Nemzeti restauráció

Szilvay Gergely írása a Mandiner hetilapban.

A magyar jobboldal a rendszerváltozás utáni húsz évben öt kormányzati ciklusból kettőt vitt, be­ékelődve a kommunista és a posztkommunista időszakok közé, harapófogóban. Az Antall József-féle rendszerváltó kormányzás a miniszterelnök szerint is kamikazeakció volt, a kabinet lehetőségeit a kommunista mélyállam, a baloldali média és értelmiség is korlátozta, de főleg az első. Az alapok lerakása és a tűzoltó munka elvégzése után visszatért a posztkommunista baloldal Horn Gyula vezetésével, az SZDSZ-szel kiegészülve kétharmados többséggel.

Az 1998–2002-es első Orbán-kormány továbbvitte Antallék elkezdett munkáját. A ciklus fő szakpolitikai intézkedései lényegében az 1996-os Bokros-csomag megszorításainak antitézisei voltak: gyermekek után járó adókedvezmény, alanyi jogon járó gyes, visszavezetett gyed, családi pótlék, ahhoz kapcsolt iskoláztatási támogatás. Eltörölték a tandíjat, bevezették a diákhitel lehetőségét. Megemelték a minimálbért, otthonteremtési támogatást vezettek be, szigorították a Büntető törvénykönyvet, és az 1998. júliusi, Aranykéz utcai robbantásban kulminálódó alvilági háború miatt maffiatörvényt is hoztak. Konfliktusokat vállalt a kormány a románokkal, a szlovákokkal és az EU-val is. A Széchenyi-terv már akkor egy harmadik utas „magyar gazdasági modellt” testesített meg, amely nem neoliberális, de kapitalista, egyben szociális, de nem segélyelvű. Szimbolikus aktus volt a Szent Koronának a Magyar Nemzeti Múzeumból az Országházba való ünnepélyes áthelyezése, ami a modern köztársaságnak a Magyar Királysággal való történelmi folytonosságát hangsúlyozza.

A baloldal a felsorolt intézkedések egyikét sem szavazta meg. Ennek a két jobboldali ciklusnak találó jellemzése: „kormányon voltunk, de nem uralmon”.