Magyarország egyike a globális gazdaság kulcsfontosságú kapcsolatpontjainak – Carlos Roa a Mandinernek

Hogyan látja az európai parlamenti választás és csúcspozíciókról szóló alkudozások előtt álló, belső és külső kihívásokkal is küzdő Európai Unió jövőjét?
Inkább pesszimista vagyok. Ha tágabb kontextusban értelmezzük a helyzetet, akkor azt látjuk, az Európai Unió stratégiája az utóbbi bő két évtizedben azon alapult, hogy az Egyesült Államok vezette egy­pólusú neoliberális világrend fennmarad a belátható jövőben, és Európa élvezheti annak minden előnyét. Ez a gondolkodásmód három pillérre vezethető vissza: az Egyesült Államok által garantált nemzetközi biztonságra, az Oroszországból származó olcsó energiára és arra a kínai, illetve most már részben indiai felvevőpiacra, amely folyamatosan igényt tart az európai árura. Közben azonban kitört az ukrajnai háború, az Európai Unió tehát kényszerű búcsút intett az orosz energiának. A tagállamoknak foglalkozniuk kell a magasabb energiaköltséggel, az inflációs környezettel, a saját védelmükre is többet kell fordítaniuk, emellett – igazodva az Egyesült Államokhoz – a Kínával fennálló kereskedelmi kapcsolatok is jelentős „kockázatmentesítésen” estek át. Ez enyhén szólva is óriási kihívás elé állítja a jóléti államok fenntartását, az Európai Uniónak pedig – fogalmazzunk így – kevés ötlete van arra vonatkozóan, hogyan kezelje a helyzetet. Az európai parlamenti választás ráadásul amiatt is problémásnak ígérkezik, mert a vörös-tengeri fegyveres konfliktus, illetve az Izrael és a Hamasz közötti háború várhatóan felpörgeti majd az inflációt, méghozzá épp májusra vagy júniusra, tehát közvetlenül a voksolás előtt. A pánik nagy fejtörést okozhatott, mert ha az infláció épp a legrosszabbkor, a választás előtt robban be, akkor a lakosság a nacionalista pártok mellé húzza be az ikszet.

A jobboldali erők erősödésére számít?
Kétségkívül van bizonyos félelem ettől, tekintve például a németországi gazdák és fuvarozók hetek óta tartó tüntetését vagy az illegális bevándorlás okozta általános elégedetlenséget. Az európai elitre a közvélemény a rendszer fenntartójaként tekint, márpedig ha az emberek azt látják, hogy a rendszer kudarcot vall, akkor általában az ellen­oldalra szavaznak.

Milyen geopolitikai ambíciói lehetnek az EU-nak az átalakuló nemzetközi rendben?
Az Európai Unió szerencsétlen helyzetben van, kénytelen arra a kérdésre válaszokat keresni, hogy miként lehet fenntartani az uniós állampolgárok évtizedek alatt megszokott jólétét – erről a problémáról azonban nem illik hangosan beszélni. Az Egyesült Államok által garantált biztonság csökkenésével ugyanis felmerül az igény a védelmi kiadások növelésére, csakhogy a költségvetés amúgy is szűkös. Honnan lenne tehát pénz rá? Ráadásul rövid távon az egyik legsürgetőbb probléma a migránsválság kezelése, s e válságnak része, hogy sok bevándorló kihasználja az EU túlságosan is nagyvonalú jóléti rendszerét. Aminek a fenntartásához új adókra lenne szükség – ezzel az európai döntéshozóknak is szembe kell nézniük, beszélni azonban senki nem mer a problémáról.

Milyen szerep juthat e képletben Magyarországnak?
Magyarország abból a szempontból különleges helyzetben van az Európai Unión belül, hogy a vezetése átlátja a külső változásokat, illetve lehetséges következményeiket. Vegyük például azt, hogy az EU-ban egyedül a magyar kormány látta be, hogy őrültség teljes körű energiaszankciót kivetni Oroszországra, hiszen az unió ezzel a saját gazdaságának a fejlődését torpantja meg. A magyar kormány tehát tisztában van azzal, hogy ha a nemzeti érdekekre fókuszálva jól akar teljesíteni, fenn kell tartania egy formális, vagy mondjuk úgy, udvarias kapcsolatot egyes országokkal. Ez persze egyúttal népszerűtlenné is teszi Magyarországot egyes nyugati államok szemében, de jobb ma népszerűtlennek lenni, mint holnap szenvedni – ahogy mások teszik.

A Hungarian Conservative hírportálon korábban megjelent elemzésében Magyarországot hozza fel egyik példaként, amikor az amerikai haditengerészeti iskola professzorának, Nikolas K. Gvosdevnek azt a széles körben elfogadott elméletét ismerteti, miszerint bizonyos államok, amelyek „a globális rendszer varratánál helyezkednek el”, összekötők és közvetítők, valamint integrációs erővel és „pozitív kapcsolatok létrehozásának képességével” rendelkeznek. Mit jelent ez?
Gvosdev elméletének középpontjában az úgynevezett kulcsállamok állnak, amelyek a nagyhatalmak közötti stratégiai vetélkedés korszakában sokkal fontosabb szerepet vállalnak, mint ami a méretükből, a lakosságszámukból vagy a gazdasági erejükből adódóan elvárható lenne. A kulcsállamok egy-egy térség stabilitását alátámasztó szereplők, amelyek kiveszik a részüket az adott régió megszervezéséből, a globális gazdaság kulcsfontosságú kapcsolatpontjai, valamint a béke és a rend fenntartásához szükséges diplomáciai közvetítők. A kulcsállamok megfelelő működéséhez azonban szigorú feltételeknek is teljesülniük kell: határozottan realista és önérdekközpontú külpolitikai szemléletre van szükségük.

És Magyarország ilyen kulcs­állam, amely összekötő szerepet tölt be?
Igen, s ez akár meg is mutatkozhat a következő időszakban, például az év második felében, amikor Magyarország tölti be az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét. Az összekötő szerep azonban néhány kritérium függvénye: először is fontos, hogy az adott ország egyensúlyra törekvő, szoros kapcsolatot tartson fel mindenkivel, legyen szó az Egyesült Államokról, Kínáról, Indiáról vagy épp Oroszországról. Ez az összekötő szerep egyáltalán nem azt jelenti, hogy az ország mindenkire ráaggatja a „legjobb barát” címkét, vagy hogy állandóan a kamerák kereszttüzében kell bizonygatni a kapcsolatok jellegét – sokkal inkább azt, hogy minden tárgyalópartnerrel kész asztalhoz ülni, betartva a diplomáciában elvárt udvariasság szabályait. Hogy egy másik példát is felhozzak, kulcs­államként tekinthetünk például Azerbajdzsánra a Kaukázusban, amely Oroszország, Törökország és Irán metszéspontjában épp olyan fontos partnerként tekint Kínára, mint az Európai Unióra. Az ilyen kulcsállamok esetében mindenki azt akarja, hogy hozzá igazodjon. Ez természetes, hiszen ha a kulcs­állam a pálya egyik szegletébe szegezi a figyelmét, a pálya másik szegletében feszültség keletkezik. A kulcsállamok esetében azonban a lényeg az, hogy semlegesek tudnak maradni, és a saját érdekeik szerint mozognak a pályán. Ukrajna egyébként jó ellenpélda: geopolitikai pozícióját tekintve könnyen kulcsállammá válhatott volna, de nem így történt, pedig az ország elnevezése is erre utal, azt jelenti ugyanis, hogy határvidék.

Ha már Ukrajnánál tartunk, mit gondol, van esélye a győzelemre Oroszországgal szemben?
Szerintem a legfőbb baj, hogy az orosz–ukrán háborúról szóló diskurzusnak felerősödött az ideológiai olvasata. Az Egyesült Államok és általánosságban véve a Nyugat számára ugyanis ez egy „jó” háború, amely a demokrácia hívei és a tekintélyelvűek között játszódik. Ha tehát Ukrajna elveszti a háborút, az a képletükben olyan, mintha a Csillagok háborúját a rosszfiúk nyernék, aminek nem szabad megtörténnie, hiszen Hollywoodban mindig a jófiúk győznek. Másrészt ott munkál­kodik a háttérben a presztízs­faktor is. Az Egyesült Államok sokat beletett ebbe a háborúba, mondván, „meg tudjuk nyerni, meg tudjuk védeni a demokráciát a tekintélyelvű hatalommal szemben”. A retorikailag hangzatos megnyilvánulásoknak azonban következményük is van, ha ugyanis Ukrajna kínos módon elveszíti a háborút, akkor felmerülhet például Tajvanban is a kérdés: ezek szerint az Egyesült Államok nem tud megvédeni minket? És beszélhetnénk még a gazdasági következményekről is, hiszen rengeteg pénzt felemésztett a háború, de a kérdés, ami a legtöbb emberben felmerül, hogy miként lehet arcvesztés nélkül kilépni a pusztító konfliktusból.

A diskurzusnak meghatározó eleme Ukrajna háború utáni újjáépítése is…
Igen, de akkor kanyarodjunk vissza a beszélgetésünk elejéhez. Belső politikai feszültségek, infláció és migrációs válság feszíti a Nyugatot. További adósságot venne a nyakába? S honnan jön a pénz? Az adófizetőktől? Hajlandó lesz-e az adófizető adóemelést lenyelni, hogy Ukrajnának segítsen? Szóval én azt mondanám, ebben a tekintetben inkább pesszimista vagyok. Persze bizonyára lesz egy keretösszeg Ukrajna újjáépítésére, de valószínűleg ez a töredéke annak, mint amire hosszú távon szükség lenne. Hacsak Kijev nem teremti meg a saját lehetőségeit idővel, szó szerint eladva magát.

A szerző a The Hungarian Conservative újságírója.

Nyitókép: Mandiner-archív