A Legfelsőbb Bíróság bírái egy másik EU-s irányelvvel kapcsolatos döntése szerint a nemzeti demokráciák alapvető intézményei kerülnek veszélybe akkor, ha egy külső bíróság kezdi el megkérdőjelezni vagy vizsgálni a parlament működését, tehát olyat tesz, amelyre a saját, nemzeti bíróságoknak sincs lehetősége az alkotmányos szabályok alapján.
A szerző további ítéletekből is idéz olyan részeket, amelyek alapján kirajzolódik a brit testület hozzáállása, miszerint az 1972-es Európai Közösségekhez való csatlakozást lehetővé tevő brit törvény alapján lehet és kell végérvényesen megítélni, hogy az adott ügy valóban az EUB hatáskörébe tartozik vagy sem. Lord Mance legfelsőbb bírósági bíró által mondottak szerint „az Egyesült Királyság független, a Parlament szuverén és az európai jog része a belső jognak, azért, mert a Parlament ezt így akarta; a kérdésre pedig, hogy a Parlament ezt milyen terjedelemben akarta így, a válasz az 1972-es törvényben található”. Szerinte az erre vonatkozó végső értelmezés joga pedig a brit bíróságoké, hiszen csakis ők értelmezhetik saját alkotmányos rendelkezéseiket.
A szerző szerint az idézett esetekből három konklúzió vonható le: a brit testület nem tekinti megbízható „beszélgetőpartnernek” az uniós bíróságot, ennek következtében hajlamos az uniós Szerződésben foglalt utalási kötelezettségét figyelmen kívül hagyni, illetve az utolsó szót kimondani az olyan ügyekben, amelyek alkotmányos követelményeket, hatásköri kérdéseket feszegetnek.