Az ördög masírozása – mariupoli emlékszilánkok

Nyitókép: kutyát sétáltató pár Mariupol tengerpartján 2022. február 23-án, a háború kitörése előtti napon (Aleksey Filippov / AFP)

Sokszor voltam Ukrajnában – nem csak a Kárpátok bércei alatt, hanem a végtelen nagy sztyeppevidéken, messze a hegyeken túl. Sőt, a Dnyeper folyón is túl, ahol a nyelv és a kultúra más, mint nyugaton.

A falvak ritkán követik egymást, és magyar szemmel általában nagyon szegények. Nincs nagy változatosság, délen egyes részek az Alföldre emlékeztetnek, a messzeségbe vesző búzamezőkkel. Sokszor felsejlett előttem az ukrán zászló, alul az érett búza sárgájában és felül a végtelen kék égben.

Utoljára télen jártam az e sorok írásakor jórészt már elfoglalt Mariupolban. Az Azovstal gyártelep, az ukrán kézben lévő utolsó pont még kitart: elképzelni sem lehet, milyen drámák zajlanak a föld alatti folyosókon. Akkor, a front közelsége ellenére a majdnem félmilliós város élt, nyüzsgött. A kikötő melletti homokos, buckás partot ugyan elaknásították és harckocsi-akadályokat telepítettek rá,  de egyébként normálisnak tűnt minden.

Mariupoli tengerpart (a szerző videója)

Ukránt nem nagyon lehetett hallani Mariupolban, csak az orosz visszhangzott mindenfelé. A tenger felé vezető széles Béke úton sétáltunk, aminek a középső szakaszán állt a város talán leglátványosabb épülete, a színház.

Ma már kiégett rom: nem tudni, hányan lelték ott a halálukat, azt sem, hogy miért.

A háború köde fed minden eseményt, ami az elmúlt lassan két hónapban a városban történt. Egyszer talán kiderül, miért kellett megsemmisülnie a színháznak. Csak az a biztos, hogy

Testvérháború ez, talán ezért ilyen kegyetlen, és van benne egy polgárháború is. Nem tudjuk, hogy hányan támogatták Ukrajnát vagy éppen Oroszországot a városban az ostrom előtt. 

Mariupoli tengerpart a háború előtti napon (Aleksey Filippov / AFP)

Mariupol nem volt igazán szép város, nem is volt különösebben gazdag. De a háború árnyékában is boldognak tűnt 2016 szürke telén. A színházból elegáns emberek jöttek ki mosolyogva, a szállodában sem volt hiba, a katonák, akik kísértek minket, szinte a barátaink lettek. Nyitott, vendégszerető embereket ismertünk meg mindenhol.

Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy a frontvonal melyik részére menjünk. De végül a tengerpart mellett döntöttünk. Ez volt a legközelebb, az biztos. A Mariupol melletti Shyrokynét az Azov önkéntes zászlóalj katonái foglalták el még 2015-ben a szeparatisták csapataitól. Azóta, majdnem két éve ukrán kézben volt a kis település. Egy félig betört ablakú, zárhatatlan ajtójú amerikai terepjáróval vittek ki a háborús zóna forró részébe.

Itt már volt tét. Persze maga Mariupol is bőven az oroszpártiak tüzérségének lőtávolságában volt, de a várost nem nagyon bántották már egy ideje a szeparatisták. Saját rokonaikat, ismerőseiket is lőtték volna. De amikor a végtelen lakótelepek utolsó sorát is elhagytuk, véget ért a lakosság adta védelem.

Ha hisszük, ha nem, a polgári lakosság ma védelem a katonáknak. Egy olyan korban, amikor mindenkinek van fényképezőgépe a telefonjában, semmi sem marad megörökítetlenül, minden pillanatok alatt felkerülhet az internetre, és fegyver lehet belőle. Szó szerint bejön a nappalinkba, nagyképernyős, HD-felbontású tévék közvetítik. Hihetetlen sok felvétel kerül a YouTube-ra. Bárkiből, de tényleg bárkiből lehet haditudósító. Régen is létezett persze ez a jelenség, már a középkorban is rajzokat készítettek a harcokról, várakról, és mindegyik háborúzó fél elmondta a saját történetét.

Kihasználták ezt mondjuk az Azov gárdistái? Védték magukat a polgári lakossággal?

Az, hogy így, ennyire közvetlenül háborút még nem láthattunk, mint 2014-től Ukrajnában, nem jelenti azt, hogy tudjuk is, mi történt valójában. 

Az Azovstal acélműve az áprilisi háborús napokban (Ilya Pitalev / Sputnik / Sputnik via AFP)

A táj kelet felé haladva nem volt szép: a göcsörtös bokrok, fák, az elhagyott házak, a levegőben vezetett rozsdás gázvezetékek szomorúvá tették. De aztán a távolban felcsillant az Azovi-tenger tükre. Az ukrán katonák hangosan beszélgettek sokáig, de a tenger láttán elcsendesedtek. Most már tényleg közeledtünk a frontvonalhoz. 

A település szélén álltunk meg. Shyrokynét azóta elfoglalták az oroszok vagy a szeparatisták katonái, valamikor 2022 márciusának elején. De ekkor még szilárdan ukrán kézben volt. A kommandósok, az Alfa csoport tagjai mentek be először, bár tudtuk, hogy az oroszok azért vagy egy kilométerre vannak, tehát tőlük közvetlenül nem kell tartanunk. Csak a tüzérségüktől.

Sokkolva néztem a két-háromszintes, modern, egykor szép épületeket. Minden ablakuk kitört, homlokzatukat gránáttalálatok és sorozatok csipkézték.

Rádöbbentem, hogy ez nem igazán a falu, hanem az üdülőtelepe. Egy kis Siófok, ez volt az első benyomás. Itt más ukrán falvakkal ellentétben látszott a jómód. A telep a tengerrel párhuzamos magaspart tövében feküdt, hamar rájöttem, ez nem is annyira Siófok, hanem inkább Balatonkenese. A meredeken leszakadó domb ugyanúgy valamilyen löszös, homokos anyagból állt. 
A főúton mentünk be, lassan haladva, óvatosan előre keleti irányban, a front felé. Az útról vagy egy tucat, a partra merőleges utca nyílt, és pont úgy, mint sokszor a Balatonnál, gyorsan a strandnál végződtek. Az egyiknél megálltam és kinéztem. A szürke tengerről erős szél fújt, a tarajos hullámok dübörögve vetődtek ki a homokos partra.  A napernyővázak, melyekről a téli viharok letépték az anyagot, de a fém megmaradt, felfordult napozóágyak és asztalok jelezték az egykori normalitást.

Arra gondoltam, hogy pár éve, 2013 nyarán itt még családok fürödtek az Azovi-tenger sekély, gyorsan felmelegedő vizében. Élvezték a nyarat, a gyerekek sikongattak, labdáztak. Szinte láttam őket.

A normalitás aztán 2014-ben egy pillanat alatt eltűnt. Májusban, a szezon kezdetén lehet, hogy néhány ember lejött az üdülőjébe. Nem tudom. Aztán a Mariupoltól csak 11 kilométerre lévő telep a szeparatisták uralma alá került, ahogy maga a nagyváros is. Mariupolból júniusban az ukrán önkéntesek, a híres-hírhedt Azov zászlóaljtól és a Dnyepro-1 alakulattól kiverték az oroszpártiakat, de Shyrokynében ott maradtak egészen 2015 júliusáig. A fél évig tartó harcokban a település elképesztő károkat szenvedett, és vagy kétszáz katona halt meg érte. Végül itt az ukránok, pontosabban az Azov önkéntesei nyertek. 

Azóta béke volt, a front nem mozdult. Ezért is jöttünk ide, itt nem lesz baj. Északabbra, a donyecki reptér mellett egy előző frontlátogatáskor megfuttattak egy kicsit a szeparatista mesterlövészek. Most valami békésebbre vágytunk.

Bumm.

Pár másodperccel később a srapnelek és földdarabok kopogását hallottuk, ahogy a tetőkre estek tőlünk nem messze. Az egész csapat ösztönösen rohanni kezdett, egy ház mellett találtunk fedezéket.

Ilyenkor az ember először nem hiszi el, hogy ez megtörténhet. Frontvonal közelében vagyunk, de mégis, nemzetközi megfigyelőre nem lehet csak úgy rálőni. Mert ez csináltuk, jártuk Ukrajnát és próbáltuk megérteni, mi folyik. Aztán arra gondoltam, hogy nehogy komolyan megsebesüljek. Több eszembe sem jutott. Ahogy a fal mellett guggoltunk, szinte belesimulva az épületbe, hitetlenkedést éreztem.

Nem először voltunk frontvonalon, halottunk lövéseket, de ilyen közeli robbanást még sohasem. Mégis mennyi ennek az esélye, kérdeztem magamtól? Ekkoriban elég kevés incidens volt, havonta csak néhány katona halt meg mindkét oldalon, pedig a szétválasztó vonal sok száz kilométeres volt és a két oldalon közel százezer ember nézett egymással farkasszemet.

Miért lőnének ránk, lengyelekre, magyarokra, szlovákokra, csehekre az oroszok? Hogy négy országot is magukra haragítsanak?

A második és harmadik robbanás gyorsan jött. Kopp-kopp, csapódtak be a fém és földdarabok. A robbanóanyag szagát is éreztük. Nem mozdultunk, nem lett volna sok értelme. Néztem, hogy az utca túloldalán az egyik épület ajtaja ki van szakadva. Oda be lehetne szaladni. Látszott egy mosógép sziluettje, valaki bizonyára el akarta lopni, de aztán otthagyta az ajtó előtt. Ezeket a házakat nem csak szétlőtték, de ki is fosztották. 

Hallottuk, ahogy az ukránok rádióznak. Valaki azt mondta, hogy csak aknákat robbantgatnak a magasparton, nem ránk lőnek. Jött egy negyedik robbanás is, aztán egy katona megerősítette, ezek kontrollált robbanások. Az ukrán utászok érezték úgy, hogy feldobják a napunkat. Hülye külföldiek, minek jönnek ide?

Szívjunk el egy cigit – mondta mosolyogva az egyik ukrán kisérőnk.

Megkönnyebbülve nevetett fel mindenki. Felálltunk, kinyújtóztunk. Akkor láttam meg a macskát. A robbanások miatt rémült állat a védelmünkbe, az emberek védelmébe húzódott, és rettegve nézett ránk. Időnként fel-felnyávogott.

De nem csak egy macska jött oda hozzánk. A lábam mellett ekkor vettem észre a remegő kutyát. A kis fekete állat nem tudom, hogyan furakodott közém és a fal közé. Tényleg észre sem vettem, hogyan vágott át egy tucat emberen, és aztán miként jött oda mellém. A testünk védelmében bújt el a robbanások, a háború elől. Azt sem értettem, hogyan maradhatott életben? Valaha volt gazdája, az biztos, látszott rajta, hogy bízik az emberekben. Bízott bennünk, hogy megvédjük. De ki etethette ezen az elpusztult üdülőtelepen? Az ukrán katonák? Talán. Vagy volt olyan talpraesett, mint a macska, és a közeli mezőkön fogott magának egeret vagy vakondot?

A tekintete, ahogy nézett rám. Mintha remény lett volna benne, hogy nem csak megvédjük és megetetjük, hanem el is visszük az elpusztult Shyrokynéből. Ezt persze nem lehetett, utunk még messze nem ért véget. Lementünk a tengerpartra elszívni azt a cigarettát.

Mariupol, ma (ILYA PITALEV / SPUTNIK / SPUTNIK VIA AFP)

A homokban megláttam egy kis lapátot. Megint eszembe jutott, milyen lehetett a világ itt a háború előtt. Láttam a kissrácokat, ahogy homokvárat építenek. A kutya követett minket. Hol egyikünkre, hol másikunkra nézett. De senki sem ajánlott neki menedéket, új otthont. Valakitől kapott egy szendvicset, amit pillanatok alatt befalt.

Ideje volt indulni. Megcsináltuk a fotókat az üdülőtelepről. A vak ablakokról, a távoli orosz állásokról. A graffitikról a golyó és srapnel lyuggatta falakon. Volt ott egy francia idegenlégiós jelszó: az „Ördög velünk masírozik”. Nem, ez tévedés.

A kutya a telep végéig követett minket. Lassan beszálltunk a terepjárókba, én az utolsók között. Néztem, ahogy szomorúan, lehajtott fejjel elballag. Megint csalódott az emberekben. A háború harmadik éve volt ez még csak.

Azóta eltelt hat év. Ha még él, mennyit csalódhatott, ott élve a szürke frontvonal a szétlőtt, pusztuló falujában?