Kemény időszak közeleg: brutális erőforrásválság jön, a jólétünk alapjai rendülnek meg

Kacsoh Dániel és Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban.

„Ha nincs béke, a gazdaságunk menetel a recesszióba. Nem szankciókra, azonnali tűzszünetre lenne szükség” – húzta alá Orbán Viktor szokásos pénteki rádióinterjújában múlt héten. Szerinte a háborús inflációt, amitől mindenki szenved, nem lehet másképpen megakadályozni, mint a harcok befejezésével.

Miközben a háború naponta szedi áldozatait, az európai s benne a magyar gazdaság kilátásai folyamatosan romlanak. Az egész világot megrengette a covidjárvány és nyomában az ellátási láncok megszakadása, a termelés visszaesése, majd az ismét erőteljesen megjelenő energia­igény, és ehhez februárban „megérkezett” a háború, amelynek önmagában súlyos gazdasági következményei vannak. Mindezt tetézi a szankciós politika, amivel az Európai Unió próbál „visszavágni” az agresszornak, vagyis Vlagyimir Putyin orosz elnöknek. Sokak szerint a gazdasági hadművelet sikere erősen kétséges, rövid távon bizonyosan.

Infláció után recesszió? 

A magyar kormány gazdaságpolitikájáról Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter adott részletes képet az MCC előadás-sorozatának keretében. A mostani időszakot viharos vizeken evickéléshez hasonlította, és négy évnél nem is tekintene tovább, hiszen ezek az idők próbára teszik a közgazdászokat. Hangsúlyozta: ez a válság annyira más, nehéz és meglepetésszerű, hogy sokat kell gondolkodni a kilábaláson, s a recessziótól már jobban kell félni, mint az inflációtól.

Márpedig számos országban, így az Egyesült Államokban is az előbbivel küzdenek az utóbbi ellen. Vagyis kvázi mesterségesen hűtik le a gazdaságot, növelve a munkanélküliséget. Magyar­országnak ez nem járható út – szögezte le a miniszter. A szankciós politika következményeit valóságos sokknak tartja Európa szempontjából. Megjegyezte: a kormány célja, hogy a válság idején is megvédje a családokat és a munkahelyeket, s módot találjon arra, hogy megerősödve kerüljünk ki a helyzetből. Ehhez az uniós források megszerzése is szükséges.

A Mandiner szakértők segítségével tekintette át az európai, illetve a magyarországi gazdasági helyzetet, az okokat, a következményeket és a lehetséges megoldásokat.

Veszélyben Európa energiaellátása

Hogyan áll most és mit hozhat a közeljövő az energiahordozók beszerzése szempontjából Európa s benne Magyarország számára? – kérdeztük Tóth Máté energiajogásztól. A szakértő szerint érdemes a szénről, az olajról, a gázról és a villanyról külön beszélni.

Európa először az orosz szénről mondott le, itt már elég tisztán látható, mi történik. „Moszkva játszi könnyedséggel eladta az európai embargó miatt felszabaduló szenet keletre, Kína 55 százalékkal több szenet vett, az pedig mind orosz. Mindez azért tanulságos Európának, mert közben több uniós tagállam, elsősorban Ausztria, Hollandia és Németország a korábban bezárt szénerőművei újranyitásáról döntött. Európában vannak bőségesen kitermelhető szénkészletek, de a bányászatot és a kitermelő infrastruktúrát is leépítették, vagyis nem jönne most rosszul az orosz szén” – mondja Tóth Máté.

A kőolajra – amelyre szintén uniós szankció van érvényben, így a többek közt norvég és brit zászló alatt közlekedő hajók már szintén nem Európa felé viszik az orosz nyersolajat – Kína mellett India a nagy vevő. „Oroszország tehát itt is jól keres az energiahordozón, Európának viszont már hiányzik a kieső mennyiség. Nincsenek sehol megfelelő mennyiségben elérhető alternatív nyersolajforrások, sőt az EU-hoz közeli Líbiában lényegében leállt a kitermelés. Az uniós alternatív beszerzéseket tehát fizikai szűk keresztmetszet is nehezíti – a jogi és az infrastrukturális mellett, ugyanis szerződéssel le vannak kötve a szállítások, és nem mindegy, milyen olajat finomítunk. Európa rosszul áll, és erre a színfalak mögött az Egyesült Államok is figyelmeztetett.”

Tóth Máté szerint a földgáz tekintetében az átgondolatlan szállítási szankciók okán-ürügyén az oroszok csökkenthették az Északi Áramlat 1. vezetéken érkező gáz mennyiségét, méghozzá drasztikusan. Mivel a Siemens nem tudta a szankciók miatt visszahozni a Kanadában szervizelt turbinaelemet, az oroszok jogilag abba a kényelmes helyzetbe kerültek, hogy a Nyugatra mutogatva csökkenthették a szállítást.

Ami a villanyt illeti, itt származékos a helyzet: a rendszerszintű szolgáltatást nyújtó gyorsindítású erőművi blokkok ki vannak téve a gázpiaci történéseknek. A villamosenergia-termelést nem várt irányokból is érik hatások. „A villanyautók és a megújuló energiatermelés miatt megnövekedett a villamosenergia-tárolás igénye, ennek következtében az akkumulátorokhoz szükséges lítium is kezd szűk keresztmetszetté válni, márpedig Oroszország épp most teszi rá a kezét a dél-­amerikai lítiumkészletekre. Újabb energiacsapda van tehát készülőben Európa számára” – részletezi.

A szakértő állítja, sok külföldi kollégával beszélt, és azt szűrte le, hogy több tagállam augusztus végére, illetve szeptemberre már üzemanyag-ellátási problémákkal számol a szabályozási oldalról. Földgázból jelenleg 40 százaléknyi csordogál az Északi Áramlat 1. vezetéken, és aggasztó, hogy ilyen mennyiségek mellett ősz végére nem tölthetők fel a tárolók a megfelelő szintre, csak nagyjából 67 százalékra. Ebből már ellátási veszélyhelyzet prognosztizálható, Németország a forgatókönyvének legvégső, harmadik szintjét várhatóan októberben kénytelen lesz életbe léptetni. „Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat: a kőolajat tekintve privilegizált helyzetben vagyunk, amíg a Török Áramlaton növelhető a gáz mennyisége. Most 57 százalék felett vannak a tárolóink; bár nyugatról csökkent a szállítás, a déli irányból zavartalan. Más kérdés, hogy az EU-s gázszolidaritási tervek miatt mennyit kell ebből esetleg átadnunk másoknak.”

Uniós illetékesek szerint minderre következhet a gázembargó Oroszországgal szemben. Tóth Máté szerint a szenet illető szankciónak már a kilátásba helyezése is visszafelé sült el, hiszen csak júniusban 6,3 millió tonna orosz szén vándorolt Kínába, vagyis a Kelet lényegében felszippantotta a korábbi európai szállításokat. Az olajnál is ez a helyzet körvonalazódik, a földgáz tekintetében pedig egy esetleges szankció egyenesen végzetes lehet. Elképesztő rövidlátás kellene ahhoz, hogy az EU mégis gázembargót fogadjon el – fogalmaz.

Az új helyzetben a szakértő szerint Kína és India a legnagyobb nyertes, s már most látszik, hogy Bolívia és a Dél-afrikai Köztársaság, illetve Oroszország is jól járt az idei eseményekkel. „Európa nincs a felsorolásban, és a versenyképességét tovább rontják a legfontosabb nemzetközi egyezménnyel, az energiachartával kapcsolatos uniós tervek is. Végső soron Európa nemcsak az energiahordozókból, de a nemzetközi befektetői bizalomból is kifuthat” – vetíti előre az energiajogász.

Még több extra-profitadó?

„A Magyar Nemzeti Bank próbálja hűteni a gazdaságot, vagyis az infláció gyorsulását, és mérsékelni az inflációs várakozásokat. A háborús infláción túlmenően túl sok pénz van kint a piacokon, erős a fizetőképes kereslet. Dúskálnak a bankok is hitelezhető pénzben, ez pedig tovább gerjeszti az inflációt. Ráadásul a nagyobb vállalatok újabb és újabb béremeléseket jelentenek be. Több önmegtartóztatásra lenne szükség, más módon kellene a munkaerőt a vállalatokhoz kötni” – fogalmaz lapunknak Lentner Csaba közgazdászprofesszor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója. Szerinte a háborús inflációval, vagyis a nyersanyagárak emelkedésével még elboldogulnánk, de a 2022 eleji rendkívüli bér- és nyugdíjkifizetések bizony rátettek egy lapáttal az inflációra. A kormány gazdaságpolitikája, az üzemanyag-ársapka, az alapélelmiszerek hatósági árassá tétele és a rezsi­csökkentési politika eredményes, s ezekkel a kormány, illetve a jegybank az antiinflációs politikájával bőven tudná is kezelni az év eleji kifizetések inflációs hatásait, azonban a háborús konfliktus és a vele járó alapanyag- és üzemanyag-drágulás új helyzetet teremtett – foglalja össze. „Alaposan fogalmaz a miniszterelnök, tényleg a háborús inflációval van a legtöbb problémánk. Márpedig ameddig tart a háború, újabb és újabb kamatemelésekre lesz szükség. Vagyis a 7,75 százalékos alapkamat és az egyhetes betét e kamatszintre emelése csak átmeneti enyhülést okoz, mint egy frissülést hozó nyári zápor a negyvenfokos kánikulában.”

A közgazdász kiemeli: az infláció még sokáig velünk marad, a közgazdaságilag is normálisnak tekinthető 3 százalékos szint még várat magára. Sőt, egyelőre gyorsul a pénzromlás üteme, de ha nem lennének a kormány árintézkedései, következetes inflációellenes lépései, akár 25 százaléknál is tarthatnánk. „Az inflációval persze fel lehet venni a harcot alapkamat-emeléssel, további élelmiszerek hatósági árszabályozásával, ez azonban nem tartós megoldás. A magyar gazdaság szerkezetének átalakítására, a versenyképesség fokozására kellene nagyobb figyelmet fordítani. A Magyar Nemzeti Bank által folyamatosan javasolt versenyképességi intézkedéseknek határozottabban kellene megjelenniük a kormány gazdaságpolitikájában” – véli Lentner. Hozzáfűzi: vannak eredmények e téren is, de kevésnek bizonyulnak. „A stratégiai válságkezelésben nagyobb lehetőségeket látok, mint egy-egy árszabályozási intézkedés vagy adókivetés elrendelésében. Az utóbbiak csak átmeneti hatást eredményeznek, ám a kkv-szektor mérethatékonyságának javításával, a környezetkímélő gazdálkodás erősebb szorgalmazásával, sőt hatékonyabb energiamix kiépítésével hosszú évtizedekre megoldhatnánk a gazdaság problémáit.”

Sajnos az infláció gyorsulásával és a költségvetési hiány fokozódásával érdemi gazdasági növekedésről már nem beszélhetünk. Lentner hangsúlyozza, hogy a negyedévente megjelenő GDP-adatok növekedést mutatnak, ám ez csak jobbára a megemelkedő árakból fakad. Vagyis ha a kevesebb megtermelt terméket magasabb árakkal szorozzuk be, a bruttó hazai össztermék már attól is mutat némi emelkedést. „A hiány növekedése pedig alá fogja ásni még ezt a technikai GDP-növekedést is. A magyar államadósság finanszírozása jelentősen drágul, s a befektetők emelik a kamatigényeiket, amelyeket a költségvetés a szociális és fejlesztési kifizetésektől von el. A 2023–2024-es évnél előbb alig számíthatunk érdemi gazdasági növekedésre.”

A közgazdászprofesszor úgy látja, szükséges volt, sőt valószínűleg még bővíteni is kell az extraprofitadó körébe bevont ágazatokat, és további élelmiszerek hatósági árszabályozását is erősen javasolja. Túl nagy sérelem egyébként szerinte nem érte az érintett vállalatokat, hiszen azokról van szó, amelyek a válság alatt is jelentős állami támogatásokat, megrendeléseket kaptak, s a rendkívüli bér- és nyugdíjkifizetések által áramlott pénz a kereskedelembe. A közteherviselés egyik alapja pedig éppen az – folytatja –, hogy a vállalatok is anyagi erejükhöz mérten járuljanak hozzá a nemzetgazdaság konszolidálásához. A kormány igyekszik a háztartások terheit mérsékelni, s próbálja elkerülni, hogy a kíméletlen piaci hatások lenullázzák a háztartásokat. Vagyis a lakosság számíthat a kormány és a jegybank családokat védő gazdaságpolitikájára, ami megbecsülendő, hiszen 1995-ben, 2006-ban és 2008-ban is a jelenlegi válságkezelési mód ellenkezőjét tették a liberális kormányok – hangsúlyozza Lentner Csaba.

*** 

*** 

*** 

*** 

*** 

*** 

Pálfalvi Milán, 

a Nézőpont Intézet elemzője

Egészen addig fenntartható a rezsivédelem, amíg van rá politikai szándék. Ez még akkor is igaz, ha egy számszakilag racionális következtetés adott esetben mást diktálna. Amíg ugyanis a haszonáldozat kisebb, mint a nélküle keletkező kár, addig a ráció kérdése kipipálható. A politikának azonban nemcsak egyetlen szempontot, a megtérülést kell mérlegelnie, ezért lehet az, hogy a döntések mögött nem a számoké a főszerep, hanem a holisztikus szemléleté: hiába tudja a legversenyképesebb helyzetet teremteni a kormány, ha fenntarthatatlan. Ellenpéldaként lásd a nyugati, ideológiai alapú, vágyvezérelt döntéseket, melyekből süt a megfelelési kényszer. Ez az a nem éppen gyakorlatias politika, a szankciók önsanyargató politikája, amely miatt recesszió várható Európa-szerte.

A rezsivédelem tehát nem csak anyagi kérdés. Ha pusztán az lenne, a kormány feltehetné a két kezét, és ráengedhetné az emberekre a haszonmaximalizáló energiacégeket. Annak pedig az lenne a vége, amit Európában is látunk: elszabaduló árak, energiaellátási gondok. Az állami szabályozás a családokat védi azzal a profitérdekkel szemben, amely nem prosperálhat a lakosság ellehetetlenülése árán.

Látni kell azonban azt is, hogy a nemzetközi politikai helyzet befolyással van hazánkra. Az olajembargót a kormány nem fogadta el. A gáz ügyében most az unió azon mesterkedik, hogyan játssza ki a magyar „vétót” – felmerült az importvám bevezetésének lehetősége is, melyet nem lehet megvétózni. Akárhogy is, nem kötelezhetnek bennünket arra, hogy magunknak ártsunk. Életszerűtlen és érthetetlen intézkedés lenne, hiszen ahogy politikusok fogalmaznak, a gázembargó Magyarországnak olyan lenne, mint egy tüdőlövés. Nincs tehát miről tárgyalni.

Az üzemanyag pedig a gazdaság motorját működteti, ezért az árának a szinten tartása különösen fontos. Több komponenst kell megvizsgálni a hatósági ár fenntarthatóságát nézve: milyen áron jut a nyersanyaghoz az ország, milyen költséget jelent a benzinárstop az államnak, a Molnak és a kereskedőknek, a döntő kérdés pedig az, hogy ezzel az áldozattal milyen kárt tudunk elkerülni. Ha a kár nagyobb, mint az áldozat, addig érdekünk az árstop fenntartása. Számszakilag ezt csak az érintettek látják át pontosan. A megéri szó ebben az esetben egyébként sem csupán gazdasági, sokkal inkább országvezetési kérdés. A politikusok most olyanok, mint a tájfutók. Vannak, akik eltévedtek. Mindegy, ki mennyire tud gyorsan futni, ha nem tudja, mi a helyes irány, vagy mások rossz tanácsaira hallgat. A magyar iránytű és tájékozódás viszont jól működik.

Így például az extraprofitadót azoknak a nagy multi cégeknek kell megfizetniük, amelyek a gazdaságot sújtó válságból többlethasznot szereztek. Vagyis az ebből realizált extraprofit a társadalmi, gazdasági rend fenntartása szempontjából aránytalanságot szülne. Nem lenne igazságos, ha ezek a társaságok nem vennék ki elvárható mértékben a részüket a közteherviselésből most, a válság idején. Ha a tőke élvezi az ország nyújtotta előnyöket, akkor a felelősségvállalásban is érdeke részt venni. A növekedésnek nem ez a gátja, hanem a háború, amely gerjeszti az inflációt. Ha nincs nyugalom és rend, recesszió jön, vagyis a stabilitáshoz békére van szükség. Akkor lehet fejlődés, növekedés, ha nincs háborús infláció. Akkor majd nem lesz szükség extraprofit-különadóra sem.

A magyar gazdaság helyzete nem rózsás, ennek oka viszonylag egyszerűen leírható. Az ipar és a szolgáltatószektor, a beruházások, melyek hajtották, hajtják a gazdaságot előre, most stagnálnak. A háború mindent képes borítani, az elhibázott válasz, a szankciós politika pedig többet árt Európának, mint aki ellen alkalmazzák. Amíg marad a szankciós politika, addig marad a háborús infláció, és jön a recesszió a nyugati világban. Ahhoz, hogy ebből kimaradjunk, minden erőfeszítésünkre szükségünk lesz. Én alapvetően szkeptikus vagyok.

***

Gelencsér András, 

vegyész-légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora

Szalai Laura interjúja a Mandiner hetilapban

Húsz éven belül katasztrófa várható, összeomlik a civilizációnk – mondta nemrég egy, a 24.hu-nak adott interjúban, amivel rendesen felkavarta az állóvizet. Tényleg ennyire rossz a helyzet?

Először is tisztázzuk a fogalmakat. Civilizáció alatt a világ gazdagabbik felét, a többségében nyugati, modern, jóléti társadalmakat értem, amelyekre a túlfogyasztás jellemző. Az összeomlás pedig nem a Mad Maxben látott posztapokaliptikus világ eljövetele lesz, hanem egy brutális erőforrásválság, amelynek egyenes következménye, hogy az évtizedek során megszokott jólétünk alapjaiban rendül meg. Erőforrásválság eddig is volt a világban, leszámítva a jóléti államokat – például Indiában vannak olyan tízmilliós lakosú nagyvárosok, ahol naponta öt-hat órát állnak sorba az ötvenfokos melegben egy palack vízért akár több héten keresztül is. Dél-­Afrikában is közel kerültek már ahhoz, hogy sokmilliós nagyvárosok víz nélkül maradjanak. A világ szegényebbik felén, ahol egyébként szintén fogyasztói társadalom működik, az elégséges energiafeltételek is hiányoznak: India egyes tartományaiban előfordulnak többórás teljes áramszünetek. Na, az ilyen jelenségekhez a modern, jóléti társadalmak nincsenek hozzászokva, de fel kell készülnünk: ami máshol mindennapos, az Európában is megjelenhet akár belátható időn belül, és súlyos hiányok, korlátozások lehetnek az élet egyes területein.

A háború mennyire gyorsította fel ezt a folyamatot?

Lehet, hogy kissé optimista voltam a húsz évvel kapcsolatban, mert látva a háború következményeit, jóval hamarabb is szembesülhetünk ezzel. Lassan ott tartunk, hogy akár a következő hónapokban bekövetkezhet az imént vázolt állapot  – hetek óta készítenek fel bennünket az esetleges energia-, üzemanyag- és élelmiszerhiányra. Az erőforrásválság egyébként is bekövetkezett volna, de a háború – a hozzáférés, a szállítás ellehetetlenülésével – előre hozta. A globális világban az egyes rendszerek egymásra vannak utalva, így ha valami sérül, akkor dominószerűen borul az egész, és mindenki megérzi – legyen akár egy iparág vagy bármely ország. Ugyanezt már a koronavírus-járvány esetében is megtapasztalhattuk, a pandémia is megszakította az ellátási láncokat, és logisztikai problémákat, hiányt okozott. Megjegyzem, a háború és a covidjárvány sem aszteroidacsapás, mindkettőt a globális világ működése termelte ki magából. Amíg nem utaztak tömegek a kontinensek között, igen kevés esély volt világjárványok gyors terjedésére, a háború pedig a társadalmak közti küzdelem a nyersanyagokért, erőforrásokért.

Mennyire reális Európa energiafüggetlensége Oroszországtól?

Egy ekkora energetikai rendszer átállítása nem hónapokban, hanem években mérhető. Ráadásul az alternatív megoldások biztosítása sem egyszerű: hiányzik a logisztika, a megfelelő infrastruktúra és a szállítási kapacitás. Nem is beszélve arról, hogy olyan forrásokról – palagázról, palaolajról – beszélünk, amelyek kitermelése rendkívül környezetszennyező, a fosszilis energiahordozók közül a legrosszabb fajtájúak, óriási az ökológiai lábnyomuk. Ha pedig nagy tömegben szállítunk belőlük Európába, az tovább rontja a környezeti hatásukat. A folyamatos ellátáshoz szükséges kapacitások – megfelelő tartályhajók, fogadóterminálok – erősen korlátozottak, nagy költség- és időigényű beruházásokról van szó. Másfelől a megújulónak nevezett energiatermelési módok elterjedéséhez hatalmas mennyiségben kritikus nyersanyagok is kellenének – utóbbiak szintén nem állnak rendelkezésre a kontinensen. Európa mint a legkorábban iparosodott földrész gyakorlatilag felélte az összes létező erőforrását, az általa folyamatosan igényelt mennyiségben lényegében se energiahordozója, se nyersanyaga nincs. Ennek fényében az orosz gázfüggőség azonnali lecserélése amerikai palagáznak, kínai érdekkörben levő ritkaföldfémnek vagy közép-afrikai kobaltbányáknak való kitettségre, hát, minimum kérdőjeles. Én ezt nem megnyugtató megoldásnak, hanem inkább a cseberből vederbe tipikus esetének érzem.

Mi történne, ha orosz gáz nélkül maradnánk?

Gyakorlatilag nincs mozgástér, a Magyarországon kiépített és működtetett földgáz-infrastruktúrának rövid távon nincs alternatívája. Képtelenség ennyi idő alatt bármilyen nem földgázalapú erőművet létesíteni vagy a meglevők kapacitását megnövelni, hogy a szükséges mennyiségű villamos energiát – és hőenergiát – elő tudjuk állítani. Az sem alternatíva, hogy fatüzelésre álljon át mindenki, hiszen rengeteg lakásban, épületben nincsenek meg hozzá a feltételek. Ráadásul tűzifából sem lehetne korlátlan mennyiséget felhasználni, az erdőgazdálkodás nem bírná, és fenntarthatósági szempontból sem vezetne jóra. És akkor a levegőminőségre gyakorolt hatásait még meg sem említettem. Ha tehát nem jönne orosz gáz kellő mennyiségben, jelentős korlátozásokat kellene bevezetni az energiafelhasználás terén, ami az ipart, a közintézményeket és a háztartásokat egyaránt érintené. Megjegyzem, fenntarthatósági szempontok miatt is érdemes lenne ezt mielőbb elkezdeni, hiszen sokan olyan célra használnak energiát, ami nem tartozik a létfenntartáshoz, például úszómedencét fűtenek télen, és sorolhatnám. Bőven lehetne hol spórolni, ám a korlátozó intézkedések nagy társadalmi elégedetlenséggel járnának.

Ha már klímacélok, a jelen körülmények között van-e realitása annak, amit ma zöldítés kapcsán az EU megfogalmaz? Mit szól a minapi döntéshez, miszerint 2035-től kizárólag olyan új személygépkocsikat lehet majd értékesíteni az unióban, amelyek szén-dioxid-kibocsátása nulla?

Ha a teljes életciklust vesszük figyelembe, akkor ilyen jármű egyszerűen nincs. Az anyagok bányá­szata, szállítása, a gyártás egyes fázisai jelentős kibocsátással járnak, csak ezt nem divatos emlegetni. Tény, hogy amikor elkészül egy elektromos autó, onnantól szén-dioxidot nem bocsát ki – ám egy korábbi fázisban bekövetkezik a kibocsátás. A szén-dioxidnak teljesen mindegy, hogy hol kerül ki a légkörbe: a gépkocsi kipufogóján, az akkumulátorgyár vagy a villamos energiát előállító erőmű kéményén, pontosan ugyanúgy elkeveredik a légkörben, és száz-kétszáz évig ott marad. Megjegyzem, kétségtelen, hogy az éghajlatváltozásban hatalmas a szén-dioxid szerepe, de súlyos tévedés kizárólag erre koncentrálni.

Milyen hatással lehet a háború a magyar élelmiszer-ellátásra? Várható idehaza hiány?

Magyarország mezőgazdasági adottságai nem rosszak, bár az Alföldön tapasztalt óriási aszály és a következményei nagy aggodalomra adnak okot, s ezzel a jövőben is számolni kell. Hazánkban biztosítható lenne az élelmiszer-termelés, csakhogy ott nem áll meg a dolog, hogy megtermeljük a gabonát, kezdeni is kell vele valamit. Márpedig az élelmiszeripar nincs túl jó állapotban, viszonylag kevés feldolgozókapacitás működik itthon. A tárolók, gyárak létesítése pedig idő- és ráfordításigényes.

Ilyen világvége-hangulatban mi a feladatunk mikroszinten?

Képzeljük el, hogy egy hőlégballon gondolájában ülünk, amely süllyedni kezd, és szeretnénk megakadályozni, hogy lezuhanjunk. Szimbolikusan mit dobnánk ki belőle? Miről tudunk lemondani? Mi az, amire nincs szükségünk, vagy amit helyettesíteni tudnánk mással? Ehhez felül kellene vizsgálni a szokásainkat. Kicsit hangolódjunk rá, mi lenne, ha nem tudnánk annyi áramot vagy gázt használni. Ahogy az imént utaltam rá, ha mondjuk van az otthonunkban szauna vagy úszómedence, akkor ne használjuk annyit. Vagy ne vegyünk olyan eszközt, amely zabálja az energiát – a kedvencem a lombfúvó, amely óriási zajjal és porral jár, és egyébként tökéletesen helyettesíthető a több ezer éve feltalált seprűvel… Sok felesleges dolog van az életünkben, amit a civilizáció csúcstermékének tekintünk. Szinte biztos, hogy előbb-utóbb szükség lesz lemondásokra, ha erre tudatosan készülünk, kevésbé fog meglepetésként érni minket a helyzet. Ha pedig végül mégsem kell annyi mindent kidobni a gondolából, mint amennyire számítottunk, még örülünk is neki.

Nyitókép: REUTERS / Peter Andrews / File Photo