A holokauszt hosszú, máig érő árnyáról

A jobboldali kormányokat folyamatosan a Horthy-rendszer restaurációjával, antiszemitizmussal vádolják. A baloldali kormányokat viszont soha nem vádolják a Rákosi- vagy a Kádár-rendszer restaurációjával.

Karsai László egyetemi tanár, az egyik legismertebb holokauszt-kutató vette a fáradságot, és válaszolt az Indexen megjelent vitairatomra. Írásomat ezzel kezdtem: ne mérjük Horthyt más mércével, mint más történelmi szereplőket, ne tulajdonítsuk Horthynak, amit nem ő követett el, viszont ne kisebbítsük a felelősségét azért, amit elkövetett vagy ami mulasztásban nyilvánul meg.

A numerus claususszal kapcsolatban, amit Horthy antiszemitizmusa legkorábbi bizonyítékaként szokás felhozni, leírtam, hogy méltánytalan és kirekesztő volt. Ugyanakkor az „egyenlőtlenség” felszámolása, azaz, hogy mindenkinek minden jóból a születési csoportja létszámarányának megfelelően kellene részesülni, ma a művelt nyugaton többségi álláspont.

Ezt a baloldal mérhetetlen képmutatásának bizonyítékaként írtam, nem azért, mert bármelyikkel egyetértek.

Karsai indításként leszögezi, amatőr történész vagyok: „Sebes vagy nem ismeri a Horthy-korszakkal és a holokauszttal kapcsolatos szakirodalmat, vagy ismeri. Ha ismeri, akkor tudatos történelemhamisító. Ha nem ismeri, akkor nem értem, miért ír olyan kérdésekről, amelyekkel kapcsolatban elemi ismeretei sincsenek.”

„A numerus clausus bevezetését az egyetemi ifjúság erőteljes nyomásának tulajdonítja, tehát nem olvasta pl. Kovács M. Mária történész témába vágó tanulmányait, könyveit” - véli Karsai. Ellenkezőleg, a Törvénytől sújtva 62-66. oldalán olvastam az egyetemek kéréseiről:  „Haller István kultuszminiszter 1920. július 22-én nyújtotta be a törvény tervezetét, de a zsidókvóta még ekkor sem szerepelt a tervezetben. A zsidókvóta elgondolása a tervezgetés során nem az orvosi kar javaslatában jelent meg elsőként, hanem a teológiai karnak az orvosegyetemi javaslathoz benyújtott válaszindítványában…” (65. o.)

Ujváry Gábor történész így ír: „A numerus clausus első, parlament elé terjesztett javaslatában még szó se volt a zsidóság arányának visszaszorításáról, ám az utca – elsősorban a tanácsköztársaság következtében radikálizálódó ifjúság, a revánsszellemben, újonnan alakult egyetemi egyesületek – és számos parlamenti képviselő nyomásának engedve a hosszú huzavona után, 1920 szeptemberében elfogadott törvénycikk (1920: XXV. tc., módosítva: 1928: XIV. tc.) mégis elsősorban (de nem csak) a zsidók egyetemi felvételének lehetőségét korlátozta.”

De olvastam mást is: „A keresztény kurzus idején a domináns probléma még az, hogy a főiskolai erők, a különítmények még a törvény által engedélyezett zsidóarányt sem tűrik, illetve a törvényt visszamenőleg akarják kiterjeszteni, egyes körök pedig a középiskolai numerus clausust is szorgalmazzák — de ez már egy új tanulmány tárgya lehetne. (…) 

A szavazást tehát nemcsak az ellenzék, hanem a kormánypárt is bojkottálta. A törvény ellen szavazni nem lehetett, hisz ez pillanatnyi politikai helyzetüket tette volna lehetetlenné, de a törvény mellett szavazni sem lehetett, mert az viszont politikai jövőjükben jelentett volna behozhatatlan veszteséget a tisztán maradókkal szemben.

A közhiedelemmel ellentétben tehát megállapíthatjuk; a numerus clausus törvény fajvédő cikkelyét nem a kormány terjesztette elő, sőt a kormány egy kivétellel valamennyi tagja ellenszavazattal vagy távolmaradással jelezte, vagy igazolta: nem ért egyet az antiszemitizmus Corpus Jurisba iktatásával. A fajvédő javaslat még a bizottságban sem jutott győzelemre, s a parlamentben sem a kormánytöbbség, csupán a fajvédő csoport szavazta meg.”

Ez Európa első antiszemita törvénye, Horthy antiszemitizmusának a bizonyítéka, ahogy Karsai írja.

Idéztem Heiko Maas akkori német külügyminiszternek a Spiegelben 2020. május 7-én megjelent cikkét: 

Aki ezt kétségbe vonja és más népeket is bűnösnek tart, az az áldozatokkal szemben követ el jogtalanságot.” Hozzáteszi: „A holokauszt emberiesség elleni bűntettéért pedig egyedül Németországot terheli a felelősség. Aki ezzel kapcsolatban kétségeket szít, és más nemzeteket taszít az elkövető szerepébe, az igazságtalanságot követ el az áldozatokkal szemben. Instrumentalizálja a történelmet és megosztja Európát.”

Karsai szerint „a mértékadó izraeli, angolszász, lengyel, román, szlovák stb. holokauszttörténészek szerint ennél kártékonyabb és tévesebb álláspont kevés létezik.”

De miért lennének a „mértékadó holokausztörténészek” a végső morális ítélőszék ebben a kérdésben? Lehet-e ép ésszel állítani, hogy a II. világháború kirobbantása és országok német megszállása nélkül is lett volna holokauszt? Karsai szerint ezzel tagadom, hogy lettek volna kollaboránsok. Szép szalmabáb-érvelés! Kifejezetten írtam róluk, megjegyezve, hogy megszállás nélkül nem lett volna kivel kollaborálniuk.

Karsai felsorolja, hogy szerinte mi mindent nem olvastam el, mert le merészeltem írni, hogy a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosságot a németek követték el. Szerinte „pusztulásukért az őket deportáló magyar hatóságok is felelősek”, pedig a németek az akció befejezése után kezdték el a gyilkosságokat. Miért ez a görcsös igyekezet a németek felelősségének megosztására és csökkentésére? Nem értem. Karsai triumfálva megállapítja, hogy „Ormos is felhívta a figyelmet arra, hogy pl. az ‘idegenrendészeti eljárás’ kifejezést a zsidók 1941-es deportálása kapcsán a hatóságok nem használták, ezt csak Szakály találta ki.”

A nem amatőr egyetemi tanár is tévedhet, ő sem ismerhet minden iratot. Például a Kassai Állami Levéltárban őrzött KEOKH-iratokat, amelyekben szerepel a kifejezés. Szóval nem Szakály azt találta ki!

Karsai azt írja: „Sebes megjegyzi, hogy a Donhoz kihajtott és elpusztult zsidó munkaszolgálatosok 40 százaléka szovjet hadifogolytáborokban halt meg. Szerinte ezért a kommunisták voltak a felelősök, a keleti fronton elpusztult zsidókat csak ‘hozzá szokták csapni’ a holokauszthoz. Ha ismerné a 2. magyar hadsereg történetét, tudná, hogy a munkaszolgálatosok túlnyomó többsége sokszor embertelenül megalázva, a szó szoros értelmében halálra dolgoztatva és éheztetve, végtelenül kimerült állapotban, sokuk még tavaszi–nyári civil ruhái rongyaiban került az 1943-as visszavonulás során szovjet fogságba. Természetes, hogy közülük sokkal többen haltak meg szovjet fogságban, mint a magyar katonák és tisztek. Ezért nem a Vörös Hadsereg volt a felelős.”

Nem kórházba küldték őket, hanem hadifogoly-táborba, ahol a rossz körülmények és a tífusz aratott közöttük. Miért kell Karsainak ezt is mentegetni?!

Stark Tamás szerint egyébként a tényleges katonák és a civilek sem jártak jobban, nem tudom, honnan veszi Karsai, hogy a munkaszolgálatosok között nagyobb volt a halandóság.

És a legnagyobb „bűnöm”: azt merészeltem írni, kétlem, hogy Horthy meg tudta volna akadályozni a vidéki zsidóság deportálását, és hogy Horthyt a holokausztért egy személyben felelőssé tenni nem lehet.

Az nem a tudomány tárgya, hogy mi lehetett volna másképp, hiszen sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Karsai mégis Romániát, a Vichy-Franciaországot és Szlovákiát hozza fel, ahol szerinte le tudták állítani a deportálást. Éppen azt a három országot, ahol megszállás nélkül, önerőből deportáltak vagy gyilkoltak zsidókat! Szlovákia tehát a külső kényszer nélküli deportálást állította le, ami az ország 1944-es megszállása után folytatódott. Így arányaiban nem maradt több túlélő, mint Magyarországon.

Franciaországban az első koncentrációs tábort a nem honos zsidók internálására már 1939-ben létrehozták. A Karsai által méltatott Pétain marsall vezette, nem megszállt területről pedig Németországba deportálták a Franciaországba menekült zsidókat. Igaz, a „sajátjaikat”, a francia állampolgárokat igyekeztek menteni. De nem Pétain! Talán ideje megismerni Karsainak Jacques Sémelin tízéves kutatásának gyümölcsét, az Une énigme française, pourquoi les trois quarts des juifs en France n’ont pas été déportés (Egy francia rejtély, miért nem deportálták a franciaországi zsidók háromnegyedét) című könyvét. Ebben meggyőzően kifejti, hogy nem Pétainnek vagy a francia közigazgatásnak, hanem a francia társadalom szolidaritásának és a zsidók társadalmi beágyazottságának köszönhető, hogy ilyen nagy arányban megmenekültek. Antonescu valóban megtiltotta az óromán területekről a zsidók deportálását – miután a román ellenőrzés alatt álló területen mintegy 380-400 ezer zsidót saját kezdeményezésre legyilkoltak. 

Ezek Karsai jó példái, amelyekkel szemben még jobban kidomborodik Horthy és a magyarok felelőssége. Karsai szerint én kitaláltam egy hosszú, Horthynak tulajdonított szöveget, amit az 1944. június 26-i koronatanácson mondott volna. Nos, akkor Jungerth-Arnóthy Mihály külügyminiszter-helyettes is kitalálta, hiszen Braham professzor (akit Karsai szerint szintén nem olvastam) őt idézi (A népirtás politikája, Belvárosi Könyvkiadó, Bp. 1997., 833. o.).

Van valami – például a budapesti zsidók megmentése –, amit Horthy mellett lehet felhozni? Karsai ezt is igyekszik megcáfolni: „Sebes azt állítja, hogy a magyar holokauszt legnagyobb embermentő akciója volt az úgynevezett Koszorús-akció. Csak a tények kedvéért szögezzük le: amikor Koszorús ezredes páncélosai bedübörögtek a fővárosba, akkor a Horthyhoz hű és fegyelmezett csendőrök már messze jártak. Engedelmeskedtek a kormányzó parancsának és elvonultak Budapestről. Lehetséges, de egyáltalán nem biztos, hogy a Központi Zsidó Tanács vezetői megpróbáltak Horthyra hatni, hogy állítsa le a deportálásokat.”

Koszorús nem „ezredes”, hanem vezérkari ezredes és az I. páncélos hadtest vezérkari főnöke volt az adott időben. A csendőrök nem „jártak messze”, Karsai édesapja, Karsai Elek is így idézi Szálasit: „július 6-án az esti órákban páncélos alakulatok vonultak fel Óbuda körzetében, és utcákon, tereken zöld gallyakkal leplezve helyezkedtek el. Egyes utcákban a lövegeket tüzelőállásba vitték, és ugyanakkor híre ment, hogy a karhatalom fölött a parancsnoklást Lázár vezérőrnagy, a testőrség parancsnoka vette át” (Szálasi naplója). Ez viszont a legkevésbé sem zárja ki, hogy a csapatok már hajnalban megérkeztek volna, ráadásul miért álltak volna tüzelőállásba, ha nincsenek ott csendőrök. A források tükrében megállapíthatjuk, hogy Koszorús 6-án reggel 5-kor érkezett be Budapestre, ezt a szakirodalom már megnyugtatóan tisztázta. Egyébként ez derül ki a budapesti deportálásokra felrendelt csendőrségi vezetők népbírósági peréből is – ők csak tudták.

Ilyen értelmű memorandumukat a Horthy Miklós titkos iratai című forrásválogatás is közöl.

„Ha Horthy valóban a fővárosi zsidók mindenáron való megmentésére törekedett, akkor augusztusban miért engedélyezte a deportálások folytatását? Erről most is, Sebes is olyan mélyen próbál hallgatni, mint egy jégbe fagyott csuka” – teszi fel a nagy kérdést Karsai.

Horthy nem a fővárosi zsidók deportálását, hanem a fővároson kívüli koncentrálását engedélyezte, állítólag, másodlagos források szerint. Vannak érvek amellett, hogy a németek megtévesztése volt a célja, de ha még igaz is lenne, hogy engedélyt adott a koncentrálásra, az nem ugyanaz, mint a deportálás.

És végül ezt írtam: „Magyar zsidóként bölcsnek tartanám, ha ehhez a kortárs zsidók véleményét is az eddiginél jobban figyelembe vennék”, és példának hoztam fel a Pesti Izraelita Hitközség istentiszteletét Horthy Miklós 76. születésnapján, 1944. június 18-án. De említhettem volna minden egyes túlélőt, aki a munkaszolgálatból vagy a lágerből haza jött.

Karsai válasza erre: „A Központi Zsidó Tanács egyik leggyalázatosabb akciója volt 1944. június 18-án hálaadó istentiszteletet szervezni őfőméltósága, az addig a napig több mint 350 000 vidéki zsidó deportálását szó nélkül tűrő kormányzó tiszteletére.”

Itt végleg kiderül, ami eddig is elég világos volt: 

Nem megérteni törekszik, hanem ítélkezni. Hány „gyalázatos akciót” tulajdonít még a zsidótanácsnak, ha ez csak az egyik volt? Miért kisebbíti minden tudásával és erejével a németek felelősségét a magyaroké rovására?

A válasz a holokauszt hosszú, máig érő árnyában rejlik. A jobboldali kormányokat folyamatosan a Horthy-rendszer restaurációjával, antiszemitizmussal vádolják. A baloldali kormányokat viszont soha nem vádolják a Rákosi- vagy a Kádár-rendszer restaurációjával, azoknak nincs hosszú árnyékuk.

A németajkúak kitelepítése Magyarországról a magyar állam szempontjából hasonló a zsidók deportálásához. Megfosztották őket állampolgári jogaiktól, az államigazgatás és a karhatalom tevékeny segítségével kifosztották és egy idegen hatalom területére deportálták őket, kitéve az idegen önkénynek. Akiket közülük a Szovjetunióba deportáltak, nem jártak jobban, mint azok a zsidók, akiket a Bécs melletti Strasshofba. Akik Németországba kerültek, azok ennél természetesen jobban jártak, bár a nulláról kellett kezdeniük a tönkrebombázott országban.

Mikor tette fel komoly történész a kérdést, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnök mit tett a németajkúak kitelepítése ellen? Hogy miért nem mondott le? Miért nem vetik fel a magyar közigazgatás és karhatalom felelősségét?

Azért nem teszi fel, mert történelmietlen, és nincs napi politikai haszna.