Tüntetés és lázongás: mi folyik Hongkongban?

Könnygázzal és füstgránátokkal oszlatta a rohamrendőrség a tüntetők tömegét Hongkongban múlt szombaton. A demokráciapártiak már-már rutinszerűen, kilencedik hete tüntettek a város több pontján, ezúttal azonban heves összecsapások is történtek a biztonsági erők és a demonstrálók között. Többeket őrizetbe vettek, miközben a hét közepén még a múlt heti tüntetésről elvitt aktivisták álltak bíróság elé. Nincs azonban jele annak, hogy a tüntetéshullám megállna, vagy akár csak csökkenne, sőt. Általános sztrájkot követelnek, szélesebb körű demokráciát, a kínai hatalomtól való függés lazítását, valamint a hongkongi vezető, Carrie Lam távozását. 

Állam az államban

Hongkongban az elmúlt 5 évben megszokottá váltak a hasonló megmozdulások, rendszerint valamilyen pekingi döntés ellen tiltakoznak az utcán. A legutóbbi tüntetéshullámot az indította el, hogy a hongkongi kormányzat módosította a kiadatási törvényt, azaz megkönnyítette a vádlottak és elítéltek kiadatását Kínának. A szinte azonnal kirobbant heves felháborodás miatt a parlament, bár a törvényt elfogadta, egyúttal fel is függesztette azt. A tüntetők azonban nem tágítottak, és jóval átfogóbb célt,

Hongkong (ami egyes fordítások szerint „illatos kikötőt”, más elmélet szerint „vörös áramlatot” jelent) több mint 150 éven át brit gyarmat volt. 1842-ben először csak a Hongkongi-szigetet foglalta el a Brit Birodalom, amit a szárazföld egy részével együtt később Kína 99 évre adta bérbe a briteknek – egészen 1997-ig. Amellett, hogy megőrizte addig is kiemelt kikötői privilégiumait, az 1950-es évektől kezdve, amikor az ipar is megvetette a lábát, fellendült a gazdaság. Hongkong a mai napig vezető gazdasági-pénzügyi központnak számít, egyben a világ hetedik legnagyobb kereskedelmi szereplője.

Később a kommunista hatalomátvétel és a Kínai Népköztársaság megalakulása után sokan kerestek és találtak Hongkongban menedéket, akiket a pártállami rendszer nemkívánatosnak, esetleg egyenesen üldözöttnek tartott, és olyanok is – szó szerint – itt kötöttek ki, akik nem érezték magukat biztonságban. A terület azonban nemcsak a kínaiak és a britek előtt állt nyitva, színes és változatos társadalom jött létre.

Az 1980-as években, amikor Nagy-Britannia tárgyalni kezdett Kínával a visszacsatolásról, nyilvánvalóvá váltak a különbségek. A kommunista Kína – természetesen – teljes egészében saját irányítása alá akarta vonni az addigra „elkapitalistásodott” Hongkongot, ahol azonban a brit – azaz nyugati – politikai és gazdasági kultúrába belenőtt társadalom számára elképzelhetetlen volt betagozódni egy kínai típusú, erősen centralizált, a pártállami elveket mindenek fölé helyező rendszerbe.

Egy Kína, két rendszer

Végül, 1984-re született meg az az elgondolás, hogy a britek ki- és a kínaiak bevonulása után az „egy Kína, két rendszer” elve szerint épül fel a politikai berendezkedés. Azaz, míg „papíron” Hongkong Kína részévé válik, egyúttal különleges közigazgatási státuszt is kapott. A gyakorlatban ez 50 évre szóló önrendelkezési jogot jelent (a kül- és a védelmi politika kivételével). Ezzel Hongkong megtarthatta határait, saját törvényi rendszerét és olyan demokratikus jogait, mind a gyülekezési és a szólásszabadság.

amiről Kínában egyáltalán nem, vagy legfeljebb egyfajta „alternatív igazság” szerint eshet csak szó. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a Brexit-tárgyalásokon egy éve még – informálisan – felmerült az „egy Kína-két rendszer” elve mint lehetséges megoldás Észak-Írország helyzetére az ír határellenőrzés újbóli bevezetésének elkerülésére, a felvetést azonban a britek – már csak az érintettség okán is – elutasították.)

A fél évszázados plusz szabadság a matematika szerint 2047-ben jár le – egyre több jel utal azonban arra, hogy Kína nem hagyja az utolsó pillanatra Hongkong „kínaisítását”, és fokozatosan leépítette azokat a szabadságjogokat, amiket összeegyeztethetetlennek tart a „kínai karakterisztikájú szocializmussal”. Jogvédő szervezetek például azzal vádolják Pekinget, hogy beleszólnak a hongkongi helyi kormányzat munkájába, összetételébe – ellehetetlenítettek és alkalmatlanná nyilvánítottak például több demokráciapárti - azaz nem Pekingnek engedelmeskedő – képviselőt is. Hongkong helyi alkotmánya, az úgynevezett „Alaptörvény” („Basic Law”) szerint mind a vezetőt, mind a képviselőházat „demokratikusabb úton” kell megválasztani – arra azonban nem tér ki, hogy ez konkrétan mit is jelent, így kellőképpen szabadon értelmezhető – amit Peking meg is tesz.

2014-ben Peking megpróbált bevezetni egy olyan választási rendszert, amiben a hongkongiak szabadon és demokratikusan szavazhatnak – azokra a jelöltekre, akiket a kínai pártállami vezetés jóváhagy. Ezt a korlátozott szavazati demokráciát végül heves civil tiltakozás hatására a hongkongi törvényhozás nem szavazta meg, de kisebb módosításokkal mégis sikerült elérni az önrendelkezés szabadságának csökkentését. A 70 fős képviselő-testület felét választják csak közvetlenül a szavazók, másik felét Peking által kijelölt választók (személyek, testületek és szervezetek) nevezik meg. Hongkong legfőbb vezetőjét, aki jelenleg Carrie Lam, sem közvetlenül, hanem egy 1200 fős összetett, főként Kína-párti bizottság által jelölik ki, aminek mindössze 6%-át teszik ki hongkongi választópolgárok. 

A „nem-szabad" művészet

Ami a gondolat- és szólásszabadságot illeti,

Művészek és írók számoltak be arról, hogy egyre többször kell központi utasításra „öncenzúrát” alkalmazniuk. 

2015-ben például világszerte nagy port kavart, amikor két hónap alatt egy hongkongi könyvkiadó öt munkatársa is rejtélyes körülmények között eltűnt – néhány hónapra rá pedig kiderült, hogy kínai börtönben vannak, és – több jel szerint is kikényszerített – videóra vett vallomást tettek rendszerellenes tevékenységükről. Több nyugati állam és nemzetközi szervezet is elítélte Kínát az eset miatt, az akkori brit külügyminiszter szerint az ügy alapjaiban rengette meg az „egy Kína – két rendszer” elvét, Svédország pedig külön is tiltakozott, mivel a fogvatartottak egyike, Gui Minhai 1989 óta svéd állampolgár. Gui kivételével 2016 tavaszán mindannyian visszatérhettek Hongkongba – a területre lépve azonban szinte azonnal arra kérték a helyi hatóságokat, eltűnésük ügyét tekintsék semmisnek, majd, ugyanilyen sietve – egyes beszámolók szerint kínai tisztviselők kíséretében – visszatértek a „szárazföldi Kínába”, ahonnan azóta sem adtak magukról hírt.

A hongkongiak nem kínaiak

A fenti példák jól szemléltetik, mi ellen tiltakoznak a demokratikus – azaz a britek által biztosított és megismert – szabadságjogokhoz ragaszkodó hongkongi tüntetők. Kína kezdetben óvatos, majd egyre hangsúlyosabb „kínaisítási” lépései már csak azért is váltanak ki heves reakciót, mert a hongkongiak jelentős többsége – még ha kínai nemzetiségű is – nem kínainak, hanem hongkonginak tartja magát. Egy felmérés szerint a helyi népesség mindössze 11%-a vallja magát kínainak, 71%-uk pedig nem büszke arra, hogy kínai állampolgársága van. Sokan kulturális különbségeket hoznak fel indoklásképp, mások kifogásolják a szárazföldről érkező kínai turisták viselkedését, megint mások pedig nehezményezik, hogy – szintén a turisták miatt – emelkedtek a megélhetési költségek.

akik azonban sokszor radikálisan gondolkodnak Kínával kapcsolatban, egyes aktivisták már a Kínától való teljes elszakadást is emlegetik – ami joggal keltheti fel a kínai kormány aggodalmát. A hongkongiak ráadásul előszeretettel tüntetnek, elég, ha csak a 2014-es „esernyős mozgalomra” emlékszünk, amikor – éppen a képviselő-jelöltek pekingi jóváhagyása ellen tiltakozva – hetekre lezárták a pénzügyi központnak is számító belvárost.

Megtorpan-e a „vörös áramlat”?

A mostani tüntetéssorozat is ugyanazon a helyszínen, a Mong Kok-kerületben indult, ahol a 2014-es megmozdulás. A gyülekezést megelőzően a közösségi médiában egy névtelen levél keringett, ami az elnyomás elleni fellépésre szólított fel, és ami öt pontban fogalmazott meg követeléseket: a kiadatási törvény visszavonását, az őrizetben lévő aktivisták elleni vádak ejtését, azt, hogy a demonstrációkat „lázadásnak” nevezik, a tüntetéseken történt atrocitások független kivizsgálását, valamint a politikai reformok és korlátozott szabadságjogok visszaállítását. A tüntetőkhöz a legutóbbi hétvégén már közszolgálati dolgozók is csatlakoztak, és szervezik az általános sztrájkot, amihez már több szakszervezet is társult.

Azt egyelőre nem tudni, hova vezet a szembenállás, és hogy lehetnek-e erősebbek a szabadságjogaikhoz ragaszkodó hongkongiak a hatalmas kínai pártállami apparátusnál. A rendőrség tömegoszlató eszközein túl egyelőre a kínai biztonsági erők nem avatkoztak be. Az azonban mindenképpen intő jel lehet, hogy a kínai közösségi médiában, a Weibón a hadsereg olyan felvételeket tett közzé, amelyeken a katonák tüntetések feloszlatását gyakorolják. 2047-ig pedig már csak 28 év van, ám kérdés, kibír-e ennyit a kínai nyomás alatt álló hongkongi autonómia.

***

Képek: MTI