A könnyűség géniusza

Nem sok figyelmet keltett itthon, amikor idén február­ban az újságok hírül adták: elment Burt Bacharach. Burt kicsoda? Teljesen jogos a kérdés, noha a zenéjét mindenki hallotta már, filmekben, reklámokban csendülnek fel örökzöldjei. Raindrops Keep Fallin’ on My Head, I’ll Never Fall in Love Again, Close to You, Aretha Franklin nagy vietnámi háborús érzületslágere, az I Say a Little Prayer s így tovább. Bacharach az egyik kortárs alkotó, akitől a legtöbbet tanultam. Talán nem helyénvaló ez a szó: tanulni akkor tanulhattam volna tőle, ha zenével, dalszerzéssel foglalkoznék, ha ténylegesen érteném, amit csinált, hangközök, modulálások, tempók sokat emlegetett furcsaságait. Ha szolfézs­leckéket vettem volna tőle tehát. Nem, Bacharach zenéje inkább összefüggéseket segített megérteni, „könnyű” és „nehéz”, „felszínes” és „mély” bonyolult, sematikus okoskodásokkal meg nem ragadható kölcsönhatását világította meg; az ügyben, mint talán mindenkinek, aki erőt és elhatározást gyűjt ahhoz, hogy „komoly és szilárd” világnézete legyen, korábban némileg merev képzeteim voltak. Burt Bacharach az easy listening műfajában alkotott. Itt rögtön érdemes megállni, feltenni néhány kérdést, hogy „körülgondoljuk” ezt a különös fogalmat. Mitől, milyen tulajdonsága okán hallgatható könnyen egy zene („nézhető könnyen” egy festmény stb.)? Ez a könnyűség az emberi természet milyen alapadottságával korrelál? Amióta Erik Satie előállt „bútormuzsikájával”, s Amerikában a múlt század húszas éveiben egy bizonyos George Owen Squier vezérőrnagy feltalálta a „muzakot”, a boltokban és üzemekben használható, jellegtelen, de élénkítő hatású háttérzenét, tudjuk, hogy van olyan zene, amely nemhogy nem igényli a figyelmet, de egyenesen a figyelem ellenében fejti ki hatását. Ha a hagyományos értelemben vett „zenei élmény” alapjáraton bizonyos mértékű erőfeszítést kíván meg, az emberi akarat, mondjuk így, intervencióját, koncentrációt és türelmet, nem alapvetőbb, „természetesebb” az áruházi muzak Bachnál? Nem biztos, hogy a nagyobb igényű és értékű zene a tinglitanglinál „igazabban”, „hitelesebben” nyilatkozik meg az emberiről. Mi van, ha az ember éppolyan felületes és könnyű, mint az easy listening? Valami ilyesmire utalgat Bacharach életműve. Ha az előbbi állítás csupán részleges érvényű is, ugyanilyen részleges érvényű a fordítottja: az, hogy az ember végtelenül mély lenne.