Aki megjósolta a háborúba fulladó Ukrajna-konfliktust – olvassunk most Brzezinskit!

Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész

Válság idején általában azzal kezdődnek a krízis megoldására irányuló erőfeszítések, hogy akik ezen dolgoznak, visszanyúlnak a gyökerekhez. Előveszik a „szent könyveket” vagy történelmi példákat, párhuzamokat keresnek és igyekeznek megállapítani, hogy a korább megoldások, lépések mennyire alkalmazhatóak az adott probléma kezelésében.

Az ukrán konfliktus nyomán felrémlett: jó régen olvastam valamit arról,

vagy hogy Ukrajna elengedhetetlen Oroszország szempontjából, lakossági, gazdasági, és erőforrások szempontjából. Figyelembe véve, hogy az orosz flotta azért nem épített korvettnél nagyobb hajókat az utóbbi években, mert még az ezek meghajtásához szükséges gázturbinákat is a mikolajevi ukrán Zorja-Masprojekt szállította, nem nehéz belátni a fentiek igazát.

Zbigniew Brzezinski volt amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó is írt erről A nagy sakktábla című könyvében. Mivel a művet megjelenése környékén, a friss NATO- és a közeli EU-csatlakozás idejében, olyan 2000-2002 környékén olvastam, bizonyos részei már meghaladottnak tűntek, egyes észrevételei pedig teljesen ellentmondtak a korszakban tapasztaltaknak, ezért akkor nem voltam túl jó véleménnyel róla. Mindössze az Ukrajnával kapcsolatos megjegyzése maradt meg bennem.

No meg az, hogy

és a követendő amerikai stratégiát.

Az alábbiakban azokat a részeket sorolom fel, amelyek a könyv újraolvasása során szó szerint mellbe vágtak, és nem bírtam megállni, hogy röviden ne kommentáljam. Az oldalszámok az 1999-es magyar kiadásra hivatkoznak (Budapest, Európa Kiadó).

Jöjjenek hát Brzezinski kilencvenes évekbeli gondolatai!

*

„Röviden az Egyesült Államok számára az eurázsiai geostratégia a geostratégiailag dinamikus országokkal szembeni tervszerű politizálást, illetve a geopolitikailag esetleg katalizátor szerepet játszó országok óvatos kezelését jelenti, összhangban azzal, hogy rövid távon meg akarja őrizni példátlan globális hatalmát, hosszú távon pedig át akarja alakítani azt egy növekvő mértékben intézményesített globális együttműködéssé. Ősi birodalmak kegyetlenebb korát idéző kifejezésekkel élve a birodalmi geostratégiának három kulcsfontosságú tényezője van: elejét venni a vazallusok közötti bárminemű paktálásnak, fenntartani függő helyzetüket, megvédelmezni a szövetségeseket, és elérni, hogy továbbra is szófogadóak legyenek. Végül pedig megakadályozni, hogy (a határon és szervezeten kívüli - SB) barbárok szövetségre lépjenek egymással (és ezáltal a birodalom katonai fölényét fenyegessék – SB.)” – 56. oldal

Ez tiszta beszéd. A Pax Americana birodalmi vonásait eddig a demokrácia és a szabadság eszméjének terjesztése elfedte. Hogy a NATO milyen szerepet játszik a fentiekben, illetve az európai hadseregek kritikán aluli állapotában, annak megítélését az olvasóra bízom. Mielőtt azonban a fentieken bárki felháborodna, gondolja végig, hogy milyen volt a látszatra mindössze a kötelező minimumot adó szovjet megszállás alatt élni, vagy milyen most a szilovik oligarchák által dominált Oroszországban. És hasonlítsa össze a Kádár-féle puha diktatúrára hasonlító jelenleget mutató Kaliforniával. Hol jobb még mindig élni? Mert a woke ideológia összeomlására van esély, megvan még a lehetőségünk, hogy visszaforduljunk és a nyugati civilizáció alapjaihoz visszanyúlva visszatérjünk a normalitáshoz.

*

„Talán a legveszélyesebb forgatókönyv (az amerikai hegemóniára – SB) az lenne, ha létrejönne egy Kínából, Oroszországból és esetleg Iránból álló nagy koalíció, egy olyan „hegemóniaellenes” szövetség, amelyet nem az ideológia, hanem az egymást erősítő sérelmek tartanának össze. Ez nagyságában és kiterjedésében az egykori kínai–szovjet tömb fenyegetettségére emlékeztetne, bár ezúttal valószínűleg Kína járna az élen, Oroszország pedig csak követné. Ennek az egyelőre távoli még veszélynek az elhárítása megkívánja, hogy az USA egyszerre tegyen tanúbizonyságot geostratégiai ügyességéről Eurázsia nyugati, keleti, és déli peremvidékén.” - 77. oldal.

Itt jegyezném meg, hogy Brzezinski Jimmy Carter, tehát egy demokrata elnök tanácsadója volt, leírása mégis jelentősen hasonlít Trump elnök geopolitikai stratégiájára. Bár tagadhatatlan, hogy Kínával szemben Trump lépett fel először határozottan, ezzel együtt megkísérelte rendezni az orosz kapcsolatokat, elkerülendő egy fenti szövetség létrejöttét. Vitathatatlanul jelentősen gyengíti Trump érdemeit, hogy eközben felrúgta az Iránnal létrejött, amúgy is recsegő-ropogó megállapodást, így elkerülhetetlenül hozzájárult ahhoz, hogy ez a hármas szövetség megerősödjön, amint azt Irán felvétele a jelenleg még tényleges tartalom nélküli Sanghaji Együttműködési Szervezetbe (SCO) is jelzi. Ezen gondolattal kapcsolatban

Brzezinski a 160. oldalon is megjegyzi, hogy

A fentieket kiegészítve az élesen oroszellenes, Kína felé pedig kétértelmű politikát folytató Biden-elnökséggel, nem túlzás kijelenteni, hogy megjelent a geopolitikai „tökéletes vihar”, hogy egy vonatkozó amerikai kifejezést idézzek.

*

Brzezinski a következőket is megfogalmazza:

„A probléma azonban az, hogy igazán európai Európa nem létezik. […] A nyers valóság az, hogy Nyugat-Európa – és mind nagyobb mértékben Közép-Európa is – amerikai védnökség alatt áll, s a szövetségesek az ókori vazallusok és hűbéresek helyzetét idézik.

A dolgokat tovább súlyosbítja Európa életerejének egyre inkább mindent átható hanyatlása (1997! - SB). Mind a létező társadalmi-gazdasági rendszer, mind az európai identitás kialakulóban lévő érzése sebezhetőnek tűnik. Számos európai államban megfigyelhető az önbizalom válsága, az alkotóerő elvesztése, valamint egyfajta befelé figyelés, amely elszigetelődéshez és a világ jelentősebb dilemmáitól való elforduláshoz vezet (ez utóbbiban nem lett igaza Brzezinskinek – SB). Nem világos, vajon az európaiak többsége akarja-e, hogy Európa nagyhatalom legyen, és az sem, vajon készek-e ennek érdekében megtenni, amit kell. Az Európában tapasztalható – egyébként csekély mértékű – Amerika-ellenesség sok cinizmust tartalmaz: Európa elítéli az amerikai hegemóniát, ugyanakkor jól érzi magát annak védelmében.” – 81-82. oldal

Az európai életerő hanyatlását, és a vazallus szerepet az elmúlt hónapok fényében nehéz lenne tagadni. Ez azonban nincs, ez sincs kőbe vésve. Jelenleg minden változik, és mintha az újraéledő francia-német tengely felismerné végre azt, ami sokunknak az elejétől nyilvánvaló volt, hogy ez a konfliktus semmilyen szempontból nem szolgálja az EU érdekeit.

Ami a gazdasági hanyatlást illeti, nos azt némileg lassította Közép-Európa frissen függetlenné vált országainak a szabad rablás szintjén történő bekebelezése, piacainak felvásárlása (már ahol hagyták, lásd a lengyel Lidl-árakról írt cikket a Világgazdaságban.

Ami pedig magát az Európai Uniót mint geopolitikai szereplőt illeti,

Persze a főképviselő pozíciójának létrehozásával úgy tűnt, a kérdés megoldódott, de aki azt hiszi, hogy a pozíció mindenkori betöltője a fenti tengely jóváhagyása nélkül cselekszik, az finoman szólva is el van tévedve.

*

Még egy gondolat Brzezinskitől:

„Európa ügyét egyre nagyobb mértékben az Európai Közösség, és utóda, az Európai Unió által létrehozott nagy méretű intézményes gépezet bürokratikus lendülete tartja életben. Az egység gondolata még mindig jelentős össznépi támogatást élvez, ez azonban kezd kihűlni (1997! – SB), hiányzik belőle a szenvedély és a küldetéstudat. Általánosságban a mai Nyugat-Európa azt a benyomást kelti, hogy problémákkal küszködő, irányt vesztett, jólétben élő, mégis belső problémáktól terhes társadalmak halmaza, amelynek nincs jelentékeny, közös jövőképe. Az európai egyesülés egyre inkább csak folyamat – és nem nemes ügy. […]

Ez az állapot az Egyesült Államok számára különleges alkalmat teremt a döntő beavatkozásra. Szükségessé teszi, hogy Amerika elkötelezze magát Európa egysége mellett, máskülönben az egységesítés zátonyra futhat, és fokozatosan akár ellentétes irányt is vehet. Az Európa építésében vállalt bármiféle hatékony amerikai együttműködésnek egyértelmű elképzeléseken kell nyugodnia a tekintetben, hogy Amerika milyen Európát szeretne, és milyet hajlandó támogatni; például egyenlő partnert, vagy kisebb szövetségest, illetve milyen nagyságú Európai Uniót és NATO-t. Szintén kívánatos, hogy óvatosan kezelje Európa két fő építőmesterét.” – 83. oldal.

Amikor Brzezinski „a szenvedély és a küldetéstudat” hiányáról beszél, egyrészt nyilván a britekben a folyamattal szemben már akkor is meglévő ellenkezésre gondol, másrészt az amerikai kivételesség (american exceptionalism) néven ismert európai politikai hitvallás hiátusát ismeri el, visszautalva arra, hogy Európa nem akarja felvállalni nagyhatalmi státuszát. Ennél sokkal érdekesebb viszont, ami az európai bürokrácia szerepéről szól.

Végül az, hogy az USA, egész pontosan annak demokrata vezetése milyen szerepet szán Európának, az lassan-lassan, de mindenki számára kezd egyértelművé válni.

*

Rátérve az egész eszmefuttatást kiváltó, „Oroszország nem igazi nagyhatalom Ukrajna nélkül” gondolatra, Brzezinski több mint 50 oldalon keresztül foglalkozik az általa eurázsiai fekete lyukként nevezett problémával, benne a két ország összetett kapcsolatával; és itt némileg megdöbbentő módon olyan kérdések is visszaköszönnek, amelyekhez hasonlókat Putyin elnöktől hallhattunk nemrégiben.

„Az eurázsiai sakktáblán új és fontos térségként megjelenő Ukrajna geopolitikai pillérnek tekinthető, mivel független országként való puszta léte segít Oroszország átalakításában. Ukrajna nélkül Oroszország többé nem eurázsiai birodalom. […] Azonban, ha Moszkva visszanyeri az 52 milliós (1997!), erőforrásokban gazdag – és még fekete-tengeri kijárattal is rendelkező – Ukrajna feletti uralmát, akkor automatikusan újra birtokába kerülnek azok az eszközök, amelyek Európára és Ázsiára kiterjedő hatalommá tehetik.” – 65. oldal.

A 118. oldalon látható ábra még messzebbre tekint előre, és Franciaország, Németország, Lengyelország mellett

*

Brzezinski talán leglátnokibb észrevételei (és itt találhatóak meg a párhuzamok Putyin elnök Ukrajnával kapcsolatban tett kijelentéseivel) az alábbiak:

„(Oroszország számára – SB) a legtöbb problémát Ukrajna elvesztése okozta. A független ukrán állam megjelenése egyrészt megkövetelte, hogy az oroszok újragondolják politikai és etnikai hovatartozásukat, másrészt alapvető geopolitikai visszalépést is jelentett az orosz állam számára.” – 126. oldal.

Ez ugyanis a drasztikus változásokat okozott az orosz nemzettudatban, különösen úgy, hogy Ukrajna volt az egyik fő motorja a Szovjetunió felbomlásának és a Független Államok Közössége nevű utódjának gyengeségében. Ráadásul a Krím-félsziget támaszpontjairól szóló megállapodás előtt nemcsak Oroszország kiszorulását jelentette a Fekete-tengerről, hanem visszatérést a nagyjából 1600-as években fennállt határokhoz.

*

Az i-re a pontot azonban az Oroszországgal foglalkozó rész végén a 167. oldalon teszi fel Brzezisnki.

„A legfontosabb azonban Ukrajna. Az EU- és NATO-bővítés folyamán Ukrajna abban a helyzetben lesz, hogy választhat: akar-e tagja lenni valamelyik szervezetnek. […] Bár ez eltart egy ideig […], a 2005-2015 közötti időszakot jelöli meg […] Ukrajna fokozatos bevonására. […] Ezzel szemben (a közép-európai országok NATO-tagságánál – SB) Oroszország összehasonlíthatatlanul nehezebben fog beleegyezni Ukrajna NATO-tagságába, mivel ez azt jelentené, hogy annak sorsa már nem kötődik szervesen Oroszországéhoz.”

Valóban látnoki szavak.

S hogy mit lehet most tenni? Azon e háború sújtotta év vége felé mindenkinek el kell gondolkodnia, döntéshozóktól, tanácsadóktól az egyszeri olvasókig, E sorok írója egy újabb véleménycikkben fejti majd ki nézeteit erről.

Nyitóképen: Zbigniew Brzezinski 2009-ben (MANDEL NGAN / AFP)