Somkuti Bálint: „Minden olyan lehetőség, amely Ukrajna helyzetén jelentősen változtatna, nukleáris konfliktushoz vezetne”

Ukrajna előző két évének története szinte mindenhol büszkeség tárgya lehet. Büszkék lehetnek a kijevi kormányzati negyedben arra, hogy az ország megmaradt, csillogtathatja morális kiállását az Ukrajnába számolatlanul dollár- és euró-tízmilliárdokat öntő Egyesült Államok és Európai Unió. Csak a 2022 ősze óta szinte teljesen befagyott harctéren nincs sok ok az ukrán büszkeségre.

Vlagyimir Putyin orosz elnök 2022. február 24-én adta ki a parancsot Ukrajna megtámadására, s az orosz hadsereg megkezdte masírozását Kelet-, Délkelet- és Északkelet-Ukrajnán át Kijev felé. Március–április fordulóján aztán vereséget szenvedve kivonult a főváros térségéből, pusztítást hagyva maga után.

2022 áprilisában a műveletek fő iránya megváltozott, az oroszok a Donbaszra koncentráltak, és májusra elfoglalták az Azovi-tenger legfontosabb kikötővárosát, az elhíresült Azov légió székhelyét, Mariupolt. 2022 szeptemberében aztán Ukrajna meglepő módon igen sikeres ellentámadásra volt képes mind az északkeleti Harkiv, mind a délkeleti Herszon térségében, visszaszerezve az oroszok által az évben elfoglalt területek több mint felét. Moszkva erre részleges mozgósítással és a Luhanszki, a Donecki, a Herszoni és a Zaporizzsjai terület álnépszavaztatásával, majd annak nyomán annektálásával reagált – s mivel télen érdemben nem történt semmi, ezzel katonai értelemben véget is ért a háború első esztendeje.

„Mivel nem ismerjük a felek háborús céljait, illetve a nyilvánosságra hozott elképzelések két év után is irreálisnak tűnnek mindkét oldalon, én úgy mondanám: döntetlen. Eldönthetetlen – válaszolja Somkuti Bálint hadtörténész, a Mathias Corvinus Collegium Geopolitikai Műhelyének kutatótanára arra a kérdésünkre, hogy ki nyerte meg katonailag a háború első évét. – Nyilván a háború kirobbanása utáni visszavonulás, majd a nyári offenzíva északon egyértelmű ukrán siker volt, azonban már 2022-ben megindult az orosz ellentámadás. Már az ókori görög hadvezér, Pürrhosz is bebizonyította, hogy győztes csaták sora után is el lehet veszíteni egy háborút.”

2023 első érdemleges eseménye Bahmut hónapokon át tartó ostroma, majd elfoglalása volt. Az oroszok elsősorban a néhai Jevgenyij Prigozsin vezette Wagner magánhadsereg ténykedésének eredményeként tudták megkaparintani a három vasútvonal találkozásánál fekvő donbaszi várost. Súlyos veszteségeket szenvedett a Wagner, számos más elitalakulatot fel is emésztett a húsdaráló. Bahmuton kívül viszont 2023 elején az oroszok mindössze néhány donbaszi falu elfoglalásával büszkélkedhettek.

A háború második éve aztán júniusban „robbant be” igazán: 6-án átszakadt az ukránok által visszafoglalt Herszontól északra található Nova Kahovka-i víztározó gátja, és az áttörő víz elárasztotta a Dnyeper alsó folyásának vidékét, szinte ellehetetlenítve a tavaszra tervezett nagy ellentámadást ezen a szakaszon. Az offenzíva ennek ellenére júniusban megindult azzal a céllal, hogy elvágják a Zaporizzsjai területen a Donbaszt a Krímmel összekötő folyosót, és a Donecki területen is visszavegyenek állásokat. Ebből nem sok valósult meg: két lépcsőben hét falut sikerült a Donecki és a Luhanszki területen ismét ukrán kézre keríteni, illetve a Zaporizzsjai területen még egyet, a híradásokban gyakran szereplő Robotinét. Oroszország 2023-ban 857, Ukrajna 370 négyzetkilométert szerzett meg, illetve vissza – így a háború második éve 487 négyzet-­kilométernyi orosz területi nyereséggel zárult. Ukrajna nemzetközi jogilag elismert területének 18 százaléka továbbra is megszállás alatt maradt.

Közben azonban Kijev igyekezett nyomást gyakorolni az orosz hátországra. 2023. július 30-án és augusztus 1-jén Moszkva felhőkarcolókkal teli üzleti központjának három épületét dróntámadás érte, augusztus végén pedig a főváros és az ukrán határ között számos település szenvedett dróntámadást Brjanszk, Kaluga, Moszkva, Orlov, Pszkov és Rjazany térségében. Ezek a támadások segítenek ugyan közelebb hozni Oroszország népéhez a háborút, azokat a súlyos problémákat nem oldják meg, amelyekkel Ukrajna a harctéren küzd. A lőszer hiánya – aminek következtében az ukrán tüzérség ma is messze kapacitása alatt lő – és az ukrán hadsereg számára kezelhetetlenül hosszú, 1500 kilométeres, jelentős részben a Szurovikin-vonal néven elhíresült orosz erődítmények mentén húzódó frontszakasz 2024-re sem vetít előre sok jót.

„Realista elemzők már a háború első hat hónapja után mondogatták, hogy az ukrán győzelemhez Oroszország összeomlására lenne szükség. 
A Prigozsin-lázadás 2023 júniusában egy pillanatra azzal kecsegtetett, hogy ez bekövetkezhet” – értékeli a múlt év harci eseményeit Somkuti Bálint. Hozzáteszi: a nyugati fegyverszállítás mértékének csökkenése már 2023 első hónapjaiban látható volt, világossá vált, hogy „a Nyugat nem tudja pótolni az egyre inkább felőrlő háborúban elvesztett ukrán katonai eszközöket”, Oroszország pedig Iránból és Észak-Koreából érkező lőszer-, rakéta- és drónszállít­mányokkal javította saját utánpótlási helyzetét. „Bár korai lenne az orosz fél győzelmét kihirdetni, a második év végén egyértelműen nyerésre áll. Ugyanis azon lehetőségek mindegyike, amelyek Ukrajna helyzetén jelentősen változtathatnának, nagyhatalmak közötti háborúhoz, azaz nukleáris konfliktushoz vezetnének” – elemez Somkuti.

Nem csoda, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és emberei az újratervezés jegyében töltötték a februárt: Zelenszkij február 8-án leváltotta a hadsereg 2021 júliusa óta szolgáló főparancsnokát, a mind a katonák, mind a lakosság körében kifejezetten népszerű Valerij Zaluzsnij vezérezredest. Utódja, Olekszandr Szirszkij altábornagy korábban a szárazföldi erők parancsnoka volt. Az ő feladata lesz majd kidolgozni a 2024-re vonatkozó új műveleti tervet, amellyel szemben az elnöknek a lengyel Keleti Tanulmányok Intézete (OSW) elemzése alapján nagy elvárásai vannak. Zelenszkij azt várja, hogy minden harcoló dandár kapjon hatékony nyugati fegyvereket, hogy oldódjanak meg a hadsereg logisztikai gondjai, hogy a tábornoki karba kerüljenek a frontot megjáró, azt ismerő katonák, valamint hogy javuljon a kiképzés minősége. Emellett fel kell állnia egy új haderőnemnek is, amely a dróntámadásokat koordinálja majd.

A parancsnokcserének Somkuti Bálint mérsékelt jelentőséget tulajdonít. Úgy látja, „Napóleon volt az utolsó, akinek jelenléte ötvenezer emberével ért fel a csatamezőn. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Prigozsinhoz hasonló, lelkesítő vezetők vagy éppen Zaluzsnij, aki fiaiként tekintett a katonákra, ne tudott volna jobb eredményeket elérni az átlagnál”. A szakértő ezzel együtt úgy véli, hogy a parancsnokok sikere inkább a nagy katasztrófák elkerülésében mutatkozik meg. Az a veszély pedig, hogy „egy-egy hozzá nem értő katonai vezető idején az amúgy is nagy megterhelés alatt álló rendszer összedől, továbbra is reális”. Márpedig Szirszkij nevéhez fűződnek már ellentmondásos döntések – például Bahmut védelme a katonai racionalitással szemben, politikai megrendelésre, óriási véráldozat árán.

A frontot elnézve az MCC kutatótanára úgy látja, „megszűntek a tömeges harckocsi- és harcjárműtámadások, és újra az első világháborúra jellemző, kis beszivárgó egységekkel folytatott gyalogos harcászat vált általánossá, amelyet alkalomadtán néhány harckocsi támogat közvetlen közelről”, erre pedig a régi tankok is alkalmasak. Mindeközben elpárolgott a felhajtás a csúcstechnológiás nyugati fegyverek körül is, legyen az akár a Javelin páncéltörő rakéta vagy a Storm Shadow cirkálórakéta. „Egy háború maga a gyorsított evolúció. Minden újítás kitermeli ugyanis a hatékonyságát csökkentő megoldást is. Amelyik fél nem tesz így, az elpusztul a csata­mezőn. Hosszabb távon inkább aggasztó az a folyamat, hogy a legmodernebb nyugati eszközök, eljárások is bemutatkoztak a csatamezőn, és az ellenfél felkészült az elhárításukra – elemez Somkuti Bálint. – Továbbra is igaz az ősi mondás, a háborúk istene a nagyobb zászlóaljak mellé áll, azaz az elhúzódó konfliktus sorsát az ipari kapacitás dönti el, és nem az innováció.”

Fotó: Midjourney / Promt: Mandiner