Egy év pusztítás után: sem Oroszország, sem Ukrajna nem nyerheti meg igazán ezt a háborút

Demkó Attila írása a Mandiner hetilapban

Az orosz–ukrán háború, illetve a mögötte zajló Oroszország–Nyugat-konfliktus nem 2022. február 24-én kezdődött, de nem is 2014-ben a Krím annexiójával és a donbaszi szeparatista lázadással. Ha maga a háború nem is, a konfliktus benne volt már a Szovjetunió szétesésében, az azzal kapcsolatos orosz frusztrációkban és félelmekben. Oroszország 1991-ben nemcsak a Szovjetunió lakosságának felét és területének háromnegyedét örökölte meg, hanem a szovjet és a cári birodalom geopolitikai pozíciójából fakadó reflexeket is. Minden politikai vezetés, sőt társadalom a történelemben gyökerezik. Magyarország nem tud túllépni Trianonon, Szerbia Jugoszlávia szétesésén, Franciaország az egykori nagyságon, Németország a második világháború sokkján, és így tovább. A történelmet nem lehet eltörölni, elfelejteni, és aki ezt várta az oroszoktól vagy éppen az ukránoktól, nagyot tévedett.

Kezdjük Oroszországgal, melynek sok évszázados történelmi tapasztalata meghatározó mai motivációi szempontjából.

Bár a területe hatalmas, közel kétszer akkora, mint az Egyesült Államoké, az orosz állam nem érzi biztonságban magát. Ennek a veszélyérzetnek jelentős a történelmi beágyazottsága. A Kijevi Rusz utódfejedelemségei az 1230-as évek mongol inváziója után két és fél évszázadra elvesztették függetlenségüket, és a máig meghatározó orosz történelmi felfogás szerint ez a katasztrófa vezetett a „keleti szláv nemzet” három részre bomlásához, az ukrán és a belorusz nemzet létrejöttéhez.

Ezt mondja például Alekszandr Szolzsenyicin 1990-ben írt, Hogyan mentsük meg Oroszországot? című tanulmányában. A Nyugaton is általánosan tisztelt író itt sok évvel Vlagyimir Putyin előtt kimondta, hogy Ukrajna és Belarusz természetes helye az orosz anyaország kebelében van, és Kazahsztán függetlensége is csak az etnikai határok mentén elfogadható, az orosz többségű északi résznek Oroszországon belül kellene maradnia. Nem Putyinról van tehát szó – bár maga is hasonlóan gondolkodik –, ha annak az okát keressük, miért tekintenek az oroszok levágott nemzetrészként az ukránokra és a belaruszokra.

Ez egy mély nemzeti beidegződés, amely az értelmiségen túl a társadalom szélesebb rétegeiben is elterjedt. Eszerint Ukrajna, legalábbis az ország keleti és déli része valójában Oroszország, az ott élő nép is orosz.

Ez persze nem vagy csak részben igaz.

– az ukrán és a belarusz nyelv testvérnek tekinthető több mint nyolcvanszázalékos egyezéssel, sőt a lengyel és a szlovák is közelebb van a hivatalos ukrán nyelvhez, mint az orosz. Ukrajnában van orosz kisebbségi közösség és oroszpártiság, illetve szovjet nosztalgia, ám csak ott igazán erős, ahol az oroszok sikeresek voltak 2014-ben: a Krímben és a Donbaszban. A lázadás az utóbbi régióban elsősorban helyi gyökerű volt, de az orosz hibrid hadviselés is megjelent benne az elejétől fogva, és a felkelőket végül az orosz hadsereg mentette meg 2014 nyarán a vereségtől. Ezt azért tehette meg, mert a lakosság jelentős része – a Donbasz de facto függetlenné váló délkeleti harmadában maradók többsége – a szeparatisták és az oroszok mellett állt.

Máshol ez kisebbségi vélemény – és részben ez az oka az orosz kudarcoknak 2022 februárja óta: a lakossági támogatás hiánya vagy csekély volta. Szumiban, Harkivban vagy Kijev külvárosaiban népi ellenállás és nem ünneplés fogadta a meglepett oroszokat. Ukrajna nem kreálmány, ezt fontos megérteni. Erős és kemény nacionalizmus született már a 19. században, amely egyszerre állt szemben a lengyelekkel és az oroszokkal. A magyar történelemből ismerhetjük a „két pogány közt egy hazáért” érzést, sokáig az ukrán nemzeti szemléletet is ez határozta meg, és csak az utóbbi években változott nagyot Lengyelország Ukrajna melletti határozott kiállásával. Itt persze látni kell, hogy a lengyel–ukrán szembenállás ettől még nem tűnt el, máig ott lappang a háttérben, és a jövőben visszatérhet.

a történelem nem ért véget, és soha nem is fog véget érni valami globális eszmében.

Természetesen az orosz vágy Ukrajna „megtartására” csak részben történelmi alapú, a háborúnak van egy erős geopolitikai olvasata is. Ukrajna, az ukránok orosz felfogásban nem csupán „a mongolok és lengyelek által elszakított testvérnép”, hanem az ország magterületét védelmező, kiemelt fontosságú földrajzi térség is. Katonai szempontból Ukrajna NATO-csatlakozása majdnem olyan nehezen védhetővé tenné Moszkvát, mint amennyire nehezen védhetővé teszi Észtország, majd hamarosan Finnország NATO-tagsága Szentpétervárt. Az ukrajnai Szumi és Csernyihiv térségéből az orosz főváros már csak 500 kilométerre van, ma román területről közel 1500 kilométer a távolság. Joggal mondhatjuk persze, hogy a NATO-nak esze ágában sem lenne a nukleáris szuperhatalom Oroszországot megtámadni. De a kérdés soha nem az, hogy mi mit gondolunk, hanem az, mit gondol a másik fél. Az uralkodó orosz stratégiai gondolkodás pedig ellenségnek látja a NATO-t.

Hogyan jutottunk a háborúig? Ez az út hosszú, sok kanyarral teli, és távolról sem csak orosz felelősség van benne. A Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok ugyanis saját sikerének foglya, ami erős hübriszhez vezetett. Az 1991 utáni első, nagyjából egy évtizednyi szakasz más körülmények és jól felépített nyugati oroszpolitika esetén talán lehetővé tette volna e félelmek meghaladását és Oroszország nyugati világrendbe integrálását. Ezt az eleve nem túl valószínű lehetőséget azonban – elsősorban az amerikai külpolitika – nem aknázta ki. Sőt, a neokonzervatív lobbi rengeteget tett Moszkva elidegenítésére.

A koszovói és az iraki háború, a 2004-es NATO-bővítési kör, majd Grúzia és Ukrajna NATO-csatlakozásának perspektívája Oroszországban a Nyugattal mélyen antagonisztikus vonal győzelméhez vezetett. Nem 2022 és nem 2014, hanem már 2008 óta különböző intenzitással és szünetekkel ugyan, de új hidegháború folyik. Oroszország Grúzián és Ukrajnán kívül fellépett a Nyugat ellen közvetlenül is a hibrid háború számos eszközével, de

akire rákényszerítették a küzdelmet.

Legkésőbb 2008-tól, a bukaresti NATO-­csúcsra adott orosz reakciókból, elsősorban persze a grúziai háborúból nyilvánvaló volt, hogy Ukrajna NATO-­tagsága mind történelmi-érzelmi, mind geopolitikai­-katonai szempontból elfogadhatatlan Moszkvának. A „vörös vonal” nem egy emberé, hanem a teljes katonai, hírszerző és külpolitikai apparátusé, sőt a szélesebb tömegeké is. Téves azt gondolni, hogy az állami propagandagépezet bármilyen döntést el tud fogadtatni az orosz népességgel Ukrajna kapcsán. Vlagyimir Putyin elnök már most az orosz szélsőjobboldal céltábláján van, mert szerinte nem elég erővel és keménységgel harcol Ukrajna és a Nyugat ellen. A közvélemény jelentős része a „testvérnemzet” Ukrajna teljes elvesztését – azaz legszűkebb értelmezésben a Krím és a Donbasz feladását – nemzeti tragédiaként élné meg. Korábban még Alekszej Navalnij ellenzéki aktivista is nemegyszer jobbról, nacionalista szempontból kritizálta az elnököt.

Ami tehát most katonai eszközökkel történik, az Oroszország geopolitikai térvesztésének megállítása is, nem csak egy „nacionalista” projekt. A kettő keveréke teszi orosz szemszögből feladhatatlanná Ukrajnát. Ha pedig nem lehet az egész ország Moszkváé, akkor legalább egy nagyobb pufferzónát akar, a nyugatra kerülő részeket pedig nem fog habozni teljesen tönkretenni.

Persze nem csak orosz vagy éppen nyugati szemszög van.

Ahogy arról már volt szó, létezik egy potens ukrán nacionalizmus. A 2004-es narancsos forradalmat és a 2014-es majdani eseményeket nagy részben ez hajtotta, nem pusztán a Nyugathoz való csatlakozás vágya vagy az amerikai machinációk. Persze az USA, főleg a neokonzervatív lobbi támogatta az ukrán nemzeti erők emelkedését, de nem kitalálói voltak az ukrán nemzeti érzésnek.

Az erős ukrántudat sokáig csak az ország nyugati részén volt domináns, keleten és délen a kifejezetten oroszpártiakon túl milliók voltak, akiknek a helyi identitás volt a döntő. A Donbasz és Odessza erős regionális tudattal bírt, és nem lehetett mindenre ráhúzni az egyszerűsítő „orosz vagy ukrán” sablont. A magyar megközelítés nagy hibája az, hogy egy teljesen kiforrott, erős egységtudatú nemzet szemszögéből próbálja értelmezni az eseményeket. Akinek az anyanyelve magyar, az szinte biztos, hogy magyar identitású is. Ukrajnára ez nem volt igaz, sőt az ország egy jelentős részén nem is a „tiszta” oroszt vagy ukránt beszélték, hanem a kettő régiónként is eltérő verzióját, a szurzsikot.

A háború jelentős részben változtatott ezen. A lakosság túlnyomó része az utolsó pillanatig nem hitt az orosz támadásban, és amikor az bekövetkezett, tömegek fordultak Oroszország ellen. Ehhez nem kellett az, hogy az ukrán állam korlátozta az orosz nyelvű sajtót és magát a nyelvet – már február 24. előtt sem. Ha ugyanis az ember lakóhelyét bombázzák, gyorsan megváltozik a véleménye, még ha orosz ajkúként nem ért is egyet az ukrán nyelv erőltetésével, és nem akar NATO-tagságot se. 2014-ben az ország közel fele nem támogatta a Majdant, és megelégedett volna azzal, hogy Ukrajna mind Oroszország, mind a Nyugat felé nyitott, és nem lép be semmilyen szövetségbe, ma viszont már csak egy apró töredék képviseli ezt az álláspontot.

A választás egyértelmű a többségnek: Ukrajna és ukrán identitás. Erre mondják sokan, hogy most jön létre az egységes ukrán nemzet. Ebben van igazság, de a kérdés, hogy milyen áron.

Az ár ugyanis óriási. Nem tudjuk, hogy az előbb-utóbb bekövetkező tűzszünetig hányan fognak még meghalni vagy megnyomorodni testileg és lelkileg, az viszont már most látható, hogy az ország gyors újjáépülése, a menekültek többségének visszatérése és egy sikeres állam létrehozása hihetetlenül nagy feladat. Ukrajnát a háború Európa leg­szegényebb államaként érte. 2022 elején a vásárló­­erő-­paritáson mért egy főre jutó bruttó hazai összterméket tekintve Lengyelország és Magyarország a 43. és a 44. volt a világon, Ukrajna a 102. helyen állt, Srí Lanka előtt, Egyiptom és Koszovó mögött.

A népesség természetes csökkenése már a háború kirobbanása előtt is riasztó volt, s ami azóta kirajzolódik, az még borúsabb, a menekülteknek pedig annál kisebb hányada fog visszatérni, minél tovább tart a háború. Nincs és nem is lesz demográfiai hajtóerő az országban, ami a talpra állás egyik alapeleme kellene hogy legyen.

A nagyobb kép is sötét. Oroszország és Ukrajna, illetve az ukránok mögött álló nyugati koalíció nem légüres térben küzd. Nagyobb, globális szövetségek kezdtek élesen megmutatkozni a háború alatt. Nem, Oroszország nem egyedül harcol az USA és szövetségesei ellen. Irán már megmutatta magát, és Kína sem igazán rejtőzik. Észak-Korea fegyvereket és lőszert adott Oroszországnak, ami Peking rábólintása nélkül lehetetlen volna. Kínából folyamatos azon termékek exportja, amelyek nem fegyverek, de kettős felhasználásúak, és nagyon is támogatják az orosz háborús erőfeszítést. A Tajvan körüli feszültség, a megélénkült kínai kémtevékenység pedig azt mutatja, Peking az USA figyelmeztetései ellenére sem hátrál.

Az pedig könnyen elképzelhető, mi történhet az ukrán fronton, ha az USA más régiókban is nagymértékű beavatkozásra kényszerül.

Az ukrajnai háború első éve bebizonyította, hogy a nyugati fegyverek majd minden kategóriában egyértelműen jobb minősé­gűek az oroszoknál, és ez vélhetően igaz Kínával összehasonlítva is. De a mennyiség hiányzik, és még jobban hiányozna, ha a legnagyobb készletekkel rendelkező Egyesült Államok figyelme másfelé fordulna. A nyugati hírszerzés, felderítés is jobb – az orosz veszteségek legfontosabb oka talán nem is a fegyver, hanem az információ, amit az USA képes szinte élőben szállítani. De most a „szemek” jórészt egyfelé koncentrálnak. Mindez akár meg is változhat 2023-ban.

Azt, hogy mikor és hogy fog befagyni, esetleg – kis eséllyel – véget érni az ukrajnai háború, sok dolog befolyásolja tehát. Egyvalami látszik biztosnak: sem Oroszország, sem Ukrajna nem nyerhet igazán.

Nyitókép: A kijevi Majdan tér 2022 decemberében ukrán halottakra emlékező zászlókkal
Forrás: AFP/Sameer Al-Doumy