Svájc és izgalom – két, szinte ellentétes jelentésű szó. Ha szabad asszociációs játékot játszanánk az utca emberével, a többségnek valószínűleg a zürichi bankok, a havasi gyopár, a pontos vonatok, a Toblerone és a méregdrága órák jutnának először eszébe a festői szépségű alpesi országról, nem pedig az izgalmas választások. És ami azt illeti, az elmúlt évek statisztikái alapján a helvétek sem izgatják fel magukat különösebben, ha a szövetségi választásokról van szó – kisebbfajta szenzáció lenne, ha a vasárnapi szövetségi választásokon a részvétel meghaladná az 50%-os lélektani határt.
Mielőtt az október 20-án vasárnap tartandó választásra térnénk, érdemes röviden áttekinteni a svájci politikai rendszert, amely magyar szemmel nézve bőven tartalmaz furcsaságokat. A Svájci Államszövetséget huszonhat kanton alkotja, amelyek széleskörű autonómiával rendelkeznek. A szövetségi törvényhozás a Szövetségi Gyűlés (Bundesversammlung) feladata, amelynek két kamarája van: a Nemzeti Tanács (Nationalrat) és az Államtanács (Ständerat). A két kamara egyenrangú, a fő népképviseleti szerv az arányosan választott kétszázfős Nemzeti Tanács, a többségi elv szerint választott Államtanácsban pedig negyvenhatan üléseznek. A végrehajtó hatalmi ágat a hétfős Szövetségi Tanács (Bundesrat) képviseli.
A Szövetségi Tanács Svájc kormánya, amelyet négy évre választanak meg abszolút többséggel a Szövetségi Gyűlés tagjai. A Szövetségi Tanácsban hagyományosan nem nagy a jövés-menés, átlagban majdnem tíz évet töltenek el a tagok a testületben – vagyis a parlamenti erőviszonyok megváltozása nem jelent kormányváltást, főként azért nem, mert 1959 óta
az úgynevezett varázsformulának köszönhetően az összes nagyobb parlamenti párt részt vesz a kormányzásban,
a három legerősebb párt kettő, a negyedik legerősebb pedig egy tagot delegál.