Harcolni vagy menekülni? – ukrán és kárpátaljai magyar férfiak sorsfordulói

Írta: Veczán Zoltán

Megdöbbentően sokan nem mernek nyilatkozni megkeresésünkre, amikor szóba kerül Ukrajna és a katonaság. Korábban főleg a politikusok, közszereplők ódzkodtak a kényes témáktól, most az óvatosság mintha kiterjedne az egyszerű állampolgárokra, különösen a menekültekre, akikkel eddig könnyű volt szóba elegyedni.

Nem bombák és rakéták fenyegetnek, mint Kijevben vagy Mariupolban – noha szinte minden napra jut egy kárpátaljai vonatkozású halálhír a frontokról –,

Azok közül, akik Ukrajna területén maradtak, egyetlen férfi vállalta, hogy nyilatkozik. Magyarországon tízből öt volt az arány.

Mint megtudjuk, eleve gúzsba köti őket a március 9-én aláírt és kihirdetett törvény, miszerint fosztogatásért és hazaárulásért tizenöt évtől életfogytiglanig terjedő börtön járhat az embernek.

A hazaárulás fogalmába beletartozik az államellenesnek mondott tartalmak megosztása az interneten, ebbe pedig az, ha az ember nem egyértelműen Kijevnek ad igazat, vagy bármi félreértelmezhetőt ír – tudjuk meg informátorainktól. Ilyen kiélezett helyzetben bármikor beüthet a baj.

Folyamatos fenyegetést jelent, hogy elviszik az embert katonának. Annál inkább is, mert régóta az a hír járja, hogy ilyen helyzetben a nemzeti kisebbségek tagjait mint „kevésbé lojális elemeket” a hadsereg előszeretettel használja ágyútölteléknek; nemrég brit önkéntesek panaszkodtak, hogy úgy érzik, őket könnyebben feláldozzák. Nem ritkák a nemzetiségi alapú vegzálások sem a hadseregben.

És persze a fronton se jó a helyzet: helyben maradt informátorunk 2015-ben besorozva hónapokig teljesített frontszolgálatot Kelet-Ukrajnában, és már akkor gond volt az élelmezéssel, pedig még takaréklángon égett a konfliktus tüze.

Az offenzíva első órájában hadiállapot lépett érvénybe, vagyis

a legközelebbi hadkiegészítő parancsnokságon, ahol megállapították, szolgált korábban vagy sem. Ha igen, csatlakozhat Ukrajna területvédő egységeihez, vagyis nem zavarják „papírtalpú bakancsban” a frontra, de besorozzák az elvileg lakhelye szerinti csoportba, és onnantól bevethető.

Kárpátalján a 128-as hegyi dandár az illetékes, amely valahol a fronton be is van vetve, de mivel ez ügyben teljes hírzárlat van, nem tudni róla sokat. Emellett működnek a helyi területvédelmi egységek, ebben a szakaszban a közrendet felügyelik. Van, aki önkéntesen kéri magát a hadseregbe, mint a lembergi és a ternopili egységek tagjai, azonban – és ezt szokták hangsúlyozni –, nincs arra garancia, hogy nem vetik be őket az ország más részében. Roman Horbacs, a szárazföldi csapatok parancsnokságának egyik vezetője nemrég úgy nyilatkozott: a harci tapasztalattal nem rendelkezőket kiképzésre küldik.

Nem véletlen, hogy sokan szökni kényszerültek. Így járt Béla, Kálmán, Sándor és Ferenc is. A 20 és 23 év közötti fiataloknak és családjuknak nem volt elég pénze ahhoz, hogy lefizessék az orvosokat az alkalmassági vizsgálaton. Ez, mint megtudjuk, korábban nagyüzemben ment, most az a bökkenő, hogy a konfliktus kezdete óta ötévente meg kell újítani, amiről sokan nem tudnak.

Egy szerencséjük volt: a magyar útlevél.

– oldja fel Béla a sokféle beszámoló ellentmondásosságát. Az utolsó esély erre a háború első napján este nyolc óráig volt, sokan óvatosságból ezért kiléptek az ukránnal és beléptek újra a magyarral, hogy legyen benne belépőbélyegző. „Bujkálnak a fiatalok, főleg, amikor hordja ki a posta a povesztkát, a behívót” – mondja Béla.

Hírek keringenek arról, hogy erőszakkal sorozzák az embereket, bár ez több informátorunk egybehangzó állítása szerint inkább kivétel, mint szabály. Az utcán vagy a munkahelyeken elfogott embereket elvileg akkor sorozzák, ha valamilyen ellenőrzés során az illető lebukik, hogy nem regisztrált a megfelelő hadkiegészítő parancsnokságon, vagyis szabályt sértett.

Kálmán egy barátja pincérként dolgozott, őt a munkahelyén találták meg egy ellenőrzés alkalmával, és már vitték is. Érdekes, hogy büntetésként is alkalmazzák a sorozást, például ittas vezetésért. Persze van, aki ilyenkor is inkább fizet, és elég sokan átjutottak a határon akár a behívó kézhezvétele után is. „Illúzióink nincsenek” – mondják a fiatalok. „Azokat hívják jobban, akik kaptak kiképzést: a tankistákat, sofőröket” – jegyzi meg Béla.

A jövőt eltérően tervezik: Béla pincérként már munkába is állt Magyarországon, valószínűleg itt marad, nincs jó tapasztalata az ukrán nacionalistákkal, Sándor és Ferenc viszont alig várja, hogy hazamehessen.

A kárpátaljai határőr-parancsnokság éppen március 8-án, nőnapon fülelt le egy csoportot a zöldhatáron, virággal várták őket a laktanyánál. „De van olyan is, aki megérti, ha valaki elvi okokból nem akar fegyvert fogni” – avat be Kálmán.

Mint Sándor elmondja, benne is, mint sokakban zakatol: gyávaság volt-e otthagyni a szülőföldet? Viszont ott a másik gondolat is mindegyik menekült fejében: mit keresnének ebben a háborúban?

*

És hova kerülnek a segélyek?

Sokféle beszámolót kaptunk arról, hogy a határon egyszerűen elkobozzák a Kárpátaljára szánt segélyszállítmányokat, és továbbítják a frontra. Mint megtudtuk, ez főleg a nagyobb teherautóknál fordult elő, s a jövőben is így lesz. Az ekkora szállítmányokat csak a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet viheti célzottan és csak a csapi határátkelőn. Megfelelő adminisztrációval azonban 3,5 tonnáig például testvértelepülések küldhetnek egymásnak adományt, de fontos, hogy adományozólevél legyen konkrét adományozóval és címzettel.

Nyitókép: Ukrán katona egy szétlőtt kijevi lakóháznál március 20-án (Alejandro Martinez / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP)