„Erre már Rákosi is azt mondta, hogy nem!”

A vesztes világháború és a szovjet megszállás alapvetően rányomta bélyegét az 1945 utáni Európa képére. Magyarország határai, a magyar kisebbségek és a pozsonyi hídfő címmel rendezett vitaestet a Rubicon Intézet a budapesti Scruton Közösségi Térben, ahol három történész szolgált sok meglepő adalékkal és némi mítoszrombolással az érdeklődőknek.

A vitaestet Szarka László, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa, a komáromi Selye János Egyetem docense vezette, s részt vett rajta a békeszerződés kérdéseit kutató Fülöp Mihály, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára, valamint az úgynevezett pozsonyi hídfő – azaz a Pozsony környéki, ekkor még magyar lakosságú települések: Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár, Rajka és Bezenye elcsatolásának – kérdésében járatos Hollósi Gábor, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa is.

Mint Fülöp hangsúlyozta, az első és a második világháborút lezáró békerendszerek között hatalmas a különbség. Míg előbbiek a főbűnös Németországgal kezdték, utóbbiak a „csalósokkal”, a korábbi relatív konszenzussal szemben érezhető volt a kelet-nyugat érdekellentét is (ez késleltette a német békekötést, amelyre aztán ténylegesen ekkor nem is került sor) a hidegháború előhangjaként – vagyis, Szarka megfogalmazásában

Hiszen az összeülő öt nagyhatalom és 16 szövetséges „kis győztes” közül az olaszok kapcsán az angolszász és némi francia, hazánk, Csehszlovákia, Bulgária, Románia és Finnország, azaz a „kis vesztesek” kapcsán elsősorban a szovjet akarat érvényesült, de szövegszerűen előbbi mintájára, így a szerződések szövege nagyon hasonló. Mint az NKE tanára megjegyezte, így tiltották meg életszerűtlen módon hazánknak atomfegyverek és torpedónaszádok birtoklását – előbbit egy brit sorhajókapitány azzal indokolta, hogy azokat a Balatonon ki lehet próbálni, és vonaton a tengerhez vinni bevetésre… Mindenesetre, mint Fülöp fogalmazott,

Mindez azért volt kimondottan problémás, mert e kérdésekben a magyar tét óriási volt – tette hozzá Szarka – a trianoni békeszerződést ekkor már a nyugati hatalmak is igazságtalannak tartották; bár jó kérdés, hazánk miért nem élt területi igénnyel Csehszlovákiával szemben.

Hollósi szerint a Tiso-i Szlovákia múltja miatt nem volt törvényszerű, hogy Csehszlovákia győztesként kerül ki az egész folyamatból, aztán Beneš — akkor még emigráns — elnök 1943-as moszkvai látogatásával eldőlt, hogy Sztálin támogatja az 1938-as határok visszaállítását, és kitelepíthetik a németeket és a magyarokat az országból. A hiba 1945-ben Potsdamban csúszott a rendszerbe, amikor kiderült számára, hogy a magyarokat mégsem lehet. Innentől kezdve a lakosságcsere kérdése erősödik, ugyanakkor nincs elég szlovák Magyarország területén ahhoz, hogy minden magyart kiebrudalhassanak Benešék – ekkor kezdik erőltetni a 200 ezer magyar áttelepítését egyoldalú egyezménnyel. „Na, erre még Rákosi is azt mondja, hogy nem” – fogalmazott Hollósi. A csehszlovákok a londoni külügyi értekezletnél is követelik az egyoldalú áttelepítést és a pozsonyi hídfő öt faluját, sőt még azt is el akarták érni, hogy a revizionizmus tiltása mellett

Gyengítette a pozíciónkat Szarka szerint Beneš presztízse, ugyanakkor a magyar fél is irgalmatlan energiákat mozgatott meg a béke előkészítésére – Fülöp ugyanakkor rámutatott, hogy a békeszerződés feltételeit nem az érintett országok, hanem a nagyhatalmak tárgyalták le, a legyőzött államoknak semmi beleszólása nem volt, eleve nem is terveztek semmiféle békeértekezletet, az egész lényege annyi volt, hogy amerikai kívánalom szerint a többi „kis győztest” is bekapcsolják, de alapvetően a nagyok szava döntött. Ezt a magyar oldal felismerte, ezért Nagy Ferenc miniszterelnök és Gyöngyösi János közvetlenül Sztálinnál, Moszkvában próbálta kijárni Erdély és a Felvidék ügyében a kedvezőbb döntést, a szovjet diktátor pedig hiú reményekkel kecsegtette a magyarokat mind a csehszlovák kisebbségi jogok, mind a magyar-román határvonal kérdésében, amelyek kapcsán magyar-román megegyezést szorgalmaztak a szovjetek – mint Hollósi hozzátette, ez is csak porhintés volt, az áprilisban beterjesztett békeszerződés-szövegben már az 1940 előtti határokkal számoltak, és erről a románokat is tájékoztatták, akik ennek tudatában zárkóztak el minden magyar követeléstől.

Csehszlovákiával szemben ugyanakkor kérdés volt, érdemes-e területi igényekkel élni, mint Hollós hozzátette, ’46 nyara előtt erre nemleges volt a válasz, utána feltételes: ha az oda került magyarok sorsát nem sikerül rendezni. Az angolszászok a csehszlovák követeléseket a 200 ezer magyar kitelepítésére és az előbb öt, majd három falu elcsatolására „és” helyett „vagylagossá” tette: akkor kapják meg a területet, ha lemondanak az egyoldalú kitelepítésről – ezt, mint Hollós hozzáteszi valószínűleg az tette lehetővé, hogy a brit delegátussal sikerült Kertész Istvánnak beszélnie, s elmondta, hogy a nagyszabású kitelepítés bedöntené a magyar kormányt, amelyik az utolsó, demokratikusan megválasztott ekkortájt ebben a térségben.

A csehszlovákok októberben elálltak az egyoldalú kitelepítés tervétől, Szarka hozzátette, a realista csehszlovák külügyminisztert, Jan Masarykot ebbéli engedékenysége miatt hazaárulással vádolták a csehszlovák kommunisták. Eközben, mikor világossá vált teljes Erdély elvesztése, a menteni a menthetőt alapon egy kisebbségi kódex elfogadását próbálta elérni az ottani magyarok esetében Budapest – helyesen, mint Fülöp aláhúzta – s az ENSZ kisebbségvédelmi rendszere alapján. Fülöp hozzátette: meglepő, de a négy nagyhatalom különböző időpontokban, de hajlott a trianoni határok revíziójára: Szovjetunió 1940-41-ben, a második bécsi döntés kapcsán is – így lehetett volna elméleti esély arra, hogy 1946-ban ugyancsak így tesznek, azonban a magyar hadüzenet után

Sztálin e kérdést nyitva hagyta, részint, hogy „kiugrási versenyre” hívja ki 1944-ben a román királyt és Horthy Miklóst, és egybeesett a brit-francia-amerikai állásponttal, amely ugyancsak méltánytalannak látta az 1938-as erdélyi határt, s maga Churchill kérte a kérdés nyitva hagyását – s amikor 1945-ben felvetették a határmódosítás kérdését, amit az amerikaiak és a britek is támogattak, sőt, a franciák úgy, hogy még nagyobb területet hagytak volna magyar kézen, mint ezek ketten, azonban ekkor a szovjetek léptek közbe, és térítették el a magyar tapogatózást a románokkal való meddő egyezkedés irányába.

Szarka hozzátette: már odáig elment volna Budapest, hogy minden határon túli magyart befogad, ha arányos területet is kap hozzá, de mindhiába.

Mindezek bukása után jött a kisebbségvédelmi kódex és a székely autonómia kívánalma, tette hozzá Fülöp, azonban, mint Szarka megjegyezte, a Hitleri Németország visszaélése a szudétanémet, sziléziai német és kelet-poroszországi német kérdéssel leértékelte a kisebbségvédelem kérdését, így a magyarok heroikus küzdelme is hiábavaló volt e téren. Egyetlen sikerélmény volt: a 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítésének megakadályozása. Ez Hollós szerint elsősorban annak köszönhető, hogy Budapest tömegével „bombázta” jegyzékekkel a nagyhatalmakat, egyházi vonalon pedig Mindszenty József bíboros próbált ténykedni – beszámoltak arról, hogyan bánik a csehszlovák hatalom a magyarokkal, a kassai kormányprogramtól a Beneš-dekrétumokon át a 75 ezer magyar „háborús bűnös” népbírósági peréig, a cseh-morva területekre való kitelepítésekkel együtt. Valamint, ahogy Szarka hozzátette, az elutasító pozíciókat a kevésbé érdekelt ausztrál, új-zélandi és indiai delegáltak is megerősítették.

Fülöp, Szarka kérésére mérleget is vont: a legrosszabbul a vesztese közül mégsem mi, hanem a bolgárok jártak, akik hadat sem üzentek a Szovjetuniónak, ám Sztálin 1945 szeptemberében nekik igen, s úgy kellett bolgároknak Jugoszlávia és Magyarország területén vérüket hullatniuk, hogy cserébe nem kaptak mást, csak területelcsatolást és szovjetizálást. A legjobban Finnország járt, amelyik megszállása nélkül tudott fegyverszünetet, majd békét kötni a szovjetekkel, egyből hazaengedték a hadifoglyait, és bár Karéliát elvesztette, és a szovjet befolyási övezetbe került, de szabad maradt, és semleges lehetett, amiről „mi csak álmodtunk”.

A német békeszerződés, sőt az osztrák egyezmény is azért csúszott, mert a szovjetek utóbbi klauzulája alapján annál tovább állomásoztathatták haderejüket Magyarországon, noha 1947-ben már majdnem sikerült megkötni az egyezményt. S hogy Sztálin 1941-től kezdve a magyarok – nem csak a kormány, hanem a magyar nép – megbüntetését tűzte ki célul, mint Molotov 1943-ban kifejtette „mindazért a gyilkolásért, rablásért és pusztításért, mait a megszálló magyarok elkövettek”, s ez az értelmezés bizonya a mai napig visszaköszön az orosz diplomáciában is. Mindeközben hazánk vonatkozásában Sztálin éppen azt mutogatta a nyugat felé 1945-1947 között, hogy lám-lám, a markomban vannak, mégis hagytam nekik teret, mégis a kisgazdák győzhettek a választásokon.

Szóba került még Hollós szakterülete, a pozsonyi hídfő jelentősége, ami messze túlmutat három falu hovatartozásán: ehhez tartozik ugyanis a mosoni Duna kiágazási szakaszát. „Nem az a katasztrófa, hogy területet vettek el tőlünk, azt már megszoktuk. Nem az, hogy emberi és állampolgári jogokat sértő módon bántak az odakerült magyarokkal, ezt is megszoktuk” – viszont az, hogy elcsatolták a gátakat (amik ráadásul magánvagyon voltak, tehát a csehszlovák állam nem is tehette volna rá a kezét), újabb tragédia: a csehszlovák oldalra került zsilip kinyitásával vagy elzárásával Győrt és 101 másik települést eláraszthattak volna, ha a magyarok „nem viselkednek jól” – azaz nagyon fontos katonai stratégiai szerepe volt ennek a három falunak – tette hozzá a kutató.

Az ezt követő évek végül hoztak némi konszolidációt Hollósi szerint: bár számos egyezmény – például a menekült magyarok helyben maradt vagyona rendezésének kérdése – papíron maradt, 1947-re a viták lezárása, 1948 a fordulat, 1949 pedig már a szocializmus közös – nem túl vidám – építésének éve lett.