A szurkoló szülő

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata hetilapunkban

Labdajátékokban igen ügyes fiam jóvoltából gyakran ülök – szorongva – a lelátón. Hogy miért szorongok? Nos, nem akarok itt nagyképű drukkerszülő-klasszifikációt végezni (hiszen én sem vagyok jobb a deákné vásznánál, legfeljebb halkabban üvöltök), mert csupán két csoportra lehet őket osztani:

A mi szektorunkban persze mindenki kultúrlény: már leüléskor – mert ugye leülünk, kedves polgártársak, és nem állva ordibálunk, mint a majmok – ügyel arra, hogy frakkját ne gyűrje barommód maga alá, hanem elegánsan hátralibbentse. Hogy mindig kéznél legyen a teáskanna, ahonnan néha, a különösen izgalmas percekben újratöltheti teáscsészéjét, hogy a kevésbé izgalmas percekben gondosan eltartott kisujjal iszogathassa válogatott füvekből főtt teáját. Nem üvölt és nem káromkodik, nem is hőbörög, csak néha felnyög, illetve izgalma látható jeleként megigazítja a zokniját – annál inkább is, mivel tudja, hogy a nadrág szárának alja és a zokni felső része között soha nem villanhat ki a sápatag és szőrös lábazati bőr. Itt jegyezném meg halkan a másik szurkolói csoport ostoba fejű, dagadt tagjainak a kedvéért, hogy a villanásmentes zoknihossz is teszi az arisztokratát. Szívesen. Egyszóval: viselkedik.

Mi történik mindeközben a másik szektorban? Nos, ott mindig van legalább egy szülő, aki még a többi hiéna közül is kitűnik. Arról lehet felismerni, hogy nagy a pocakja, és a pocakjához mérten nagy a hangereje. Ezt a hangerőt nem rest felhasználni, valahányszor úgynevezett helyzet látszik kialakulni: üvölt, hogy a fent említett pocak remeg bele, továbbá fel-alá ugrál, ami szintén hanggal jár… a pocak tevékenységére nincs is igénk. Többnyire legalább másfél méternyi objektívvel felszerelt fényképezőgép képezi teste előretolt helyőrségét, ugyanis gyakran „megörökít”. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy – mindenki megrökönyödésére – folyton berohanjon a pályára, és addig csak a pálya széléről elbőgött taktikai tanácsait közvetlen közelről is a gyermeke arcába köpködje.

de többnyire rezignált kétségbeeséssel reagálnak az atyai intelmekre, miszerint be kell rúgni, ki kell cselezni, passzolni kell, miközben védekezni és embert fogni is szent kötelesség, hogy a zsákolásról és a célzott kapura rúgásról már ne is beszéljünk, ezeket lehetőleg mind egyszerre, sok bazmeggel. (Papszi sajnos megfeledkezik róla, hogy mindezt könnyebb „mondani”, mint „csinálni”.)

Ezért aztán rezzenéstelen arccal fogadják az üvöltményeket meg a meccs utáni dorgációt: „Nincs semmi állóképességetek!”; „Így nem lehet játszani, komolyabban kell venni az edzést!”; „Hétvégén megyünk együtt futni, te kis csíra!” Különös bája e dorgatóriumnak a vesztes csapat edzőjének lelkes bekapcsolódása: látja az istenadta, hogy a szülő immár / még nem rá haragszik az eredményért, ezért erőből beszáll az apuka – ritkábban és sokkal ijesztőbben az anyuka – mellé a gyerek ádáz rugdosásába. Ezeknek a szülőknek további jellemzője az ellencsapatban játszó gyerekek külsejének sokkolóan alpári, szintén üvöltve becsmérlő emlegetése (vigyázz a dagira!; a kicsit fogjad!; az antennafülűt rúgd!; stb.), mely gyakran kiterjed a családfára is, meg az úgynevezett „taktikai sérülésokozásra” való állandó bátorítás (rúgd fel; üsd meg; adj a mocskos pofájának; stb.), továbbá a saját gyermek problémáinak relativizálása (ne bőgj, bazmeg, semmi bajod; nem fáj az, csak úgy érzed; etc.).

Szerencsére többnyire mi nyerünk – és ha nem, akkor sincs baj, hiszen ez csak játék, az ég szerelmére!

és csak a lelki rokkanttá váló gyermekeiket sajnálom, akiknek egész hétvégén kell majd futni a papával büntetésképpen… Azaz csak kéne, mert sajnos szegény papa nem ér rá, meg nem is bírja már úgy, mint fiatalon, mikor bizony halomba rakta a magunkfajta nyomorult ellenfeleket. Parentibus fanaticis libera nos, Domine.

Nyitókép: Shutterstock