„Egy-két csipkelődő megjegyzést leszámítva senki se kezd itt végeláthatatlan tirádába Putyinról, Orbánról, háborúról” – beszámoló Lengyelországból

„A világ egyik legszebb és legnehezebb nyelvét beszélem.” Sokaknak talán még most is ismerősen cseng az azóta már mémmé vált Soproni-reklám szövegrészlete Száraz Dénes előadásában. Sokféle fogadtatásban részesült a reklám, de magam is úgy gondolom, hogy különleges az anyanyelvünk.

Azt viszont egyáltalán nem gondoltam volna úgy két éve, hogy a világ második legszebb és legnehezebb nyelvét fogom tanulni: a lengyelt. Persze az, hogy kinek mi nehéz, száz százalékig személyes. Objektíve nyilván nem állja meg a helyét, hogy ez a szláv nyelv lenne az ezüstérmes, mindenesetre az ember óhatatlanul eltöpreng, amikor a családi, baráti összejövetelek alkalmával vissza-visszatér az a tréfálkozás, hogy aki ezt a két nyelvet tudja, az szinte már szupererő birtokában van.

Barátság

Nem vagyok híve a népcsoportokra kivetített sztereotípiáknak, akkor sem, ha pozitív hangvételűek – a lengyel–­magyar barátságot mégis egyből érezni, amint az ember az országba lép. Persze könnyű temetni a világ­politika eseményeinek tükrében, ahogy egyesek meg is tették a közéletben. Két dologgal azonban nem számoltak. Az egyik az, hogy a világpolitika is folyamatosan változóban van – még egy olyan helyzetet sem lehet egyértel­műen feketén-fehéren leírni, amilyen az orosz–ukrán háború, illetve Ukrajna feltétel nélküli támogatása. Legalábbis egy rövid epizódot tekintve biztosan nem. A második: előfordult már a történelemben, hogy a két baráti ország egészen más úton haladt. 

Például a második világháború idején azt gondolhatta az egyszerű ember, hogy végleges, be nem gyógyuló és meg nem gyógyítható sérülés következett be a két ország kapcsolatában. És minden valószínűség szerint most is tévedni fognak, akik hasonlót vizionálnak.

A tapasztalat alapján ugyanis ki­jelenthető, hogy a több száz évre vissza­nyúló jóbaráti, sőt testvéri viszony ezeket a botlásokat mind túlragyogja. Az átlag lengyel egyáltalán nem úgy áll hozzá, mint egy sztereotipikus ellenzéki aktivista, aki legszívesebben orrvérzésig menő vitákat folytatna elszigetelődésről és a történelem rossz oldalán való tartózkodásról. Egy-két csipkelődő megjegyzést leszámítva senki nem kezd támadó jelleggel végeláthatatlan tirádába 
Putyinról, Orbánról, háborúról.

Amiről már sokkal szívesebben elegyednek szóba, az – különösen az idősebb generáció körében – a történelem: Báthory István, a Jagelló-ház, I. Ulászló, az igazságos Mátyás. A régi nagy küzdelmek, a régi nagy segítségnyújtások és szövetségkötések. Ennél is gyakoribb téma a nosztalgia a rendszerváltozás előtti időkről, amikor a KGST-tagországok közti utazgatások jóvoltából számos lengyel jöhetett Budapestre vagy a Balatonra, és ott aztán – természetesen csak munka után, hiszen a szocialista jövőt építeni kellett – jöhetett a nagy ereszd el a hajam.

A fiatalabbak pedig Magyarország kapcsán legtöbbször a Sziget fesztiválra asszociálnak, s természetesen a gulyáslevesre vagy a lángosra. Hiába, 
a gasztronómia lingua franca, össze­hozza az embereket. Borítékolható, hogy emellett szóba kerül a pálinka vagy a finom magyar borok. Lengyelország almanagyhatalom, rengeteg almát exportál, és egyik nemzeti itala az almabor, a cydr. Ezenkívül a vodka a közkedvelt ital, valamint mézes változata, a miód pitny. Az a betekintés tehát, amelyet egy jófajta száraz vörösbor vagy fröccsnek való rozé, vagy körtéből, szilvából, meggyből készült pálinka jelent nekik a „déli italkultúrába”, mindig elégedett mosolyt fog kiváltani.

S ez az, ami egyébként jellemző a lengyelekre. Nem elsősorban a vendéglátásra és a segítőkészségre gondolok – bár az is fontos –, inkább arra, hogy ha megvan a szimpátia, akkor mérhetetlenül igyekeznek, hogy megteremtsék és meg is tartsák a kapcsolatot. Talán nem gondolnánk, de nagy súlyt fektetnek a hidak építésére, hogy legyen valami kötőszövet, ami által az ember egy pillanatig sem fogja magát úgy érezni, mint egy lakatlan szigeten.

Hogy mennyire lényegesek a kapcsolatok a lengyel társadalomban, az a család intézményében érhető tetten leginkább. Talán belátható annak a mondatnak az igazságtartalma, miszerint az ember annyi, mint az emberi kapcsolatai – a családjával, barátaival ápolt kötelékekből, az elhunyt szerettek emlékéből és a leendő kapcsolatok reményéből maradéktalanul összeáll. A lengyelek fokozottan e recept szerint élnek.

Közelség

Lengyelországban nincs olyan, hogy csak tíz percre beugrunk valamelyik rokonhoz meginni egy kávét, aztán már tovább is állunk, mert tenger a dolog. Itt a család megelőzi a tennivalókat. Ha van is tízezer elintéznivalónk egy napra, nem számít: a „tízperces” látogatás legalább két óra – gyorsan elmenni, rohanásban lenni udvariatlanság, s ha ilyet teszünk, hát készüljünk fel arra, hogy pletyka céltáblái leszünk. A legtöbb ünnep szintén családi. Mindenszentekkor például az a természetes, hogy az elhunyt szeretteik sírját az egész család meglátogatja, nagy­bácsik, nagynénik, nagyszülők, mindenki egyszerre. Nemigen van olyan, hogy külön-külön keressük fel a sírokat. Hasonló a helyzet karácsonykor: elképzelhetetlen az ünneplés az opłatek nevű karácsonyi ostya megosztása nélkül. 

A rokonok körbe-körbemennek a szobában, kifejezik hálájukat, jókívánságaikat a másiknak, és vesznek egy-egy falatot egymás ostyájából. És ha már tudjuk, mit takar egy „tízperces” látogatás, akkor mondani sem kell, micsoda nyüzsgést jelent a karácsony. Napokkal szenteste előtt megindul a készülődés, ami a pirog, a bigos, azaz a füstölt gyümölccsel ízesített töltött káposzta, a húsleves és az egyéb ünnepi ételek elkészítését jelenti. Hétfogásos vacsora nélkül ugyanis elképzelhetetlen az ünnep. Szintén nagy sikert tud aratni a lángos, a halászlé vagy más hagyományos magyar fogás. Amennyiben biztosra szeretnénk menni, érdemes valamilyen paprikás ételt választanunk. Nem egy világ választja el a lengyel konyhát a magyartól, de érezhetően óvatosabban fűszereznek, mint mi.

A közelségérzet nemcsak az ünnepek alatt vagy a családi programokban érhető tetten, de a leghétköznapibb dolgokban is, mondhatnánk azt is, hogy beitta magát a társadalomba. Például a lengyelek érezhetően nem kedvelik a tágas tereket. A házak, a szobák, a folyosók mind alacsonyabbak, keskenyebbek, szűkebbek, az embert óhatatlanul elfogja az az érzés, amelyet az angol általában a cosy jelzővel illet – hangulatos, barátságos, kényelmes, kuckós.

Persze ez a tágasságkerülés néha fejfájással jár, például amikor autóval kell közlekedni. A megfelelő követési távolság nem nagyon ismeretes a lengyel városokban. Akármilyen rutinja van az embernek a volán mögött, Lengyelországban arra fog eszmélni, hogy épp úgy kell figyelnie mindenre, mint friss jogsisként. Na és persze borítékolható, hogy parkolásnál is muszáj lesz centizgetnie, korrigálnia. A közelségből, közvetlenségből itt sem engednek: maximálisan ki akarják használni a helyet, így hiába tűnik mondjuk egy szupermarket parkolója ránézésre kisebbnek, mint Magyarországon, több autó fér el benne. A tanulság: érdemes lecserélni a nagy benzinzabálókat, vagy óvatosan manőverezni velük.

Függetlenség

A leírtak alapján talán nem meglepő az a megállapítás, hogy a lengyel néplélek másik legfontosabb karakterjegyét, a függetlenségérzetet is egyfajta közösségi lencsén át kell szemlélni. Az egyéni szabadság olyan szempontból nem értelmezhető általuk, mint mondjuk egy amerikai átlagember esetében, akinek aztán senki és semmi ne mondja meg, mihez van joga és mihez nincs. A közösség összehúzó ereje megakadályozza azt, hogy egyéni szigetekből álljon a társadalom.

A közösség függetlensége azonban bebetonozódott a lengyel kollektív tudatba. Ez nyilván érthető: szenvedésekkel van teli a történelmük, nemegyszer feldarabolták, megerőszakolták, felszántották, ide-oda ráncigálták az országukat. Nem leányálom Német­ország és Oroszország között létezni, és Lengyelország keményen megtanulta a leckét: szenvedni és harcolni kell a fennmaradásért, a hagyományokat ápolni kell, és továbbadni a következő nemzedékeknek.

Erre a fennmaradási ösztönre, erre a függetlenségvágyra emlékeznek például Varsóban minden augusztus elsején. 1944-ben ezen a napon robbant ki a varsói felkelés, amikor ötvenezer ember úgy döntött, hogy elege van a német megszállásból, és felszerelkezett kézifegyverekkel. Az eredmény ismeretes: a szovjet csapatok 1945. januári bevonulásáig a németek módszeresen lerombolták a város nagy részét. Erre emlékeznek az újjáépült, a feltámadt Varsó lakói, augusztus elsején megszólalnak a szirénák, kigyúlnak a fehér-vörös fáklyák, és mindenki megáll egy percre. Hatvan másodpercre megállnak kicsik, nagyok és szépkorúak, egyedülállók és családosok, akár gyalog vannak, akár metrón utaznak, akár autóban ülnek. Egy percre megáll az élet, hogy azokra emlékezzenek, akik elvesztették az életüket. Az ember óhatatlanul libabőrös lesz – aki egyszer átélte, annak beleég a tudatába, és nem felejti el.

A 20. századi atrocitások csak muníciót adtak ahhoz, hogy a lengyel néplélek bizonyosságot nyerjen: egyik történelmi ellenlábassal sem tanácsos puszipajtási viszonyban lenni. Orosz­országgal semmiképp, és ezt a vélekedést Ukrajna tavalyi megtámadása tovább szilárdította. Hasonló érzések vannak Németországgal kapcsolatban is, maximum a hangvétel egy hajszálnyival diplomatikusabb nyugat felé – de ez csak a látszat. Lengyelország a traumákból levonta a következtetést: ha nem akarja, hogy ide-oda ránci­gálják, akkor erősnek kell lennie, erős gazdasággal, erős hadsereggel, erős szuverén hanggal.

Persze az élet mindig bonyolult és komplex, így a képhez az is hozzátartozik, hogy a függetlenség értelmezése nem egy monolit, objektív dolog – és itt akkor kis kitérőt kell tennünk a politikai helyzetre. Hogy miről is van szó, az elsősorban a nemzedéki különbségekben érhető tetten. Az idősebbek között általánosságban véve jóval nagyobb hangsúlyt kap Lengyelország szuverenitása és a tény, hogy ne kelljen félni se az orosz medve árnyékától, se az EU-n belüli német nyomás­gyakorlástól. Ezekben a generációkban ráadásul még él a szovjet elnyomás képe, amely az erős hagyományú katolicizmust csak tovább szilárdította az emberekben.

Az élet iróniája, hogy a fiatalabbak, különösképpen a nők a közelmúltban épp a katolikus egyházzal szemben élték meg a függetlenségüket. A szigorú abortuszszabályozás, amely már halálesettel is járt, érezhetően csúnyán félrement a kormány szempontjából. A Jog és Igazságosság párt az egyháznak kívánt gesztust tenni a törvénnyel, valószínűsíthetően abban is bízva, hogy újabb ultrakonzervatívok szavazatait gyűjtheti be. Nem sikerült: a nők egy nagy része vagy Donald Tusk koalíciója, vagy a Harmadik Út szövetség felé fordult, és megbüntette a kormánypártot. Kimondták, hogy ez az ő függetlenségük. Most a lengyel katolikus egyháznál és a konzervatív politikai erőknél a labda, hogy miként fogják ezt kezelni.

Mindenesetre akármit hoz is a politikai helyzet, az kijelenthető: Lengyel­ország itt van. Túlélt, feltámadt, és egyre erősödik. Mindeközben pedig nem felejt. Ez nemcsak a történelmi traumákra igaz, de a testvéri kötelékekre is. Így volt ez több száz éven át lengyelek és magyarok között. Legyen így még további évszázadokig: értékeljük, becsüljük meg lengyel testvéreinket!

Nyitóképen: Kigyulladnak a fáklyák: varsóiak emlékeznek az 1944-es felkelésre. Fotó: AFP / JAAP ARRIENS