Osztovits Pál írása

Az elmúlt két hónap EU-szerte a blokk jövőjéről szóló konferencia által gerjesztett hullámokról szólt. Különféle értelmezések láttak napvilágot, a legharsányabb kampány pedig az Európai Tanácsra jellemző konszenzusos döntéshozatal megszüntetésével kapcsolatban indult.

Június második felében a magyar pártok is előálltak javaslatukkal az Országgyűlésben. „Az Európai Unió jövőjével kapcsolatosan képviselendő magyar álláspontról” című iromány tizenkét pontja recept, amelyet az EU-nak érdemes kiváltania, ugyanis a Fidesz-KDNP irományának tizenkét pontja egyúttal tizenkét problémafelvetés is.

Cikksorozatunk első részében arról írtunk, hogy az EU-t meghatározó, „az európai népek közötti egyre szorosabb egység" víziója öncélúan értelmezve épp a kontinens békéjét szavatoló egységet fenyegeti. Cikksorozatunk második része az EU adósságfelvételével kapcsolatos problémákról, a harmadik a nemzeti kisebbségek Európában játszott szerepéről, a negyedik az uniós hatásköri kérdések újragondolásáról szólt. Az ötödik részben az európai integráció keresztény gyökereit jártuk körbe, a hatodik cikkünk a tagállami kormányok és a nemzeti parlamentek jogalkotási feladatkörét érintette. Hetedik elemzésünk Európa demográfiai helyzetéről, a nyolcadik az Európai Bizottság politikai és ideológiai semlegességéről szólt, míg legutóbbi cikkünk a Nyugat-Balkán európai perspektívájáról szólt.    

Cikksorozatunk következő részében Európa katonai képességének fejlesztéséről, illetve a közös európai hadseregről írunk.

„Európának képesnek kell lennie arra, hogy megvédje magát. Katonai képességeit, ennek alapjául szolgáló ipari kapacitásait erősíteni kell, és az európai biztonság letéteményeseként közös európai hadsereget kell felállítani.”

Charles de Gaulle tábornok hangos és határozott ellenzője volt a projektnek, amely most mégis olyan politikai szereplők támogatását tudhatja maga mögött, akik sok kérdésben (főleg a szuverenitás melletti kiállás tekintetében) okkal nevezhetik magukat a francia tábornok szellemi utódjainak. 2022-ben határozottan kijelenthetjük, hogy a kérdés nemcsak aktuális, hanem egyre inkább sürgető is, és döntés hiányában az egyre nagyobb katonai veszélyek mellett a gazdasági ellényegtelenedés is fenyegeti az Öreg Kontinenst. 

A brexitet követően a kontinens hadereje jelentősen lecsökkent, míg a menekültválság előrevetítette, hogy Európát újabb, tartós kihívás elé állította a történelem, melyre előbb vagy utóbb elkerülhetetlen egy közös válasz adása. A fenti két okot Orbán Viktor már a 27. Bálványosi Szabadegyetemen, 2016-ban felvázolta, és hozzátette: „adja a Jóisten, hogy ne legyen szükség” a hadsereg felállításához szükséges hosszú idő alatt egy olyan európai haderőre, amely az angolszászok és az oroszok nélkül is működik. 

A közel hatéves beszéd ijesztő aktualitással cseng, és ami 2016-ban jóslat volt, az napjainkra fenyegető valósággá vált. A Trump-elnökség óta válságjeleket mutató NATO tömörülés mellett egyre többen érzik szükségét az uniós hadsereg felállításának, a németországi csapatkivonásokat követően ugyanis bizonytalanná vált, hogy az Egyesült Államok meddig lesz hajlandó egy esetleges katonai konfliktus esetén európai szövetségesei érdekét előtérbe helyezni. A háború pedig már itt van a szomszédunkban...

Nem beszélve arról, hogy

A katonai fenyegetés elleni védelem mellett egy közös európai hadsereg alkalmas lenne többek között a menekültválság eredményesebb kezelésére, a tagállamok tehermentesítésére, pontosabban a terhek egyenlőbb elosztására. Az uniós Szerződések tartalmazzák azt a kölcsönös védelmi záradékot, amely hasonlít az Észak-atlanti Szerződés 5. cikkében foglalt kollektív védelemre, így az EU-nak már adott az az alap, amire építkezhetne a jövőben. 

A stratégiai szuverenitás megteremtése közös cél Európában 

Hasonló jelentőséggel bír Európa nagyhatalmi szerepének megőrzése. Amikor az ’50-es években a koreai háború kitörésének hatására (és az ennek hatására tovább fokozódó, szovjet agressziótól való félelem következtében) először terítékre került egy közös európai hadsereg felállítása, aligha sejthette bárki is, hogy nem sokkal több, mint fél évszázad múltán a történelmi nagyhatalmaknak tekinthető Nyugat-Európai államok önállóan egyre jelentéktelenebb képviselőivé válnak a világpolitikának.

Be kell látni, hogy a már sokat tárgyalt tagállami szuverenitás mellett az Uniónak egy új kihívással is szembe kell nézni, és ez nem más, mint a kontinens szuverenitása.

Ezt a problémát pedig tartósan és eredményesen nem lesznek képesek kezelni a tagállamok önállóan. Platformot kell teremteni a kifele mutató, egységes érdekképviseletnek, és ismételten határozott színt kell adni Európa hangjának a világpolitika színpadán. 

Az összetett helyzetre természetesen a megoldás sem egyszerű. Az európai haderő nem elégséges, de talán ki lehet jelenteni, hogy szükséges eleme az Öreg Kontinens talpra állításának. És be kell látni, hogy tagállami szuverenitásról egy idő után aligha lehet beszélni stratégiai szuverenitás nélkül. A stratégiai szuverenitás az EU mozgásterét hivatott növelni globális szinten. Amennyiben ugyanis Európa a világban játszott szerepéről képes stratégiai szemleletmóddal gondolkodni, úgy az Egyesült Államok, Kína és Oroszország által dominált világban is érvényesíteni tudja majd saját érdekeit. 

Az EU-nak arra kell nagyobb hangsúlyt fektetnie, hogy az uniós tagállamok kapacitásbővítése sikeres legyen, hogy ezzel hatékonyan fel tudják venni a versenyt a geopolitikai rivalizálások közepette. Az integráció biztonságpolitikai bővítése hiányában viszont nemcsak a döcögő politikai együttműködés, hanem a mindenki számára üdvös gazdasági integráció eredményei is veszélybe kerülnének.

Borítókép: Mohssen Assanimoghaddam / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP