Voltak, akik rosszabbul jártak, mint Prigozsin – egyelőre

Bár pont az oroszokat – főként az orosz muzsik birkatürelméről kialakult vélekedés miatt – szokás békés, mindent eltűrő népként aposztrofálni, nem Jevgenyij Prigozsin Wagner-vezér volt az első, aki fegyverrel masírozott a főváros felé, hogy úgymond eltakarítsa a jó cár rossz tanácsadóit. Ellenkezőleg: az orosz történelem bővelkedik lázadásokban, forradalmakban és függetlenségi harcokban. Ezekből szemezgettünk.

1606 májusában furcsa sereg indult meg Moszkva ellen: a hadsereget zömmel ukrajnaiak alkották, parasztok, törvényen kívüliek, kozákok és nemesek, és a rút véget ért Dmitrij cár nevében forrtak egységbe a gyűlölt Vaszilij cár ellenében. Apropó, ekkor még nem kellett senkinek kiesnie az ablakon, vagy polóniumos teába kortyolnia:

A Vaszilij-elleni felkelés vezére egy Ivan Bolotnyikov nevű egykori ukrajnai közember, aki korábban a kozákokhoz szökve harcolt a krími tatárok ellen, és bejárta fél Európát. Bolotnyikov Moszkva felé félúton, Jelec városánál megverte Vaszilij cár orosz-svéd seregét, azonban Moszkva alatt nemesi vezérei, akik addig biztatták, rájöttek, hogy nekik sem tartogat sok jót Bolotnyikov, ezért elárulták; a menekülő felkelővezér hadai maradékával és egy másik trónkövetelővel Tula városában egyesült, ahol a cáriak ostrom alá fogták. 1607 októberében Bolotnyikovék feladták a várost,

Volt példa azonban arra is, hogy Moszkva népe maga lázadt fel urai ellen. Akadt ezek között valódi népfelkelés, és volt, ami egyszerűen az elitek közötti versengés eredménye volt. 

Előbbi kategóriába tartozik az 1648-as moszkvai sólázadás: az átlagorosz egyik fő tápláléka ekkortájt ugyanis a sózott hal volt, a nyugtalanság kiváltó oka pedig a korábban egységesen megadóztatott sóra alkalmazott újféle adórendszer volt. Ennek eredményeképpen a só ára a közemberek számára megfizethetetlenségig emelkedett – miközben az adóelkerülésre a bojárok és a városi előkelők természetesen hamar megtalálták a kiskapukat; ez, a jobbágyok növekvő kizsákmányolása rövid életű felkeléshez vezetett: bár a felkelők felgyújtották a fél várost, ám a hatalom végül úrrá lett a lázadás fölött.

Fél évszázaddal később jött el az úgynevezett sztrelecek (lövészek) lázadása, a még Rettegett Iván által felállított különleges katonai testület tagjai a rossz ellátmány miatt keltek fel, saját tiszteket választottak, és „megindultak Moszkva felé, hogy megbüntessék a bojárokat és Péter külföldi tanácsadóit. Június 18-án a Péter cár által kirendelt új típusú reguláris ezredek Moszkvától kb. 40 kilométerre vereséget mértek a sztrelecekre”. Nagy Péter cár nem hagyta megtorlatlanul a történteket,

Orosz Cromwellnek is nevezték (legalábbis Voltaire) Jemeljan Ivanovics Pugacsovot, aki 1773-ban Katalin cárnő ellen vezetett felkelést, kezdetben azt állítva, hogy ő az elhunytnak hitt III. Péter orosz cár, aki csodával határos módon túlélte hűtlen felesége gyilkossági kísérletét, és állt a felkelők élére. A lázadáshoz a jobbágyokat rabszolgasorba taszító cári gyakorlat adta a táptalajt. „Oroszország gyenge és kimerült. De, vajon kik merítették ki, kik viszik pusztulás felé? Ezt magatok is tudjátok! A nemesek birtokolják a parasztot!” – a Pugacsov mögé álló felkelők elfoglalták az Ural-vidék kereskedelmi központját, Orenburgot, a földesurak Moszkvába menekültek előle. Pugacsovék továbbnyomultak a főváros irányába, Kazany városát még sikerült felégetniük, azonban a lezáruló orosz-török háború nyomán az orosz csapatok hazatértek, a felkelőket szétverték, Pugacsovot saját alvezérei (amnesztia fejében) kiadták.

A dekabristák szintén az akkori fővárosban – Szentpétervárott – tevékenykedtek, itt főképp szabadkőműves meggyőződésű katonatisztek vitték a főszerepet; népi támogatásról ekkor szó sincs, noha a felkelők alkotmányos monarchiát akartak a jobbágyság eltörlésével egyetemben. Nevüket az – 1825. december 26-án – kirobbant felkelésről kapták. I. Sándor cár halála után azt próbálták megakadályozni, hogy fivérére, Miklósra felesküdjék a katonaság; a tervezett lázadásból semmi nem lett, a felvonuló mintegy háromezer lázadót Szentpétervárott kartácstűzzel szétlőtték,

Szintén Szentpétervár adott helyszínt a nyolcvan évvel későbbi, 1905-ös felkelésnek, ami megint csak inkább éhséglázadásféle volt: az orosz-japán háború miatt tombolt a munkanélküliség, az éhínség, a városban élhetetlenek voltak a lakásviszonyok. Január 9-én a munkások békésen vonultak a szentpétervári Téli Palota elé, hogy kérjék nyomoruk enyhítését, azonban a rendőrség és a katonaság a tömegbe lőtt, háromezer embert ölve vagy sebesítve meg; ezt követte a kozákok gyilkos rohama, akik kardokkal aprították az embereket.

Az 1917-es orosz forradalmakat (három is volt) jobban ismerjük; ez, illetve az 1991-es katonai puccs viszont a fentiekkel ellentétben sikerrel járt; előbbi hosszú évek véres polgárháborúját hozta el a birodalom-szerte, utóbbi a Szovjetunió végét hozta el, közvetlenül és viszonylagosan vértelenül.  

A legújabb – sikertelen, vagy félbehagyott, kinek hogy tetszik – lázadás valóban Prigozsinék akciója volt; már kérdés, és meg is indultak a találgatások, vajon milyen sors vár a Wagner-vezérre és harcosaira?

Nyitóképen Bolotnyikov és a cáriak csatája Moszkva közelében Ernst Lissner festő képén; forrása: Wikipedia