Antikonzervatív fordulat

„Történelmi transzmutációnak vagyunk tanúi: felfrissült a baloldal, amit mi sem mutat szebben, mint hogy Mesterházy nyelve máris benne a még semmit nem csináló, viszont EU-szkeptikus Hollande seggében. A megszorítások nem vezetnek sehova, aszongya a szocialista. Méltón régi nagy híréhez. Csak nehogy oda fajuljon a reneszánsz, hogy egy esetleges kormányváltás dobja a Széll 2-t a picsába, aztán visszatér az unortodox gyökerekhez. Félek, a vége az lesz, hogy az MSZP a korai fülkeforradalommal fog nosztalgiázni.

Úgy kezdődött, hogy 2010 közepén Orbán Viktor Brüsszelbe repült kikönyörögni, hogy a magyar hiány hadd legyen az obligát hiánycélnál magasabb. A felvetésről nem csak José Manuel Barroso nem akart hallani, hanem az az Angela Merkel sem, akit egyszer már megbüntettek szavazói jelentős tartományi választáson, amiért a tékozló görögöket hagyta elkanászodni. Nem kell mindenféle európai szellemiségre hivatkozni, szimpla pártérdek tehát. Az egérutat kérő Orbán – hiába panaszkodta, hogy a magyarországi növekedésre regresszív hatást gyakorol ez a hiánycél – Európában le lett baszarintva. Annyira, hogy megilletődésében mindjárt hadat is üzent az adósságnak, ha emlékszünk. Hát Istenem, hadiszövetségre kényszerítették, ilyet Napóleon sokszor tett a kiskutyákkal.

Otthon azonban az Orbán-kormány – megint pártérdekből – juszt se mert nekiállni szociális hálót szaggatni, inkább kollektivizálta a magánnyugdíjkasszák tartalmát. Hogy az európai bizottság is jóllakjon, meg a magyar káposzta is megmaradjon, világos. Sajnos a két szék közötti seggreesés tipikus mutatványának bizonyult, a végeredménnyel semelyik fél nem lett elégedett, ráadásul a gazdaságon se lendített a félmegoldás. Egészen a Széll Kálmán Terv 2.0-ig húzódott az a pangás, amelyet a népmesei »gazdálkodom is meg nem is« hozzáállás váltott ki.”