Ha ezt Neo előre látta volna, inkább a kék pirulát választja

Ritkán fordul elő velem – legalábbis ritkábban, mint amennyiszer indokolt lenne –, hogy a moziteremben egy film után az fogalmazódik meg bennem: Ezért kár volt! A Mátrix: Feltámadásokat követően mindehhez még egy adag tehetetlen düh is társult bennem. Persze, tudom, a filmek elsősorban már nem a korosodó #filmszakértő generációjának készülnek, de amikor a Csillagok háborúja újabb fejezetei érkeztek a mozikba, azok sem voltak ennyire lesújtóak, mint a Matrix: Feltámadások. (Itt most lehetne citálni Jar Jar figuráját, de azt még Lucas követte el, így a létezését tetszik, nem tetszik módon el kell fogadnia minden rajongónak.)

Haragom nemcsak azért van a filmmel szemben, mert

hanem azért is, mert a sterilen kimért korrektségű Marvel-univerzumon felnőtt ifjú generációnak a Matrix-trilógia fontosságát említő kijelentéseket is teljesen komolytalanná tette. Aki ezt a részt látja először a Matrix-univerzumból, az szánakozással vegyes gúnyt fog érezni a trilógia rajongói iránt, és simán azt gondol(hat)ja: szegény öregek, milyen gagyi sztoriért rajongtak egykoron.

Nem állítom, hogy a Mátrix-trilógia hibátlan lenne, mert messze nem az – elég csak a direkt termékelhelyezések garmadájára gondolni – , de amikor az első rész 1999. augusztusában a hazai mozikat is meghódította, egy olyan világba engedett betekintést, amire addig és azóta is valóban csak a filmek adnak lehetőséget. Azonnal stílust teremtett, amely a mai napig érezteti hatását.

Olyan blockbuster film volt, amely úgy szólt az emberek apátia elleni egzisztenciális küzdelméről, hogy közben éles kritikát fogalmazott meg a minket – a jelenlegi viszonyokhoz mérten még csak alig – behálózó és a megtévesztésünkre épülő globális médiavilágról, amely azóta a filmben látott módon formálja át a tudatunkat, követi minden lépésünket, gondolatainkat, és ha úgy tartja kedve, beszédképtelenné téve bennünket összenöveszti a szánkat.

A filmet látva akkor nagyon sokan azonosultak Neóval, aki cyber Robin Hood-szerű kiválasztottként a forradalmárok nevében szállt szembe a manipuláló rendszerekkel és azok tervezőivel, akikről rendre kiderült: messze nem olyan szabályok szerint játszanak, ahogy azt velünk láttatják. Smith ügynök személyében persze megjelent a gátlástalan „bűnüldözés” minden válfaja is, amely többedmagával hatalmát fitogtatva próbálta útját állni a forradalmárok birtokában levő információ széles körben való elterjedésének. Hiába!

A trilógia végére hatalmas áldozatok árán és Neo utánozhatatlan cselekedetei révén béke köttetett a gépek és a forradalmárok között, mindenki élhette zavartalanul világát, a hollywood-i sémáknak megfelelően boldogan – ameddig a Warner Bros irodáiban valaki ki nem találta, hogy ezen a békén pénzügyi okokból jó lenne változtatni.

A stúdió döntését akár el is fogadhatnám, és lelkendezhetnék, hogy micsoda remek ötlet egy újabb Matrix-film, de a látottak alapján utólag azt mondom,

Nyilvánvaló, hogy a Morpheus-kegyelt történetének „pénztermelő képessége” folyamatosan foglalkoztatta a stúdiót, de ez nem kellett volna felülírja a józan ész korlátait, amely azt mondja, vannak olyan alkotások, amelyek kiegészítése, újra elővétele inkább minősül szentségtörésnek, mintsem jó ötletnek. Mindezt a „legalkotóbarátabb” stúdiótól, a Warner Bros-tól fájó tudomásul venni. Bár ha arra gondolunk, a stúdió miként tépázta meg a saját hírnevét a közelmúltban – a részleteket lásd keretes írásomban –, sajnos nem is annyira meglepő a Mátrix ilyen formában való újraélesztése.

Azt, hogy a főbb szereplők miért vettek részt a folytatásban, nem nehéz megindokolni. Bár Keanu Reeves ezúttal a bevételekből – állítólag – nem kap részesedést, ahogy tette az első film esetében, ahol anno kb. 25 millió dollárt kaszírozhatott, most be kellett érnie ennek a felével, de még ez is remek summa néhány öreguras kávézgatós és pár számítógéppel rásegített akciójelenetért. De azt végképp nem könnyű elfogadni, hogy

Mindenki jobban járt volna, ha távol tartja magát a projektől.

Hogy miért is volt kár a Feltámadásokért, azt A keresztapa-trilógia párhuzamon keresztül próbálom szemléltetni.

Képzeljük el, hogy A keresztapa III. lezárása után közel 20 évvel a történet úgy folytatódik, hogy Anthony Vito Corleone – ő Neo – egy újabb operaelőadásra készül. Az évek láthatóan nyomot hagytak rajta. A külsőségek alapján minden OK, az öltöző, a színház is csilli-villi, de a közönség és a kollégák már nem azok, mint régen. A kb. sikeresnek mondható előadást követően a fiatal – a napi divat szerint összeválogatott – kollégák még ünneplik őt, de a színházigazgató beszélgetni hívja az irodájába. Szóba kerülnek egykori „démonai”, akik a családja tettei miatt a mai napig gyötrik a lelkét, és az igazgató azt javasolja, ezentúl a könnyedebb műfajokban, az operettben és a musicalben gondolkodjon. Különben is a tulajdonosok már döntöttek, jobb, ha ezt elfogadja.

Anthony szomorúan hagyja el az irodát, amit egy fiú ruhába öltözött lelkes kolléga meglát, és hamarjában segítő szándékkal elhívja őt egy közeli kávézóba a történteket kibeszélni. Beszélgetésük közben feltűnik a pultnál a Corleone család régi ismerőse, aki kedves emlékeket ébreszt Anthony-ban; ám az ifjú kolléga mindent összezavar. Ezután hősünk otthoni magányában szomorkodva némi tudatmódosítók bevétele után úgy dönt: inkább a szabadságot választja. Elege van az operaénekesi életből, ő a család hagyományait követve igazi Corleone szeretne lenni, kerül, amibe kerül. Lemegy a régi olasz vendéglőbe, ahol összefut Clemenzával, aki már főnök, és nála kell kivívnia az elismerést, ha újra a család feje kíván lenni. Miközben éppen kinyír valakit, néha kinéz a kamerába és azt mondja: Milyen jól megy nekem a leszámolás, egy Corleone mindig Corleone marad….

Agyrém!

Biztos van olyan hollywood-i stúdiófőnök, aki egy ilyen sztoriban látna fantáziát, hiszen A keresztapa-trilógia sikereihez kevés dolog mérhető, de hogy ehhez bárkit is meg tudna nyerni a Coppola-családból résztvevőnek, azt aligha tartom valószínűnek.

Az egykoron szebb napokat látott alkotók 18 évvel az utolsó epizód után újra összejöttek, hogy néhány fiatal színésszel és pár „újszerű”, „trendy”, „szemüveges”, „golyó elől elhajolós”, „falon futkározós”, „levegőben repülős”, „és Smith ügynök se hiányozzon” „de azért valami csavart vigyünk bele, azért” jelenettel próbálják meg a saját fontosságukat a stúdió kedve szerint igazolni.

Míg a Jóbarátoknak jól állt a múltidézés, mert többnyire csak a kanapén kellett ücsörögniük és sztorizgatniuk, addig Neo és Trinity akciók között újra szárba szökkenő szerelme inkább a kínos kategóriába sorolható. Akik a Mátrix – Forradalmak végén elfogadták, hogy Trinity (Carrie-Anne Moss) Neo küldetésének végső beteljesüléséért az életét áldozta a hajóban, azok értetlenül fognak állni a kávéházi jelenet előtt – ami meg utána következik, az előtt meg végképp.

különösen, amikor a nála 22-évvel fiatalabb színésszel, az ifjú Morpheust megformáló Yahya Abdul-Mateen II-vel csapnak össze. Bármenyire kedvelem Reeves-t, már a John Wick-szériában is inkább látom őt Liam „Jeges pokolban sokadjára Elrabolva” Neeson jogos utódjaként, mint hiteles kiválasztottnak.

A negyedik Matrix-epizód olyan alkotás, amilyen produktumokat Hollywood most a siker kulcsának érez. A Warner meg különösen! A Jóbarátok-retro után az évet a Harry Potter 20. évforduló – Visszatérés Roxfortba produktummal kezdte. A recept pofon egyszerű: vegyél egy jól csengő márkanevű filmet, franchise-t, tereld össze hozzá a fiatal és a korosodó színészeket, és egyszerre próbáld meg a nosztalgiázásukat a fiatal és az idősebb közönségnek is eladni.

A fiatalok számára teljességgel érdektelen két 50+-os főszereplő szerelmének a zavaros magyarázatokkal előálló főgonosz (Neil Patrick Harris) hátráltatta fellángolása, miközben az eredeti filmek rajongói jogosan fognak gyalázattal gondolni a korábban történek Bobby Ewing-i újraértelmezésére.

Ha a Matrix: Feltámadások részt Neo előre látta, volna biztosra veszem, a kék pirulát választotta volna. Mindezért kár volt a sok küzdelem és vesződés.

Abba meg belegondolni is szörnyű, hogy a stúdió a Matrix-univerzum kiteljesítésén gondolkodik! Ez a lehető legnagyobb hiba a Mátrixban, akár a piros, akár a kék pirula felől is nézzük.

(Képek forrása: InterCom)