Alkotmányok védelme a globalizáció korában

Globalizációs kihívás

Az idei nyár talán leginkább figyelemreméltó alkotmányjogi híre nem Európából, és még csak nem is az Egyesült Államokból vagy Kanadából érkezett, hanem Latin-Amerikából. Nem kis meglepetést okozva a kolumbiai alkotmánybíróság júniusi határozata vizsgált meg egy világszerte jelenlévő, és szinte valamennyi országot sújtó olyan jelenkori jogi és nemzetállami dilemmát. Ezen felül a dél-amerikai ország alkotmánybírái nemcsak vizsgálták, hanem olyan választ kínáltak erre az alkotmányjogi dilemmára, amely a világ többi országában működő alkotmánybíróságok vagy az alkotmány védelmére létrehozott más testületek számára is igen sok értékes tanulsággal szolgálhat.

Júniusi határozatukban a kolumbiai alkotmánybírák a Kolumbia és Franciaország között korábban aláírt nemzetközi beruházásvédelmi egyezmény alkotmányosságát vizsgálták meg. A jelenleg világszerte hatályban lévő több ezer, legnagyobb részben kétoldalú beruházásvédelmi egyezmény a gazdasági globalizáció egyik legjelentősebb nemzetközi jogi tartópillérét jelenti. Ezek, az államok között létrejött egyezmények ugyanis közvetlen nemzetközi jogi védelmet biztosítanak a  külföldi beruházónak vagy beruházásnak az ezeknek otthont nyújtó, fogadó állam jogszabályalkotásával és közpolitika-alakítási törekvéseivel szemben. Így például ha egy beruházó vállalat saját magára nézve sérelmesnek tart egy állami szabályalkotást, legyen az akár élelmiszerbiztonsághoz, az egészségvédelemhez, a természeti erőforrásokkal való észszerű gazdálkodáshoz vagy a környezeti és kulturális értékek megóvásához kapcsolódó közpolitikai célkitűzés, akkor ezen egyezmények alapján ezzel szemben közvetlenül nemzetközi választottbírói panelhez fordulhat.

Ugyanakkor, amint arra a precedens interjúalanya korábban rámutatott, ezek az egyezmények, illetve a bennük biztosított vitarendezési és végrehajtási mechanizmusok egy jelentős hatalmi eltolódással, illetve a szuverenitásából fakadó jogosítványok csorbulásával járnak. Egyszerűbben fogalmazva, az adott közösség kezéből szépen lassan kicsúszik az a lehetőség, hogy a saját sorsát önállóan alakíthassa, vagyis az, hogy a közpolitikai döntéseket szabadon megfontolhassa, megválaszthassa és meghozhassa, miközben a (beruházó) transznacionális üzleti érdekek előnyre tesznek szert ezeknek a döntéseknek a közvetett módon történő befolyásolása révén. Az utóbbi évtizedekben Latin-Amerika számos országának lakossága a saját bőrén tapasztalta meg ennek a keserű és sok esetben tragédiákhoz vezető leckéjét. Így Peruban a Cajamarca város közvetlen közelében aranykifejtést folytató Newmont Mining Corporation, a bolíviai Cochabamba város vízellátását privatizáció révén megszerző Bechtel Corporation leányvállalata, míg az Ecuadorban lévő Lago Agrio olajmezőn kitermelési munkákat végző Texaco, majd Chevron Corporation tevékenysége vezetett az ott elő közösségek alapvető életfeltételeinek - jogainak és szabadságának - ellehetetlenüléséhez. Az országok és közösségek önálló közpolitika formálási erejének legyengülése miatt bekövetkező tragikus példák sora pedig mind Dél-Amerika országaiban, mind pedig azokon kívül tovább folytatható.

Az alkotmányjogi dilemma

A kolumbiai alkotmánybíróság egy szomorú régiós tapasztalattal a háta mögött vizsgálta meg a beruházásvédelmi egyezmény nemzeti alkotmánnyal való összeegyeztethetőségét. Az alkotmányossági vizsgálat alapvető dilemmáját az jelenti, hogy ezekben a nemzetközi egyezményekben az állami szabályalkotás mércéjeként szolgáló és a transznacionális vállalatok javára biztosított jogi garanciák értelmezését a nemzeti alkotmányoktól függetlenül és elszeparáltan működő nemzetközi választottbírósági panel határozhatja és határozza is meg. A legtöbb esetben az üzleti világban és a szabadpiaci felfogás szellemében edződött – mindösszesen alig több, mint egy tucat – választottbíró kezében összpontosul az államokkal szembeszegezhető olyan jogi mércék értelmének meghatározása, mint például a „közvetett kisajátítás”, a „tisztességes és méltányos bánásmód” vagy a „stablizicációs klauzula” és a „jogos várakozás”. Az egyezmények alapján ítélkező (és nem mellesleg a keresetek számának növekedésében anyagilag is érdekelt) választottbíráknak nem kell, hogy tekintettel legyenek – és nincsenek is tekintettel – arra, hogy az adott beruházás milyen hatást gyakorol a helyi lakosság életfeltételeire, hagyományaira, kultúrájára vagy környezeti értékeire, de arra sem, hogy az érintett politikai közösség hogyan kívánja a saját sorsát alakítani vagy a saját fejlődését biztosítani. Az üzleti érdeket, és ezzel együtt egy szabadpiaci felfogást előnyben részesítő ideológia így rajtuk keresztül nyer teret a jog alakítása, illetve ezzel együtt az államok rendszabályozása fölött, ugyanis az előttük zajló vita nem az érintett közösségekről vagy a jogaik védelme érdekében szerveződő nemzetállamról, hanem kizárólagosan a beruházó lehetőségeiről és érdekeiről szól.

Az alkotmányok védelme a szabadság záloga

A kolumbiai alkotmánybíróság vizsgálata így azon az alapvető felismerésen alapult, hogy a beruházásvédelmi egyezmények révén a nemzeti alkotmány rendelkezéseitől függetlenedve és elszeparáltan működő választottbírásági panelek jogértelmezése döntő befolyásra tesz szert az állami közpolitikai törekvések alakításában. Az alkotmánybíróság következtetése szerint nem lehet feltételek nélkül elfogadni azt a nemzetközi jogi mechanizmust, amely a nemzeti alkotmánytól és az abban biztosított jogvédelemtől elszakadva vagy azt megkerülve hozhat döntéseket állami szabályalkotás és közpolitikák kérdésében. Innovatív határozata értelmében ezért a vizsgált beruházásvédelmi egyezmény csak „feltételesen” tekinthető alkotmányosnak. A határozat megállapítása szerint az egyezmény kizárólag abban az esetben ratifikálható, ha azzal együtt olyan államközi értelmező nyilatkozatot léptetnek életbe, amely a lényegét tekintve az egyezményben foglalt nemzetközi jogi mércéket összekapcsolja a nemzeti alkotmány rendelkezéseivel, és ezáltal leszűkíti a választottbírósági vitarendező mechanizmus jogértelmezési lehetőségeit. Az alkotmánybírósági határozat így kíván gátat szabni a választottbírói panelek nemzeti alkotmány értékrendszerétől és védelmétől elszakadó „kalandozásainak”, illetve az államok olyan rendszabályozásának, amely nem áll összhangban vagy egyenesen ellentétes a nemzeti alkotmányban védett értékekkel. Ez az alkotmánybírósági döntés fontos szemléletváltozásról tanúskodik, és mérföldkő jelentőségű, mert egyfelől visszaszorítja a nemzetközi gazdasági jog alakítása terén megerősödő – és az állami törekvésektől egyre inkább eltávolodó – szabadpiaci ideológia befolyását, másfelől pedig a nemzeti alkotmányjogi mércék elsőségének érvényesítésével ismét az államok, illetve az általuk megszervezett politikai közösségek válhatnak a nemzetközi jog „főszereplőivé”. Másként fogalmazva, ez a döntés segít visszaszerezni a nemzetközi jog alakításában az államokat megillető monopóliumot.

Ezeken túl az alkotmánybírósági döntésből értékes tanulságok adódnak a nemzeti alkotmányok védelmével összefüggő új kihívások terén is. Felhívja ugyanis a figyelmet arra, hogy az alkotmánybíróságok, vagy az alkotmányok védelmével megbízott más állami intézmények világszerte kivehetik, és ki is kell, hogy vegyék a részüket a globalizációból fakadó olyan veszélyek megelőzésében és elhárításában, amelyek újszerű fenyegetést jelentenek az emberek szabadságára vagy a méltó emberi élet minimális feltételeinek érvényesülésére. A 21. században felerősödő kihívások fényében ennek az alapvető emberi szabadságnak a zálogát a nemzeti alkotmányos értékek megszilárdítása jelentheti. A sokszor mantraként hangoztatott nyugat-európai érvelés szerint az emberi jogok és a szabadság az állam cselekvő erejének korlátozásán - és végső soron legyengítésén – keresztül érvényesíthető. Ugyanakkor éppen a latin-amerikai államok a legjobb példái annak, hogy hiú ábránd az emberi szabadság megóvását remélni a nemzetközi jog, illetve rajta keresztül az állami közpolitika alakítás fölött befolyásra törekvő különféle globális ideológiáktól. A nemzetállami függetlenség megőrzése olyan védőbástyát jelent, amely képes biztosítani azt a keretet, amelyben alappal remélhető a szabad és méltó emberi élet hatékony védelme. A 21. század kihívásai pedig igazolják, hogy a szabadságért folyamatosan meg kell küzdeni, és ebben a küzdelemben az alkotmánybíróságoknak vagy az alkotmányok védelmével megbízott más állami intézményeknek nem kevesebb, hanem éppen ellenkezőleg, több és összetettebb feladat jut. Persze mindezt csak azok az országok értik igazán, akik nagy áldozatot hoztak és nagy árat fizettek szabadságuk kivívásáért…