Ki nyeri a háborút?

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

Tízezrével halnak az ukrán katonák. Oroszországot mindjárt kiverik Herszonból. Az ukrán hadsereget csak az Ukrán Biztonsági Szolgálat terrorja tartja össze. Az orosz katonák sírva telefonálnak haza az anyjuknak, hogy mentse ki őket. Lövik az oroszok a zaporizzsjai atomerőművet. Ukrajna mindenkit legyilkol, aki ételt fogad el az oroszoktól. Az Azovsztal alagsora teli van NATO-tábornokokkal –

amit az Ukrajna elleni orosz katonai agresszióval párhuzamosan folyó információs háborúban a világ népeire dobál a harcoló felek kommunikációs gépezete.

Hírek és híresztelések, igaz és hamis állítások tömkelege formálja nap mint nap a háborúról alkotott képünket, és szinte lehetetlen tőlük elvonatkoztatni, amikor arról gondolkozunk, ki áll győzelemre. Mi most mégis megpróbáljuk, és úgy mutatjuk be a háborút, ahogy még nem látták: katonák és harci díszbe öltözött politikusok nélkül.

Összeállításunkban helyettük az anyagé a főszerep: a háborúhoz szükséges dízelolajé, gázé, áramé, acélé, rakétáé, ágyúé és csipé. Rajtuk keresztül igyekszünk megtalálni a választ a kínzó kérdésre, hogy meddig tarthat még a háború, és vajon ki nyerheti.

Bár a gáz- és olajvezetékeket fizikailag fenyegető fegyveres összecsapás, illetve az energiahordozók szállításának biztonságát kikezdő szankciós gazdasági konfliktus egész Európában és részben azon kívül is energiaválságok sorozatát okozza, van egy belső energetikai anyagháborús komponense is. Oroszországot e tekintetben akár ki is pipálhatjuk: mivel Ukrajna nem támadja, nyugati támogatói pedig nemzetközi jogi okokból nem támadhatják az orosz energetikai infrastruktúrát,

Ezért csak Ukrajna képességeinek anyagbéli határaival érdemes foglalkozni.

Ukrajna energetikai infrastruktúrájáról Flandria export- és befektetéssegítő ügynöksége, a Flanders Investment & Trade készített átfogó elemzést 2018-ban, annak adatait vetette össze a front állásával Görgey Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Kiberbiztonsági Kutatóintézetének kutatója. A mi elemzésünk az ő munkájára támaszkodik.

– enélkül nem mozgathatók a tankok, a csapatokat és tüzérségi eszközöket vontató teherautók. A nem villamosított vagy elektromos infrastruktúrájuktól megfosztott vasútszakaszokon sem lehet közlekedni, ami lábon lövi a hadsereg logisztikáját, nem beszélve az ország polgári infrastruktúrájáról.

Ukrajna dízelellátottságában a kulcsfontosságú problémát nem a nyersanyag jelenti: bár a Luhanszki területen, Észak-Doneckben, a Herszoni és a Zaporizzsjai terület tengerparti részén, illetve a Krím félszigeten jelentős olaj- és gázkészlet van orosz kézen, a most visszafoglalt harkivi térségben, a Dnyepertől keletre fekvő, ukrán fennhatóság alatt álló Csernyihivi és Poltavai területen, valamint a nyugat-ukrajnai, orosz megszállás által nem veszélyeztetett Volinyi, Lvivi, Ternopili, Ivano-frankivszki, Odesszai területen és Kárpátalján továbbra is Ukrajna rendelkezésére áll az olaj- és gázkitermelés nagyobbik része.

A lengyel Kazimierz Pułaski Intézet anyagából azonban kiderül, hogy dízel késztermék tekintetében Ukrajna helyzete egyenesen tragikus. Bár hét nagy és rengeteg kisebb finomító van az országban, ebből négy – a legvédettebb nyugatukrán területeken, Nadvirnában és Drohobicsban, valamint Odesszában és Herszonban található létesítmény – elavultsága és a karbantartás hiánya miatt már a háború előtt sem termelt; utóbbi a harcok során ráadásul orosz kézre került a Luhanszki területen található liszicsanszki finomítóval együtt. Így Ukrajnában eleve csak a kremencsuki és a sebelinkai egység termelt üzemanyagot a háború kezdetekor, valamint számos kis finomító, amelyek azonban épp a gázolaj szempontjából nem kifejezetten jelentősek, maximális kapacitáson is csak a dízeligény 15 százalékát tudnák lefedni. Amíg e finomítók működtek, Ukrajna üzemanyagigényének ötödét tudta saját termelésből kielégíteni, de azt is felerészben importkőolajból.

Ukrajna gázolajellátását az oroszok a háború kezdete óta célzottan, két irányból támadták: egyrészt tüzérségi csapásokkal működésképtelenné tették a kremencsuki és sebelinkai finomítót, másrészt pedig először nagyrészt, később

Már február 24-én kiesett az Oroszországból és Belaruszból érkező dízelimport 65 százaléka, a Fekete-tenger kikötőinek blokádja megfogta a behozatal további 15 százalékát, majd a maradék is elveszett. Emellett a háború kezdete után három héttel Moszkva úgy döntött, nem enged át több üzemanyagot vasúton Litvániából Ukrajnába. Ez súlyos csapás: Ukrajna üzemanyagának négyötödét importból szerezte be, ennek 50 százaléka Oroszországból, 30 százaléka Belaruszból, 10 százaléka Litvániából érkezett, így az ukrán üzemanyag-behozatal 90 százalékát és szinte a teljes saját termelést sikerült kilőni. Maradt a Litvánián kívüli EU-s tagállamokból származó, békeidőben a teljes import 10 százalékát kitevő behozatal a Magyarország és Szlovákia felőli csővezetékes kapcsolaton keresztül, illetve Lengyelországból és Romániából vasúton vagy hajón.

Ezeken az útvonalakon rövid időn belül megtöbbszöröződött a behozatal, de a saját termelés, valamint az orosz és belarusz import együtt kiválthatatlan mennyiség, így

„Az ukrán hadseregen annak ellenére sem látszik az üzemanyaghiány, hogy az oroszok a háború első időszakában lényegében megsemmisítették az erre szakosodott infrastruktúrát és a finomítókat – kommentálja a helyzetet Koskovics Zoltán, az Alapjogokért Központ geopolitikai elemzője. – Azt kell feltételezni, hogy a segítség külföldről érkezik, de természetesen senki nem árulja el, miként” – vélekedik az elemző.

Rámutat arra, hogy a dízelolaj Ukrajna gyenge pontja lehet: „Hatalmas kérdőjel, hogy egy súlyos európai energiaválság esetén ez a segítségnyújtás meddig lenne fenntartható. Tartok tőle, hogy nem sokáig. Készleteket pedig nem érdemes felhalmozni, mert az üzemanyag-lerakatok a legmagasabb prioritást élvező célpontok közé tartoznak.”

Tekintve, hogy az eleve dízelhiányos Európában a jövő évtől kezdve életbe lép az orosz dízel importjára is vonatkozó olajembargó, Ukrajna dízelellátása gyakorlatilag akármikor összeomolhat; ha nyugatról nem érkezik segítség, az ukránok önmagukban e téren tehetetlenek.

Áram még akad

Sokkal kevésbé tragikus, de annál ingatagabb a helyzet áramfronton. Ukrajna 2018-ban 153,6 milliárd kilowattóra áramot termelt, ebből 80 milliárd kilowattóra atomerőművekből, 50 milliárd pedig hőerőművekből származott.

A négy atomerőműből három – a rivnei, a hmelnickiji és a juzsnoukrajinszki – egyelőre az ukránoknak termel, azonban utóbbi területe szeptember 19-én rakétatalálatot kapott, és a harcok által érintett Mikolajivi területen található. A legnagyobb erőmű, a zaporizzsjai viszont orosz kézen van, és áll.

ebből pedig könnyen kieshet a juzsnoukrajinszki erőmű 17 milliárdja.

Az öt nagy hőerőmű-üzemeltető közül a Zahidenergo 15 milliárd kilowattórás kapacitása, valamint az összesen 10 milliárdos Centrenergo kijevi és zmijivi erőműve viszonylagos biztonságban van, s az ukránoknak termel még, de közvetlen háborús veszélyben van a Dnyiproenergo három erőművének 13 milliárdja. A Centrenergo Donecki területen lévő, szvitlodarszki erőműve, valamint a Szhidenergo és a Donbaszenergo összes telephelye orosz kézen van, így az ukránok csak 22 milliárd kilowattórányi teljesítményt tudhatnak valóban biztonságban. Ennek élvezetében is gátolhatja őket az, hogy a Volinyi, a Dnyipropetrovszki és a Lvivi terület kisebb készleteit leszámítva a Doneckben és Luhanszkban koncentrálódó ukrán szénvagyon döntő része is orosz kézen van. A vasúti logisztikához és a polgári infrastruktúra fenntartásához szükséges áramból tehát Ukrajna – nem kis részben az óriási kivándorlás miatt – egyelőre önellátó, sőt mérsékelten exportképes is, de kapacitásainak óriási része pillanatokon belül kilőhető.

A nem teljesen reménytelen áram- és gázhelyzet azonban Koskovics szerint „csak addig igaz, amíg az orosz hadsereg fenntartja a jelenlegi, meglehetősen korlátozott harcmodorát. Ha úgy dönt, hogy szisztematikus támadást indít Ukrajna létfontosságú civil infrastruktúrája ellen, akkor az országban rövid időn belül humanitárius katasztrófa fog kialakulni a téli hideg beköszöntével. Sajnos vannak arra utaló jelek, hogy az oroszok fontolgatják ezt a lépést”.

Az elemző szerint erre az oroszoknak jó okuk van: „Mindez újabb menekülthullámot indítana el, amellyel egyszerre gyengítenék meg Ukrajnát és a befogadó EU-s országokat.

Mit bír az orosz hadiipar?

Bár az EU eddig mérsékelten sikeres szankciós politikájának célja, hogy Oroszország kifogyjon a pénzből, az anyagháború legszűkebb keresztmetszete Oroszország szempontjából semmiképpen nem a pénz – főleg nem a deviza –, hanem a hadiipari kapacitás lehet: vajon képesek-e a beszállítók pótolni azt a hatalmas mennyiségű harceszközt, fegyvert és lőszert, amit a hadsereg a tüzérségre támaszkodó harcmodorával Ukrajnában elpufogtat?

„A szankciók azon része, amely az Oroszországba irányuló fejlett technológiák exportját tiltja vagy korlátozza, a hatékony intézkedések sorába tartozik, és minden bizonnyal hátráltatja a 21. századi precíziós fegyverek pótlását az orosz haderő részére” – mondja Koskovics Zoltán. A precíziós fegyverek, illetve a felderítés szempontjából nyilvánvalóan óriási hátrány, hogy az amerikai exportkorlátozás hatására

amelyeket például kép- és hangelemzésre használnak a hadseregek, nincs valódi alternatívájuk, és a legfejlettebb változataik előállításához szükséges technológiát Kínába sem engedi ki az Egyesült Államok.

Gina Raimondo amerikai kereskedelmi miniszter arról számolt be, hogy az amerikai szankciók bevezetése óta 90 százalékkal csökkent az Oroszországba exportált csipek száma. Az oroszok igyekeznek e csapást saját csiptervező és -gyártó kapacitásuk felfuttatásával mérsékelni, a lemaradás azonban óriási: a csipgyártás csúcstermékei a tajvani TSMC 4 nanométeres technológiáját használják, a legjobb orosz csipgyártó, a Mikron viszont még 90 nanométeres technológiával dolgozik.

Az orosz csipipar fejlődéséhez – mint azt Jaroszlav Petricskovics, az Elvees csiptervező központ alapítója nyilatkozta –

így jó ideig a legjobb orosz csipek gyártásának felfuttatása sem pótolhatja a nyugati technológiát.

A brit Egyesült Királyi Haderők Védelmi és Biztonsági Tanulmányi Intézete áprilisban megjelent elemzésében azt írja, a 2014-ben, a Krím annexiója miatt Moszkvával szemben bevezetett szankciók után Oroszország elkezdte a nyugati technológiák kiváltását az új generációs fegyverzetében, ám a folyamat korántsem zárult sikerrel: nyugati alkatrészek vannak többek között az Iszkander-K, az Iszkander-M rakétarendszerben és rakétáikban, a Tornado rakéta-sorozatvetőben, a Tor-M2 légvédelmi rendszerben, a Kalibr és H-101 rakétákban, az R-168 Akveduk rádióállomásban, a Boriszoglebszk-2 elektronikus hadviselési rendszerben, valamint az Il-76-os szállító repülőgépben.

de hogy mennyire, abban nem egységes a szakértők véleménye. Koskovics Zoltán szerint „megállapítható a Kalibr és az Iszkander-muníciók esetében, hogy lényegesen kisebb intenzitással használja őket az orosz hadvezetés, mint a nyár közepéig tartó időszakban. A Kinzsal rakéták esetében ez azért nem jelenthető ki, mert a konfliktus során csak a legritkább esetben vetették be őket.”

Somkuti Bálint hadtörténész, biztonságpolitikai szakértő viszont úgy tudja, „az orosz hadiipar, különösen a precíziós és irányított fegyvereket gyártó, valamint a csúcstechnológiát karbantartó üzemek már a nyár óta három műszakban termelnek”, így a kiemelt célpontokra lesz elég precíziós fegyverük.

„Ezeket a gondokat Oroszország középtávon kezelni tudja majd, képes lesz találni alternatív exportőröket, illetve közvetítőkön keresztül is hozzá fog jutni a legfontosabb alkatrészekhez. Ám rövid távon a szankciók e köre fejfájást okoz neki, egyúttal enyhíti az ukrán hadseregre nehezedő nyomást” – vélekedik Koskovics.

Somkuti szerint viszont „egyes területeken a 2014 óta félig legális módon beszerzett nyugati csúcstechnológia elérhetetlenné vált, de akár alternatív forrásokból, például Kínából, akár más módon rövid átállás után jó eséllyel meg tudják oldani az ellátási problémákat. A sokkal szigorúbb Cocom-listát is ki tudták kerülni”.

Általánosságban orosz fegyverhiányt nem várnak a szakértők, s az adatok is azt mutatják, hogy Oroszországnak bizonyára van elegendő fegyverutánpótlása, ha a helyi hadiipar termeléséből az év első hónapjában Vlagyimir Putyin elnök állítása szerint hatmilliárd dollár értékben jutott exportra. Koskovics Zoltán szerint „a kevésbé fejlett eszközök esetében sincs megoldva az elhasznált felszerelés pótlása”, de ez csak azért van, mert

cserébe „a hagyományos 20. századi fegyverek és lőszerek szinte kimeríthetetlen mennyiségben állnak rendelkezésére”. Ha mégis gyorsan lenne szüksége nagyobb mennyiségben például tüzérségi lőszerre, van arra is lehetősége, hogy akár Észak-Koreától vásároljon, ahol szintén óriási tartalékok vannak – teszi hozzá az Alapjogokért Központ szakértője.

Hasonlóan látja Somkuti Bálint is, szerinte „a precíziós fegyvereken kívüli fegyverzeti kategóriában nem várható hiány, a hideg­háborúban felhalmozott tartalékok a nem irányított lőszerek esetében legalább még 15–23 hónapig lehetővé teszik a küzdelem folytatását”, s akkor az észak-koreai készletekkel nem is számoltunk. Így a hadtörténész szerint biztonsággal kijelenthető, hogy „a kétmillió tartalékos számára bizonyosan van elég kézifegyver, lőszer, jármű és tüzérségi eszköz”.

Ukrajna szerelne, ha tudna

Mivel Ukrajna hadiipari szempontból nem a saját kapacitásai­val gazdálkodik, hanem kis túlzással a komplett NATO-éval, neki a valódi kérdés nem az, hogy van-e harceszköz, hanem az, hogy miként tudja javítani, logisztikailag kiszolgálni. Ez a kérdés – az ukrán dízelolaj forrásával és az orosz hadi­ipar munkájával egyetemben – a legszigorúbb hadititok; csak annyit tudhatunk, hogy Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök szeptember 9-ei találkozóján

ahol Ukrajna szervizelheti megrongálódott fegyvereit. Szeptember 20-án az Ukroboronprom állami védelmi ipari konglomerátum bejelentette, hogy egy közelebbről meg nem nevezett NATO-tagállammal közösen hadianyaggyárat épít.

Az oroszok azonban állításuk szerint augusztus és szeptember folyamán műhelyeket semmisítettek meg egy miko­lajivi páncélosgyárban, a Himars rakétatüzérségi eszközök szervizelését végző zaporizzsjai üzemben, illetve Krivij Rihben egy robbanószergyárban.

Somkuti Bálint szerint ez érdemi csapás: „A javítókapacitások egy jelentős része olyan területeken összpontosult, amelyeket rendszeresen támadás ért. Valamilyen kapacitások biztosan fennmaradtak, de a nagyságukról nincs nyilvános információ.” Szerinte azonban a sok nyugati fegyver jelenléte Ukrajna számára önmagában is

hiszen a francia Caesar, a német Panzerhaubitze 2000, a lengyel Krab és az amerikai M777 hiába tüzeli ugyanazt a lőszert, minden alkatrészük különbözik. Emellett úgy látja, számos fegyver esetében a Nyugat készletei is kimerülnek: a Javelin páncéltörő rakétából 8500 darabot szállított az USA, de az éves gyártás nem éri el az 1000 darabot.

Hogy meddig tart tehát a háború? Orosz részről még az egyetlen szűk keresztmetszet, a lőszertartalék is bőven egy éven túli hadviselést tesz lehetővé. Összeomolni sokkal inkább Ukrajna tud – akkor, ha Oroszország teljesen kiiktatja szervizkapacitásait, ha Európa nem tud tovább elegendő dízelolajat szállítani, vagy ha a gázhiány humanitárius katasztrófát okoz. Addig azonban a

*

Orosz hátország épül Belaruszban
A szankciós rezsim egyik nem kívánt következménye, hogy Oroszországot a gáz- és olajárak felhajtása által iszonyatos mennyiségű nyugati devizához – elsősorban dollárhoz és euróhoz – juttatja. Bár a szankciók miatt Oroszország nem tudja arra költeni temérdek devizáját, amire a legtöbb állam szokta, például importra vagy pénznemének erősítésére, azért számos befektetési lehetőség nyitva marad Putyinék előtt. Az egyik például az, hogy Belaruszt a szankciók sújtotta orosz gazdaság valamelyest nagyobb mozgástérrel bíró hátországává fejlessze. Moszkva nemrég jelentette be, hogy Belaruszban kétmilliárd dollár értékben finanszíroz importhelyettesítési projekteket a gép- és elektronikai iparban, a fehérorosz bankok csatlakoznak az orosz állami közbeszerzési rendszerhez, valamint hogy a belaruszok kikötőt építhetnek Szentpéterváron.

*

Atomhelyzet
Amióta Oroszország Ukrajnában időnként jelentős katonai kudarcokat szenved, egyre gyakrabban merül fel annak kérdése, hogy vajon a konvencionális katonai képességeiben mutatkozó gyengeségeket megpróbálja-e majd taktikai atomfegyver bevetésével korrigálni. A szakértői konszenzus szerint ennek valószínűsége nem nulla, de csekély; Robert C. Castel izraeli biztonságpolitikai szakértő azonban rendszeresen figyelmeztet arra, hogy ez a veszély valójában nagyon is reális. A helyzeten mindenesetre nem segít, hogy Vlagyimir Putyin elnök rendszeresen tesz utalásokat nukleáris fegyverek bevetésére, az USA radarjairól pedig sajtóértesülések szerint eltűnt a K-329 Belgorod atom-tengeralattjáró, amely Poszejdon atomtorpedókkal képes támadni part menti célpontokat. Az orosz nukleáris elrettentő erők február 27-e óta fokozott készültségben vannak. Az orosz nukleáris doktrína szerint Moszkva négy esetben használhat atomfegyvereket. Két szcenárió Oroszország más atomhatalom általi megtámadtatásához kapcsolódik; az orosz–ukrán háborúban a fennmaradó két eset a releváns. Atomfegyver használható egyrészt akkor, ha Oroszország kritikus infrastruktúráját oly mértékben támadják, ami a nukleáris elrettentő erők megbénításával fenyeget; a másik az, ha az Oroszország elleni konvencionális katonai agresszió az ország létét fenyegetné.

*

Az ukrán gázrejtély
A hátország polgári infrastruktúrájának fenntarthatósága szempontjából kulcsfontosságú gáz tekintetében nem tiszta a kép, mert az ukránok drasztikusan eltérő töltöttségi szinteket jeleznek a különböző szerveknek. Csak egyvalami biztos: hogy az ukrán fogyasztás még a legoptimistább, 17,5 milliárd köbméteres betárolt mennyiségből sem jön ki, akkor sem, ha Ukrajna 30 milliárd köbméteres éves fogyasztását a 35–45 százalékos várható GDP-­csökkenéssel, illetve a népességcsökkenéssel arányosítjuk. Így az a forgatókönyv, hogy télen Ukrajna gazdasági katasztrófát és tömegek fagyhalálát kénytelen elszenvedni, aminek következtében katonai hátországként összeomlik, sajnos továbbra is lehetséges. „Nem zárható ki, hogy – mint oly sokszor a történelemben – ismét a tél lesz Orosz­ország legerősebb szövetségese” – elemez Koskovics Zoltán.

Nyitókép: A 102 méter magas kijevi Anyaföld-szobor ukrán színekben augusztusban. Fotó: AFP/Evgen Kotenko/NurPhoto