Bármikor robbanhat a törékeny Libanon

Szilvay Gergely írása a Mandiner hetilapban

Katonai lezárás terel el utunkról a libanoni Zahléban, amint egy közelben lévő keresztény iskolába igyekszünk. A mellék­utakon feltorlódó dugóban sofőrünk kikérdez az ablakon:

– Miért zárták le az utat?

– Mert a dollár árfolyama elérte a 25 ezer lírát – mondja egy idős férfi. Később sofőrünk, aki amúgy görögkatolikus pap, kisebbfajta verekedésnek is a szemtanúja lesz.

Csütörtök van, hétfői érkezésünkkor egy dollárért még 23 ezer lírát kértek. A hivatalos árfolyam azonban 1500 líra. Az infláció azután szabadult el, hogy az öböl menti államok közölték: nem hiteleznek tovább Libanonnak. Így kiderült a valóság: a hivatalos árfolyamnak semmi köze a valódihoz. Az ország már 2020 márciusában államcsődöt jelentett – mobilapplikáció is van arra, hogy aki szeretné, nyomon követhesse a vágtató inflációt.

Amikor november végén a bejrúti reptéren landoltunk, pcr-teszt várt ránk, hiába mutogattuk előző este készült negatív eredményünket. A teszt kötelező, ára 75 dollár. Eredményéről sms-ben értesítenek – amikor már rég az országot járjuk. Az egésznek semmi értelme, az állam csak szeretné bezsebelni a pénzt. Az inflációs zuhanás tempóját mutatja, hogy amikor megérkeztünk, még 160 ezer líra egy pcr-teszt, három nappal később már 200 ezer.

– Micsoda dugó! – panaszkodunk sofőrünknek, miközben lépésben haladunk valamelyik bejrúti sugárúton, holott a kis utcákban mindenki úgy száguldozik, hogy nincs autó, amit nem húznak meg.

– Ó, ez nem dugó! – jön a válasz. – Ebből húsz perc alatt kint leszünk. Az a dugó, amikor két órán át araszolsz! – Eliasz ezt némi nosztalgikus hangsúllyal mondja, mintha a régi szép időket idézné meg.

Miért?

A nagy dugó jólétet jelez, a kis dugó baljós jel, a válságé. A benzin ára rövid idő alatt a hétszeresére emelkedett, átszámolva 45-ről 300 forintra. Itthoni mércével mérve ez még nem sok, ám mégiscsak óriási az emelkedés, másrészt ma 40 liter benzin elvisz egy átlagfizetést. Azaz 

Vértanúk és áramszünetek földje

A helyzetet súlyosbítja az előző nyári bejrúti robbanás utóhatása és az elkerülhetetlen koronavírus-járvány. Már épp kinyitott volna a város, amikor az újabb inflációs válság beköszöntött.

– Nem gondolkodik az ország elhagyásán? – kérdezünk egy örmény származású idős asszonyt Bejrút egyik keresztény szegénynegyedében.

– Nem. Itt a családom, és ez a vértanúink földje – válaszolja, az 1975 és 1991 között dúló polgárháborúra utalva. A családja 1915-ben jött el Törökországból a népirtás elől menekülve. Apró lakásában az egyik asztalon tankönyvek sorakoznak, köztük nyelvkönyvek: arab, örmény, francia és angol. Ennyi nyelven tanulnak a gyerekek az iskolában.

– A polgárháború és a mostani válság közül melyik a rosszabb? – érdeklődünk. A retorikusnak szánt kérdésre meglepő választ kapunk:

Hogy az elkeseredettség mondatja-e az asszonnyal, azt nem tudjuk eldönteni, de nincs egyedül: ottlétünk alatt többen is hasonlóképpen válaszoltak a kérdésre. A visszafogottabbak annyit mondtak: más a két helyzet, nem lehet őket összehasonlítani. Azt senki, hogy a polgárháború volt a rosszabb.

Ahogy kimegyünk este a városba, furcsán sötét minden. Felmegyünk a szír maronita patriarchátus központjába, Bejrút belvárosától tizenkét kilométerre egy hegy tetejére: a főváros halványan pislog ahelyett, hogy izzana, mint a leégett tűzrakás. Az ok: nincs közvilágítás. S nincs áram sem. Napközben persze még csak akad, de éjszaka csak annak van, aki pluszban fizet érte, vagy generátorral termel magának – a generátorba azonban üzemanyag kell, aminek ugye felment az ára.

aminek tragikus következményei vannak például azokra nézve, akik lélegeztetőgépre vannak kötve. Az áramszünet önmagában nem szokatlan: harminc éve állandók az áramkimaradások, de nem párosultak még ilyen súlyos gazdasági helyzettel. Az áramot amúgy a közkeletű vélekedés szerint a palesztinok lopják. A városi vezetékezés rosszabbul néz ki, mint a romániai külvárosokban.

„Úgy nem lehet dolgozni egy fodrászatban, hogy hol van áram, hol nincs!” – panaszkodik egy negyvenes, családos férfi, akinek a Katolikus Karitászt kísérve viszünk adományokat. A boltja előtt állunk, bent épp sötét van. A felesége valakinek a lábát pedikűrözi. „A polgárháború után dolgoztam sokfelé, aztán belefogtam a saját vállalkozásomba. Nem szeretek adományokat elfogadni, szeretnék megélni a saját munkámból, de belefáradtam, nem tudom, ennek is mi lesz a vége” – mondja. Ha nem oldódik meg a mostani válság záros határidőn belül,

Támogatást kér, hogy kifizethesse felesége orvosi kezelését és gyógyszereit. Pedig ő is azon 638 ember közé tartozik, mint az előző asszony, akinek a nagy robbanás után a Hungary Helps gyorssegélyt folyósított egymillió euró összértékben, hogy az ajtókat és az ablakokat minél hamarabb rendbe hozzák a lakásokban és az üzletekben.

– Hány hónap után tudtak visszaköltözni? – kérdezzük a kikötővel szemben emelkedő ház harmadik emeletén egy családtól.

– Négy. Addig a hegyekben béreltünk egy házat, mint sokan mások, de nem mindenki tért vissza – feleli a családfő. Ott ül mellette a felesége és a két lánya is. Láthatóan tehetős család. A toronyház, amelyben laknak, olyan közel van a robbanás helyszínéhez, hogy a kikötőtől csak egy autópálya választja el. Amikor füstölögni kezdett a raktárépület, sokan felmentek a tetőre, köztük ők is, filmezni. Akkor fogták menekülőre, amikor elkezdődött a tűzijáték. A lányok hálószobájában az ablak az ágyuk felett van, onnan rálátni a kikötőre.

A lakás nagyobbik fele a szárazföld felőli oldalon helyezkedik el – az egyik ajtót az egész lakáson áthajította a robbanás. Az apa megsérült, de senki nem halt meg. A szomszédban azonban volt halálos áldozat.

S hogy miért nem tértek vissza azok, akik örökre elhagyták a lakásukat? Például azért, emberi húscafatok voltak a falon a vérnyomok mellett, és ezt nem tudták feldolgozni.

Felekezetek hálójában

Az észak-libanoni hegyi falvakban, Hardínban és Deir Bilában egy magyar régészt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárát, Vágner Zsoltot látogatjuk meg, aki templomromokat ás ki és tesz látogathatóvá a Hungary Helps segítségével, miáltal fellendülhet a környéken a vallási turizmus, ami hozhat bevételt. Emellett az örökségük ismerete büszkébbé teheti a helyieket, és talán könnyebben maradnak otthon. Vágner Zsoltnak jó idejébe telt, mire sikerült elérnie, hogy ne menekültek, hanem helybéli falusiak dolgozzanak neki, s így bevonódjanak saját falvaik múltjába. A kemény mag több ásatáson is dolgozik. Huszon-harminc éves fiatalok, akiknek a többsége már bizonyított mérnökként vagy más szakmában az öböl menti országokban, de hazajött.

– Mennének vagy maradnának? – kérdezzük tőlük.

– Magyarországra kell vízum? – jön a kérdés válasz helyett nevetgélés közepette. Egyikük amúgy már leszervezte kanadai kiútját, másikuk az amerikait. Nem csoda: a libanoniak a világ minden pontján találnak rokont. Az országot a befagyasztott hiteleken túl a diaszpórában élő tizenkétmillió libanoni hazaküldött adományai tartják fenn. Természetes tehát, hogy felmerül az elvándorlás lehetősége.

Ez azonban további veszélyeket rejt magában. Libanonban óriási a népsűrűség,

négymillió libanoni és két-három millió menekült. Minden talpalatnyi helyet beépítenek. Az országban számos vallás jelen van, a kereszténységen belül is annyi felekezet tornyosul egymás hegyén-hátán, hogy a kívülálló átlátni sem képes. A keresztények jó viszonyban vannak egymással, a fő törésvonal a keresztények és a muszlimok közt van. Az ország déli része muszlim, a többi vegyes, Bejrútban negyedenként váltják egymást a felekezetek, máshol kis régiók, falvak különülnek el vallás szerint. A vallási és mikroregionális identitás az erős.

Amikor megkérdezzük, van-e libanoni identitás, az egyik válasz az, hogy „ez problémás, és a gazdaságtól függ”. A gyakoribb az, hogy „persze, van, büszkék vagyunk a hazánkra, és szeretjük, de a vallási identitás erősebb”. Egy-egy terület látványosan mutatja felekezeti hovatartozását. Keresztény vidéken minden ormon hatalmas kereszt áll, úton-útfélen Szűz Mária-szobrok, illetve a helyi szentek szobrai és ábrázolásai emlékeztetnek minket, hol is járunk. Ha síita területre érünk, elszaporodnak Ali Hámenei iráni síita vezető, Kászem Szolejmáni, az amerikaiak által megölt iráni tábornok, valamint a Hezbollah egyik vezetője, Haszan Naszr Alláh arcképének plakátjai. Egyes feltételezések szerint a bejrúti kikötőben felrobbant épület is valójában a Hezbollah raktára volt. A fővárosban a repülőtér mellett fekszik az a síita negyed, amely gyakorlatilag a Hezbollah katonáinak lakóövezete. Az egyik város, Baalbek férfilakosságának nyolcvan százaléka fegyverviselt, a Hezbollah soraiban szolgált.

A vallásközi viszonyok törékenyek, bár egyelőre békések. Személyes szinten jó a kapcsolat: a muzulmánok például előszeretettel adják keresztény felekezeti iskolába a gyerekeiket, mivel azok színvonalasabbak és tisztábbak. Zahléban egy protestáns iskola diákjainak hetven százaléka muszlim. Deir Bilában a keresztény templomrom kultuszhelyét a síiták ápolták, míg meg nem érkezett Vágner Zsolt és csapata. Azonban figyelnek egymásra a felek:

A konfliktus pedig gyorsan eszkalálódhat. Ez legkevésbé a keresztényeknek érdeke, bár a polgárháború még mindenki emlékezetében élénken él, így senkinek nincs kedve újra belefogni. A libanoni béke és közélet a vallások közti egyensúlyon alapszik. Nemhiába nem tartottak népszámlálást 1932 óta: kiderülne, hogy a ke­resztények aránya mára 25-30 százalékra csökkent, ami a hallgatólagos politikai megegyezések halála lenne. Az elnök például mindig szír maronita keresztény, a miniszterelnök mindig szunnita, a parlament elnöke pedig mindig síita.

Robbanékony elegyek

Libanon tele van szíriai muszlim menekültekkel, akik olcsó munkaerőt jelentenek, tehát elveszik a munkát a helyiek elől.

– panaszkodik egy pedagógus. A 200 dollár ingyen van, nem kell érte dolgozni. Érthető, hogy az ENSZ gyakorlata felbőszíti a helyieket. Egy tanár pár hónapja még 400 dollárt keresett. Egy új laptop legalább 300 dollár. Az iskolákban csak hétfőtől csütörtökig van tanítás, így spórolnak a rezsivel.

A mostani kormány fő mandátuma, hogy 2022 tavaszán lebonyolítsa a választást. A problémák megoldására nincs ereje. Az információs miniszterről előkerült egy régi felvétel, amelyen azt mondja, hogy Szaúd-Arábia Jemen ellen indított háborúja illegális. Az öböl menti államok a lemondását követelték, de jó ideig nem kívánt lemondani. A koalíciós egyensúly volt a tét. Végül múlt héten távozott hivatalából, nem függetlenül Macron francia elnök szaúd-arábiai látogatásától. Az ország legfőbb hivatalos ereje, a hadsereg ott tart, hogy helikopterutakat szervez civileknek, hogy bevételhez jusson.

Vajon minek a hozzávalói a következők: túlnépesedés, hatalmas munkanélküliség, nagyon sok fiatal, gazdasági válság, gyenge kormány, felekezeti feszültségek? Kitalálták: polgárháború.

Ám éppen azért nem tör ki, mert mindenki tudja, hogy ma kik nyernék: a síiták és a Hezbollah, mögöttük pedig Irán. Ezt pedig a külvilág nem szeretné, mindenekelőtt Izrael és Szaúd-Arábia nem. Magyarán egy ilyen kimenetel felborítaná a térség igen törékeny geopolitikai viszonyait. Az pedig errefelé könnyen vezet – kitalálták: újabb háborúhoz.

Egy ötvenes hölgy otthonában már áll a karácsonyfa, alatta hatalmas betlehem. Férje épp dolgozik: bútorkészítő a saját műhelyében, bár két hónapja nincs bevétele, mivel ilyen időkben az emberek nem bútort vásárolnak. A gyerekek iskolában vannak. Ő nem akar elmenni, maradna, de ha a helyzet rákényszeríti, menni fog. Amikor rákérdezünk, mi lenne a megoldás,

A bejrúti reptéren a libanoni légitársaság hatalmas repülőit nézegetjük. Minek neki ekkora gép? Jön a válasz: csak ekkora gépei vannak, büszkeségből. Amikor felszáll a jordán légitársaság kis gépe, és lekapcsolódnak a lámpák, önkéntelenül is arra gondolunk: na, már a repülőn is áramszünet van. És elutazásunk idejére megtudjuk azt is: az érkezésünkkor 200 ezer líráért végeztetett tesztünk negatív lett.

Nyitóképen: Bejrút, a 2020-as robbanás helyszíne. Fotó: Shutterstock