorban hatalmat látott, meglátása szerint pedig a hatalmi viszonyok alól az őrültek, a bolondok házának lakói az egyedül szabadok.

Scruton szerint Foucault korai írásaiban sok az eredeti gondolat, ám relativista módszere kétségeket ébreszt gondolatai megalapozottságát illetően, 

a történelmi adatokat nagyon leegyszerűsíti, „nyoma sincs érvelésnek, bizonyítékoknak, a netán kétségeket ébresztő példák és ellenpéldák kutatásának”, Foucault történelemszemlélete sematikus.

Tekintve a modern társadalomtudomány módszertanfétisét, furcsa, hogy ezt oly könnyedén megbocsátják a franciának.

Scruton szerint Foucault paranoiás, hatalomfelfogása ideologikus és megalapozatlan: „valahányszor hatalomba botlik, egyből leszögezi, hogy az a hatalmat uralkodó pozícióból gyakorolják. Így aztán egyetlen varázsütésre képes a társadalmi rend bármely vonását  - még azt is, hogy gondoskodik a betegek gyógyításáról – rejtett hatalomgyakorlásnak minősíteni, amelynek egyetlen funkciója, hogy előmozdítsa a ’hatalmon lévők’ érdekeit”. Így aztán a normális és abnormális nemi magatartás és pusztán hatalmi struktúrák terméke.  

A Modern Culture című kötetében Scruton azzal zárja a Foucault-ról szóló fejezetet: „a tagadás kultúrája szisztematikus, szinte paranoiás kísérletet tesz arra, hogy megvizsgálja a korábbi élet bájos jeleneteit, és egyenként a kukába hajítsa őket. Ami megmarad, és amit a diáknak kínálnak, az pontosan az, amit a diák mindenképpen talál – egy szakralitástól és önfeláldozástól mentes világ, amelyben már nem törekszenek a társadalmi reprodukcióra.”

Scruton szerint 

hogy ne kelljen elismernie a lényeget, hogy minden hibája ellenére ez a normalitás adatott nekünk”.

Foucault AIDS-es lett, s bár igyekezett úgy gondolkodni, hogy elég dekonstruálni az AIDS és a betegség fogalmát, végül az AIDS dekonstruálta Foucault-t.

A pedofil Foucault, aki így autentikus

Nos, ez a Foucault amúgy pedofil volt – és pedofíliája jól passzolt a kortárs posztmodern balos értelmiség pedofíliájába, azaz Foucault nem volt egyedül. Tényi Tamás pszichiáter professzor pár éve írt egy tanulmányt Foucault-ról (Psychiatria Hungarica 2021, 36/4 599-604.), amiből kiderül, hogy

Az 1970-es évektől kaliforniai útjai során intenzíven bekapcsolódott a San Francisco-ban virágzó meleg kultúrába, és kedvelte a szado-mazót, BDSM-et – egyszerűen vonzották a hatalom szexualitásban kipróbálható helyzetei. 

Beleolvasva a Felügyelet és büntetésbe, az ember nehezen tud szabadulni a sejtéstől, hogy Foucault valójában élvezte a hatalom felügyeletben és büntetésben való megnyilvánulásait, az ezzel való intellektuális foglalkozás pedig a fantáziáját korbácsolta; aztán az éjszakában konkrétan ki is élte a fantáziáját. Ez persze egyéni ízlés kérdése, de van itt más is.  

Guy Sorman francia professzor 2021-ben borított a brit Sunday Times-ban, azt állítva, hogy amikor 1969-ben meglátogatta Tunéziában az ott vendégprofesszorkodó Foucault-t, 

Mivel azonban Foucault könyvei központi jelentűségűek a kortárs társadalomtudomány számára, sőt Foucault szolgáltatja a kortárs társadalomtudomány alapvető hittételeit, ezért ez a momentum rendkívül kellemetlen a baloldali egyetemi közeg számára (mutatok egy ilyen relativizálást: „Foucault sajnos valóban követett el bűncselekményeket. Tudományos szempontból viszont az adja a jelentőségét, hogy a XX. század nagy hatású gondolkodója volt.”)

A probléma az, hogy Foucault pedofíliája nem esetleges baleset, sajnálatos egyéni vonás vagy hasonló volt –

A gondolkodása pedig a vágyaiból következett. Foucault gondolkodása alapján ugyanis a beleegyezési korhatárok, a kiskorúság és nagykorúság fogalmai elnyomó, burzsoá hatalmi termékek, melyek önkényesen bélyegzik meg a fiatalkorúakkal létesített szexuális kapcsolatot. Az ő felfogásából ez szükségszerűen következik, nehéz a dolgot tehát kimagyarázni.

Hogy Foucault tunéziai pedofil kalandjai nem rendszerhibák, hanem a rendszere lényegének a megnyilvánulásai, mutatja az is, 

(a korhatárok eltörléséért) többek közt Jean-Paul Sartre egzisztencialista filozófussal és élettársával, a biszexuális Simone de Beauvoir-ral, aki egyben a genderelmélet egyik alapítója is; Roland Barthes-tal (másik posztmodern szent), Jacques Derridával (ő is posztmodern szent) és másokkal. Derrida a dekonstrukció elméletalkotója.

valójában viszont a gyermekek lelkének (és a saját lelkük) dekonstrukciója.

Azt hiszem, ezek a szemfényvesztő alakok a saját lelki nyomorukat fogalmazták meg filozófiáikban, és gondolkodásuk valójában segélykiáltás. Kegyelemre lett volna szükségük, de nem hittek a kegyelemben. Inkább mind bonyolultabb és tudálékosabb szövegekben magyarázkodtak saját maguk előtt, a lelkiismeretük előtt. Intellektuális akrobatikával elbarikádozták magukat a  kegyelem és az elméleteiknél jóval egyszerűbb valóság elől.

Ha van értelmiségi öncsalás és önbecsapás, akkor ők ennek a nagymesterei voltak.

Lehet persze elvileg azt mondani, hogy „Foucault és a posztmodernek filozófiája igen, pedofíliája nem”, de nehéz elképzelni, hogy ha minden vágyat felszabadítunk, akkor a pedofília hogy lesz kivétel eme trend alól.

És emellett ott vannak Foucault azon megjegyzései, amelyeket Molnár Attila Károly tett közzé a Continuum blogon. Érdemes ezeket egészben idézni:

„Foucault ’elméleti’ szinten is a pedofília büntethetősége ellen érvelt: egyrészt a gyermek kezdeményezheti a szexuális kapcsolatot, ekkor nincs erőszak (204.), továbbá belegyező gyermek az, aki nem utasítja vissza a felnőtt szexuális közeledését (a belegyezés alapja lehet valamilyen jutalom, cukorka, pénz stb. is) – ’ha a gyermek nem utasít vissza, akkor nincs semmi ok büntetni a cselekményt’ (204.) –; másrészt a gyermek teljesen meg tudja ítélni mi történik vele – ’azt feltételezni, hogy a gyermek nem tudja elmagyarázni, mi történt és nem képes beleegyezni valamibe, teljesen elfogadhatatlan’ (284.) –; harmadrészt egyáltalán nincs szükség beleegyezési korhatárra –

És a meg lehet bízni a gyermekben, hogy megmondja, történt-e erőszak vagy sem’ (284.) –; negyedrészt, nem igaz, hogy a tekintéllyel rá lehet kényszeríteni egy gyereket arra, hogy olyasmit csináljon, amit nem akar, tehát kényszerítésről (205.), hatalommal való visszaélésről szó sem lehetet a gyermekekkel folytatott szexuális kapcsolatok esetén. (…) Foucault szerint a szexualitás szabályozása csak eszköz az emberek gyarmatosítására, a gyermekek megerőszakolására vonatkozó törvények, pedig csak eszközök a szülők kezében, akik ezzel akarják megoldani a más felnőttekkel szemben fennálló problémáikat. (209.) (Az idézetek forrása: M. Foucault, Politics, Philosophy, Culture, Routledge, 1988.)” (Mindezt hitetlenkedésemben magam is leellenőriztem. Tényleg ilyeneket mond Foucault ebben az interjúkötetben.)

Senki nincs hibák és bűnök nélkül, még a szentek sem. Hibái és bűnei ellenére is lehet valaki nagy és fontos gondolkodó például.

– és gyakorlatilag Foucault egész posztmodern filozófusnemzedékének pedofília-pártiságát – szemben például az amúgy joggal pellengérre állított pedofil papokkal (nincs abszurdabb, mint a pedofil Foucault alapján magyarázni és elítélni a papi pedofíliát, ahogy a WMN tette egyszer). Csakhogy az egyház esetében eme papjainak elfogadhatatlan viselkedése teljesen ellentétes azzal, amit eme papoknak képviselniük kellene. Foucault és társainak esete azért durvább, mert az ő esetüken a pedofília teljesen önazonos – ők ezzel együtt „autentikusak”. A pedofília mentegetése saját gondolkodásukból fakad, és még teljesen tudatosan, öntudatosan meg is védik azt. A kortárs baloldal kedvenc értelmiségieinek pedofíliapártiságát nem lehet leválasztani a gondolkodásukról, mert

Foucault-nál és a többi posztmodern újbalosnál a gondolkodásuk, az életmódjuk és a pedofília elválaszthatatlanul összefonódik. Kíváncsian várjuk, hogy a cancel culture ledönti-e Foucault szobrát is, vagy elfutnak mellette, mivel az egyik alapítójuk szobrát mégsem dönthetik le.