Böjte Csaba: A butaság és a bunkóság a mi ellenségünk
Tusványoson kérdeztük a ferences rendi szerzetest.
Ahol a fény kicsit nő, ott árnyék is van elég, egyesek tényleg szeretnek, mások kevésbé szeretnek, aztán vannak, akiket irritál ez. Interjú.
„Hogyan éli meg a népszerűséget, hogy a munkája révén ismerik és elismerik Önt, ez teher vagy jutalom?
- Ahol a fény kicsit nő, ott árnyék is van elég, egyesek tényleg szeretnek, mások kevésbé szeretnek, aztán vannak, akiket irritál ez. Mi székelyek valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy azt szeretjük, ha egy csoportba vagyunk, egy bolyban, tehát közösségi gondolkodás van Székelyföldön. Én nem is szeretnék ebből a közösségből kiszakadni, hanem azt szeretném, embertársaimat is biztassam arra, hogy milyen csodálatos, szép dolog gyermekekkel foglalkozni.
Ön soha nem fárad el? Hogyan kezeli, ha esetleg kudarc éri?
- Megboldogult nagyapám annak idején úgy mondta, hogy ha egy százkilós disznyót az ember levág, abból nem lesz száz kiló kolbász. Tíz lefutásból nem lehet tíz gólt rúgni. A kudarcot nem úgy kell megélni, mint valami szörnyűséget, hanem mint az élet velejáróját. Miért ne lenne sáros a cipő, ha úton járok? A krumplit, ha meg akarom enni, héja is van. Ez vele jár. Ugyanígy ha az ember bármit fölvállal, nemcsak sikerélmény éri, nemcsak pozitív dolgok.
Ön sokak számára példakép, azoknak is, akik a katolikus egyházat bírálják vagy éppen ateisták. De ki az emberi példaképe Böjte atyának?
- Azt gondolom, minden erdélyi vallásos katolikus ember biztosan nagy-nagy szeretettel néz föl Márton Áronra. Én mint ferences szerzetes büszkén és örömmel mondhatom el, milyen sok nagyszerű ferences élt vagy él Erdélyben – gondolok pl. Ervin atyára –, akik kilencven fölött is tényleg kiérdemlik a »Turbó atya« nevet. Nagyon sok ember van, akire büszkén és örömmel felnézek, és hát a kedves pszichológus »vetélytársam« is egy ilyen személy, akinek írásait, meg azt a mindig mosolygós jókedvét, amivel mindig megjelenik, azt nagyon csodálom.”