Demkó Attila: Lengyelek órája – Varsó súlya a háború miatt csak tovább nőtt

Demkó Attila írása a Mandiner hetilapban

Lengyelországban a tavasz áprilisban két héttel hátrébb jár, mint Magyarországon. Pedig a tél itt is melegebb volt az átlagosnál, és kisebb az éghajlati különbség a két ország között, mint egykor. A politikai különbség viszont nagyobb, mint valaha. Varsó és Wrocław utcáin ukrán zászlók, adománygyűjtők, plakátok jelzik:

Ottlétünk alatt intenzív napok voltak a fronton. Úgy tűnt, az oroszok elvágták Bahmut utolsó aszfaltozott utánpótlási útját, és a város napjai meg vannak számlálva. A lengyelek ezt sokkal jobban figyelték, mint amit itthon megszoktunk. Az ukrán offenzíva esélyeiről való beszélgetés még szakmai körökben is inkább érzelmi kérdés volt, nem hideg elemzés. Varsó drukkol – a szó jó és rossz értelmében is.

Meg kell értenünk, hogy Lengyelország valóban aggódik. Nem az USA bábja, sőt, nem is teljes a bizalom a Biden-kormányban, egy esetleges republikánus elnökben pedig még kisebb volna. Varsó előrébb jár, mint Washington: sokszor nem követ, hanem diktálni próbál. De Lengyelország nem megőrült, hanem egyszerűen más jövőt és veszélyeket lát, mint Magyarország. Logikusan nem lehet hinni, hogy Ukrajna után a NATO-tag Lengyelország lenne a következő áldozat. Az egész NATO ellen támadni orosz részről még akkor is öngyilkosság lett volna, ha az ukrajnai hadjárat könnyű sikert hoz. Ebből már semmi nem lesz, Oroszország a számára legjobb forgatókönyv esetén is gyengébben, hadserege pedig súlyos sebekkel borítva végzi be ezt a háborút – ki tudja, mikor.

De a lengyel félelmet megkérdőjelezni pontosan olyan dolog, mint amikor külföldről rólunk azt mondják, hogy a kárpátaljai magyarok iránti aggodalom mögött más – értsd: Moszkva – áll. 

– ahogy a mi traumáink is nagyon mélyek. De ezt a lengyelek nem tudják, még a biztonságpolitikával foglalkozó szakértők egy részének sincs információja arról, hogyan is kerültek a kárpátaljai magyarok Ukrajnához. Pedig nagyon fontos dolog, hogy legyen megértés Varsóban. Lengyelország gyakorlatilag az egyetlen állam Európában, ahol az önérdeken túlmutató pozitív kapcsolat van Magyarországgal. Ennek jelentőségét nem szabad lebecsülni, még akkor sem, ha minden országot elsősorban az önérdek mozgat. De időnként, egy-egy ritka napon az érzelmeknek is van helyük.

Emlékezik az ország

Érkezésünkkor Varsó emlékezik. Hatalmas tömeg hömpölyög a rendőrökkel teli belvárosban, de nem turisták. Pedig a főváros jóval szebb, mint sokak sztereotip képében.

volt, ahol még a falak sem álltak, de most nem mondanánk meg, hogy az épület csak hetvenéves. A gótikus Szent János-katedrális is ilyen, a németek 1944 novemberében elpusztították a varsói felkelésben már súlyosan megsérült épület kilencven százalékát. Tudatos, barbár rombolás volt ez.

A katedrálisban a lengyel közélet színe-java gyűlik össze ezen a vasárnap délután. Ott van a köztársasági elnök, a miniszterelnök és a lengyel politika óriása, Jarosław Kaczyński. Az ő ikertestvérére, Lech Kaczyński köztársasági elnökre emlékeznek, aki tizenhárom éve, 2010. április 10-én halt meg Szmolenszk közelében a lengyel elit egy részével együtt.

A 96 halálos áldozatot követelő repülőgép-szerencsétlenség megrázta Lengyelországot, két további okból is. Az egyik, hogy a katinyi vérengzés hetvenedik évfordulója alkalmából tartott megemlékezésre utaztak éppen, a másik, hogy a Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök által vezetett nyomozás nem elégítette ki a lengyel elvárásokat. Néhány évvel később Antoni Macierewicz lengyel védelmi miniszter már nyíltan utalt arra, hogy merénylet történt, 2022 áprilisában pedig határozottan kijelentette, hogy a gép bal szárnyán robbanás történt a zuhanás előtt, azaz Moszkva meggyilkolta a lengyel elnököt és kíséretét. A legtöbb szakértő ezzel nem ért egyet, de sok millió lengyel mélyen hisz az elméletben – köztük a mai kormány egyes tagjai is. A lengyel hozzáállás Moszkvához és Vlagyimir Putyinhoz nem pusztán a háború eredménye, nemcsak évszázados történelmi reflexek táplálják, hanem ez a friss tragédia is.

Kintről követjük a misét, ezrek nézik a hatalmas képernyőket. A tömeg egy emberként énekli a himnuszt. Hasonló jelenet nem egy nyugati fő­városban elképzelhetetlen lenne, a saját himnuszuk ismeretének hiányában.

20. századi „tatárjárások” után

Nem messze van a tragédia virágokkal borított emlékműve és Lech Kaczyński szobra. A hatalmas térre, amelyet szintén a német rombolás nyitott a város szövetébe, néz még az ismeretlen katona sírja és a modern Lengyelország megteremtőjének, Józef Piłsudskinak a szobra.

Ez a hely Varsó szíve, itt szembesülünk talán a legjobban a pusztítással és az újjáéledéssel, ami annyira jellemző a lengyel történelemre. Magyarországot három részre szakították, majd 1920-ban feldarabolták,

1795 és 1918, illetve 1939 és 1945 között. Amit a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió tett, az tatárjárás-méretű pusztítás a huszadik században, majd hatmillió lengyel állampolgár, jórészt civil halt meg, a lakosság közel húsz százaléka. Az áldozatok nagyjából fele volt zsidó, a gettó helyén ma főként felhőkarcolók állnak. Jól látszanak a térről a hatalmas épületek, de csak odaérve szembesül az ember azzal, hogy egykor ott is gyönyörű belvárosias környezet volt. A szecessziós házak egy részét meg is lehetett volna menteni, de Sztálin úgy döntött, oda épül a Kultúra és Tudomány Palotája „a Szovjetunió ajándékaként”. Varsó e része Moszkvára hasonlít, nem csak a Lomonoszov Egyetem főépületére hajazó monstrum miatt: a város szövetét átjáró Marszałkowska út a Kutuzov sugárútra emlékeztet méretében és stílusában is.

A palota nem ajándék, hanem megalázás volt, a látványát nehéz elkerülni Varsóban, még úgy is, hogy körbeépítették modern felhőkarcolókkal – a rossz nyelvek szerint azért, hogy eltüntessék.

Nincs igazán jó magyar párhuzam, de képzeljük el, hogy Trianonban teljesen felosztják Magyarországot, Romániáé lesz nemcsak Erdély, a Bánság és a Partium, de Budapest is, nem egy aradi vértanúság van, hanem egy tucat, majd a fővárosunk közepére kapunk „ajándékba” egy kétszáznegyven méter magas román ortodox katedrálist, ami alatt eltörpül minden más épület.

Magyarországon Trianon-szindróma van, Lengyelországban pedig ott az orosz–német felosztás emléke. Nyersek, nagyon nyersek ezek a hasonlatok, de talán csak így tudjuk átérezni, miért látja ennyire fekete-fehérben sok lengyel az orosz–ukrán háborút.

A varsói „Citadella” viszont már egyenes párhuzam. Az Orosz Birodalom építette a rebellis lengyelek megfékezésére, ahogy a gellérthegyi Citadellát az osztrákok a mi sakkban tartásunkra. Ma kazamatáiban a Katiny-múzeum van. Egészen megdöbbentő a 22 ezer legyilkolt lengyel tiszt személyes tárgyait nézni: jegygyűrűiket, gyermekeik fényképét, a szemüvegeiket. Látható Sztálin aláírása is a kivégzéseket elrendelő dokumentumon. Az egészben különösen megalázó, hogy

Boroszlói hangulatok

Varsóból öt óra az út vonattal Wrocławba, magyar nevén Boroszlóba. Varsó jó részét a németek rombolták földig, az egykori Breslaut az 1945-ös szovjet ostrom. De újjáépült, ha nem is súlyos sebek nélkül. A kitelepített német lakosság helyébe kitelepített lengyelek kerültek Lvovból és környékéről.

Moszkva „nyugatra tolta” Lengyelországot: már csak ezért is téves összehasonlítani Kárpátalját az egykori Kelet-Lengyelországgal. Annak oka, hogy a lengyel társadalom jórészt elfogadta az 1945-ös rendezést, ez a „kárpótlás” és a lakosságcsere a Szovjet­unióval. Tragédia volt persze a Visztula-­hadművelet, sok ezer lengyel és ukrán deportált nem élte túl, mint ahogy sok százezer német sem a kitelepítést. De ami Lengyel­országot illeti,

Lengyel pedig arányai­ban kevés maradt Ukrajnában, mint ahogy ukrán is alig maradt az új Lengyelországban.

A német kultúra nyomai máig látszanak Wrocławon. De ott van máig egy csipetnyi Boroszló is. A város magyar emlékeinek többsége túlélte a világháborút. Boroszló huszonegy évig Mátyás birodalmához tartozott, és ez a nyolcszáz éves város­házán is nyomott hagyott. Két eredeti Hunyadi-címert és egy 2023-ban felállított Mátyás-mellszobrot láthatunk az ősi falak között. 1956-ban a városházára magyar zászlót függesztettek ki, hetekig nem merték levenni a hatóságok. Ott van még Thurzó János kápolnája és az itt meghalt Balassi Jánosnak – Balassi Bálint fiának – az emléktáblája. Az Árpád-házi Szent Erzsébet-templom gyönyörű gótikus falai között prédikált Kapisztrán János 1453-ban a török ellen. A sor még folytatható, van Magyar utca, az éttermekben magyar ételek, és amikor a Szolidaritásnak emléket állító Konspira étteremben éppen a magyar–lengyel szolidaritás táljának árát nézzük, megszólal a hangszóróból az Omega Gyönygyhajú lánya.

Az étteremből kilépve azonnal egy Hitlerként ábrázolt és letartóztatott Putyin képe néz szembe velünk – visszatér a valóság. Lengyelországnak megannyi szempontból ma Ukrajna a fontos, az ukrán nép tavaly óta „testvér”, fontosabb a nem vérrokon, de szeretett magyar „unokatestvérnél”. Tény, és érthető is, hogy Magyarország, a lengyel–magyar együttműködés jóval hátrább került a listán. De nem szűnt meg. Van közös érdek, van szimpátia, a félreértések, sőt az érdekellentétek is tisztázhatók.

Lengyelország a térség középhatalma, és súlya a háború miatt csak tovább nőtt. Nem volt egyenlő felek viszonya a két országé 2022 előtt sem, a háború végeztével pedig még kevésbé lesz az. Ettől még Magyarországnak a saját érdekei mentén a saját útját kell járnia, de tiszteletben tartva azt, amit Varsó másképp lát.

Nyitóképen: Varsó látképe a sztálini toronnyal és az új felhőkarcolókkal. Fotó: Shutterstock