Ennyi csak, mit Ukrajnának adhatunk

„Ha csak azt a kérdést tesszük fel, hogy eldöntheti-e egy szuverén ország népe, melyik szövetségi rendszerhez akar csatlakozni, a válasz pedig az, hogy sok áldozat árán, de igen, akkor ami tegnap történt, az előttünk zajló történelem ugye, a szabadság iránt lelkesedő európaiként eltölthet minket némi örömmel.

Jobb lenne, ha nem is kellene feltennünk több kérdést.

Ugyanis az ellenérvek egy része is jogos. Ukrajna aligha kész a tagjelöltségre, békeidőben fel sem merült volna a csatlakozási tárgyalások megkezdése, érthető módon háborodnak fel Bosznia-Hercegovinában, hogy ha a területének egy részét nem ellenőrző Ukrajna és Moldova kell Európának, akkor ők miért nem. A korábbi elvárások feladása, a precedens nélküli döntés persze indokolható geopolitikai érvekkel és a szimbólumok fontosságával, de talán az őszinte magyarázat az lenne, hogy hősök vagytok, mi pedig az igazság oldalán akartunk állni, de most csak ennyi, amit adhatunk.

Egyelőre még a pénzről sem sikerült megegyezni. Nem tudjuk, nem is fogjuk megtudni, hogy a magyar miniszterelnök tényleg egyedül vétózta meg az uniós költségvetés bővítését, vagy mások, például a pénzt a saját háza táján sem találó német kancellár vétóját vette a nevére. Ukrajna támogatása nyilván nem fog leállni, valahonnan lesz forrás, ha nem is négy, de a következő egy évre, azonban ha továbbra sem jönnek az ukrán sikerek, egyre többen kezdenek majd beszélni arról, hogy meddig és pontosan mit is finanszírozunk.

Az azonban biztosnak látszik, hogy a nyugat nem tud, nem is akar annyit adni, ami elegendő Ukrajna győzelméhez. A népnek, akinek ma nagyrészt azért kell háborúznia, mert a nyugat felé akart fordulni, csak a reményt adhatjuk meg arra, hogy ha majd egyszer elhallgatnak a fegyverek, szabad útjuk lesz a nagy közös Európába. Hogy tíz vagy ötven év múlva, nem tudom, hogy lesz-e még akkor Ukrajna, meg nagy közös Európa, remélem.

Idén az ukránok nem nagyon örülhettek semminek. Talán ez a remény is valami.”

Nyitókép: ANATOLII STEPANOV / AFP