„Vitába szállni a világgal…”

Tíz évvel ezelőtt még külügyi tisztviselőként egy befolyásos miniszterelnöki tanácsadót igyekeztem meggyőzni arról, milyen fontos lenne minél több közvetlen találkozást, interjút szervezni, ahol Orbán Viktor személyesen tudja elmondani álláspontját, elmagyarázni kormányzásának indítékait. Azt megelőzően ugyanis gyakran tapasztaltam, hogy bizonyos összefüggéseket feltárva több megértésre lehet számítani a valóban széles körben elterjedt Magyarország- és főleg Orbán-gyalázás helyett.

Akkor már számos más ügy mellett túl voltunk az új médiatörvényen, életbe léptek a bankokat sújtó különadók, vagyis sikerült egyesíteni magunk ellen az értékválasztásukat és az üzleti érdekeiket tekintve liberális véleményformáló csoportokat. Akkori javaslatom nem talált meghallgatásra. A befolyásos tanácsadó nem tartotta időszerűnek, hogy Orbán Viktor nagy nyugati, elsősorban német lapoknak adjon interjút, viszont figyelemre méltó fejtegetésbe kezdett arról, hogy

Szóhoz se jutottam, megköszöntem a beszélgetést, távoztam. Ma sem tudom, hogy beszélgetőtársamnak volt-e bármi fogalma lutheránus kötődésemről, a felvetés mindenesetre erősen elgondolkodtatott. Már csak azért is, mert Luther, bármennyire fontos szerep jutott is neki a történelemben, azért mégis­csak hitbéli, lelkiismereti indíttatásból, teológiai meg­győződésből vette fel a küzdelmet – persze annak minden politikai következményével együtt.

Alig egy évvel később, 2013. október 31-én aztán meg is jelent a tanácsadói gondolat a miniszterelnök beszédében, ekként: „…talán megkockáztathatom azt, hogy amikor 1517. október 31-én Luther Márton kiszögezte a 95 tételét a kapura, Európa rendkívül mély válságtól szenvedett. Pénzügyi, gazdasági és morális válságtól egyszerre. (…) azt vallotta meg, hogy kész vitába szállni a világgal, amely őt akkor körülvette. (…) Ha közöttünk lenne, lehet, hogy ma is kiszegezné 95 pontból álló tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Európa ma is deformációtól szenved, és ezek a deformációs tünetek kísértetiesen hasonlítanak mindarra, amit olvasmányélményeink alapján az 1517-es európai állapotokban ismerhetünk föl.”

Messzire vezetne az 1517-es és a mai állapotok részletes összehasonlítása, mindenesetre tény, hogy amikor a miniszterelnök pár nap híján 505 évvel Luther nevezetes tette után Berlinbe érkezik, számos pontban lehetne összefoglalni a Németországot és Európát sújtó válságtüneteket.

Érdemes felidézni, hogy amikor 2021. november végén megjelent a Több bátorság a haladáshoz című német koalíciós szerződés, rémülten állapította meg elemzők sokasága, hogy az bizony inkább egyfajta ideologikus szabad ötletek jegyzéke az uniós alapszerződés módosításától kezdve a választási korhatár leszállításán, a nemválasztás és a drogfogyasztás szabadságán át az ökológiai, klímavédelmi előírások olykor irreális kiterjesztéséig, kiegészülve a liberális gazdaságpolitika kőbe vésett alaptételével, az adósságfék megtartásával. Már akkor azt kérdezte mindenki, hogy miből lehet mindezt finanszírozni. Pedig hol volt akkor még a válság!

A leszerelés bajnokaiként elhíresült szociál­demokraták kancellárja százmilliárd eurót javasol fegyverkezésre, a zöldek – atavisztikus ellenérzésüket legyőzve – el kell fogadják az atomerőművek további működését, a liberálisok pedig végül is kénytelenek szemet hunyni az eladósodás ténye fölött. Arról nem is beszélve, hogy a Willy Brandt óta gyakorolt idealisztikus külpolitikai hagyomány, amely már a hidegháborúban is a közeledéssel kívánta előmozdítani a változást, az ukrajnai orosz invázió következtében nosztalgikus emlék lehet csupán. Mindez azonban csak kiegészíti a régóta ismert alaphelyzetet: Németország totális biztonságpolitikai függőségét az USA-tól, energetikai függőségét Oroszországtól, piaci és részben technológiai ráutaltságát Kínától.

Mindeközben az ellenzék is leginkább csak keresi a helyét. A Kereszténydemokrata Unió (CDU) sokak által reménységgel várt elnöke, Friedrich Merz nem tud karakteres ellenzéki profilt kialakítani, az Alternatíva Németországért (AfD) egy, a Fideszéhez hasonló antiszankciós politikával erősödik, de – a valóban olykor erősen náci ihletésű – megnyilvánulások miatt még sokáig politikai karanténban marad. Pedig semmi esély Németországban a polgári kormányzásra úgy, hogy legalább ne kísérelnék megvalósítani a jelenleginél szélesebb körű jobboldali összefogást – ki-ki átugorva a saját és persze a náci éra máig tartó árnyékát. Addig marad a CDU–Zöldek koalíciós opció, amely békeidőben tartományi szinten tudott sikeresen kormányozni, ám a karakteres kereszténydemokrata politizálásra semmiképp nem adott lehetőséget. Lehet mindeközben szidni a német sajtót, kárhoztatni a „szivárványos, migránssimogató politikát”, de a helyzet az, hogy a német, különösen is a nyugatnémet társadalom modernizálódása, elvallástalanodása, az alternatív életformák iránti nyitottsága rohamosan nőtt az utóbbi évtizedekben. És bármily meglepő, ez ellen Helmut Kohl sem tett sokat, még ha törvényi eszközökkel nem nyitott is utakat az intézményesüléshez, mint később Angela Merkel például az azonos neműek házasságát lehetővé tevő törvénnyel. A keletnémetekben jóval több maradt abból, ami egy konzervatív politika számára biztató lehetne, de mivel Németország politikáját továbbra is a nyugati országrész dominálja, ez igazából alig számít.

Azt már egy ideje tudjuk, hogy Orbán Viktor „kész vitába szállni” az európai fősodorral, s e vita egyik legfontosabb helyszíne Berlin. Ezért látogatásának ténye önmagában siker. Hogy miről beszélgetett négyszemközt vagy egész szűk körben a jelenlegi és a korábbi kancellárokkal, pártelnökök­kel, azt csak a résztvevők, a kevés beavatott tudja. A nyilvános gazdasági fórum és sajtóbeszélgetés tapasztalata azonban nem tanulság nélkül való.

Démonizálása odáig jutott, hogy tágabb körben azok is inkább hallgatnak, akik négyszemközt többé-kevésbé elfogadják az álláspontját. Egy ilyen helyzetben a nyilvános megszólalás döntő fontosságú. A mostani válság sajátos módon kedvez az unalomig ismert közhelyektől mentes reálpolitikusi megközelítésnek, de korántsem az oroszbarátságnak – ennek belátása kiderült a miniszterelnök szóhasználatából. A nyílt diskurzus pedig ezúttal is segíthet a magyar pozíció jobb megértéséhez a hithű konzervatív körökön túl, amibe még az is belefér, hogy a gazdasági fórumon elhangzik egy-két rendszerkritikus megjegyzés, és az is, hogy sokan továbbra sem tudnak mit kezdeni a kormányfő Donald Trump iránti vonzalmával. Érdemes lenne mindehhez a mostani kérdezőknél keményebb és főleg befolyásosabb újságírókat keresni. Ha Orbán Viktor európai szinten is növelni akarja táborát, akkor az ellenségesnek tartott médiafelületeken is meg kell szólalnia, realista megközelítését nem pusztán szalonképessé, hanem szerethetővé is kell tennie.

De térjünk vissza Lutherhez. Ha valaki, hát a reformátor pontosan tudta, mit jelent a kemény vita és a nyilvánosság ereje. A disputák, nyomtatott röplapok, idősebb Lucas Cranach metszetei óriási támogatást adtak. S mire a wormsi birodalmi gyűlésen megjelent, a német választófejedelmek is mellé álltak, már csak azért is – reálpolitika! – hogy megállítsák a búcsú­cédulák általi pénzkiáramlást területeikről dél felé. Ezenközben le kellett csöndesítenie saját radikálisait, kompromisszumokat is kellett kötnie, még ha nem is hitelvi kérdésekben, hisz akkor nem mondhatta volna, hogy „itt állok, másként nem tehetek”.

A császár általi száműzetés és a pápai átok hatása csak kellő számú szövetséges és a nagy nyilvánosság által volt ellensúlyozható. Hasznos lehet, ha a spin doctorok a reformáció történetének ezt a vonatkozását is ismerik.

A szerző az NKE Stratégiai Tanulmányok intézetének igazgatója, volt berlini nagykövet

Nyitókép: AFP/Emmanuele Contini/Nurphoto